Még egy korabeli Ultra kritika: Uj Péter így írt a 25 évvel ezelőtti Depeche Mode lemezről a Népszabadságban (szintén az Arcanum Digitális Tudománytárból másolva):
Ennek a lemeznek a története két majdnemhalállal kezdődik. David Gahan (énekes) szíve kétszer állt meg valami rossz drog miatt, kétszer hozták vissza az életbe a derék Los Angeles-i orvosok, és ha a második eset nincsen, amiből aztán címlapsztori lett, nagy hír, világbotrány, aztán persze leszokás, szóval ha az nincsen, akkor Gahan barátunknak már harangoztak volna. (Ráadás közben voltak még öngyilkossági kísérletek, egy csuklóvagdosós eset nyilvánosságra is került.) Heroinban és kokainban nyomult egyszerre, nem aprózta el, ezt az egészséges, vitaminokban gazdag koktélt speedballnak hívják arrafelé. Az első halálról egyébként nem is szerzett tudomást a közvélemény, csak a második után derült ki, akkor, amikor a már némiképp kitisztult énekes sorozatban adta a megrázó interjúkat. Ezekből rajzolódott ki annak a lepattant, vergődő drogosnak a portréja, aki Beverly Hills milliomosaival nyomta a kokót mázsaszám, azután néha Los Angeles gettójában, szemeteskukák között ébredt, majd luxusklinikákon gyógyult, kezdte a bulikat megint a Beverly Hillsben és így tovább: egy homályos tekintetű, tépett, szétesett junkie portréja. Ez lett Gahanből, aki a nyolcvanas évek elején még a szintipop gyerekarcú szépfiúja volt. Mint kiderült, már tizennyolc éves kora óta tudja magáról, hogy minden szenvedélybetegségre hajlamos: ha ivott, azt nem bírta abbahagyni, ha drogozott, azt ebben a küzdelemben telik az élete hosszú évek óta. Ehhez jön még a szokásos világsztárkomplexus: mániákus depresszió, elmagányosodás és önsiratás. A második, kétpercesre sikerült halála után szedte össze magát. Most tiszta, azt mondja, dolgozik megint, fölénekelte a lemezt becsülettel. Hajrá, Gahan, mondom a biztatót, de senki ne élje nagyon bele magát: ennyire súlyos narkósoknál a gyógyulási százalék szinte nulla.
A Depeche Mode is majdnem belehalt a dologba. Minden együtt állt a szép temetéshez: Gahan beteg, használhatatlan, Alan Wilder kivált, maradtak ketten: Martin Gore és Andrew Fletcher. 1993 óta nem volt stúdiólemez, a nagy DM-kultusz elhalóban, a nyolcvanas éveknek régen vége, nincs hova, merre menni. A brit elektronikus zene ugyan fénykorát éli, és ennek a zenének mindenképpen klasszikusa a Mode, de az irányok másfelé, a tánc felé mutatnak: Prodigy, Chemical Brothers, Orb, Goldie és a dob-basszus istenek, Tricky és a triphopmozgalom, a U2 techno, David Bowie jungle...
Az Ultra album tehát visszatérés 1997- ben. Semmiképpen sem kockázat nélküli. Tiszta szerencse, hogy ez a halál, a drog, a nagy sötétség végig ottan van a fejük - vagyis Gahan feje - fölött. (Igaz, hogy a számokat nem Gahan, hanem Martin Gore írta - mint mindig -, furcsán is hangzik néhány mondat Dávid szájából, mintha nem ő, hanem neki...) A Gahan-történet teremt játékteret ennek a lemeznek, ez adja az alaphangot, ez az epikája, az akusztikája és a reklámja is: halálpromóció - a legjobb, mint tudjuk, Tupac és B. I. G. volnának a megmondhatók, csakhogy ők tényleg. És ha a Depeche Mode hajlamos is túlspilázni a dolgokat, hajlamos üres gesztusokra, hajlamos saját monumentalitásába beleszeretni (az is igaz, hogy néha azért kiteszi az idézőjelet - gondoljunk az Enjoy the Silence királyos, nyugágyas klipjére vagy éppen az új lemez No Goodjából készült ironikus videóra), most könnyen kerülhet el minden ilyen csapdát: a hihetetlen kéthalálos Gahan-történet ajándékba kapott hitelesség. (Még akkor is, ha tudjuk, a zeneszerzőszövegíró Martin Gore-t leginkább azért aggasztotta Gahan drogbetegsége, mert hátráltatta a munkát, a lemezkészítést, az üzletet. Ahogy hallani lehet, nem volt nagyon megrázva vagyhatva.) A zenei történet körülbelül ott folytatódik, ahol 1993-ban a Sons Of Faith And Devotionnél abbamaradt. Valamelyest egyszerűsödött az elképzelés, a rockos (majdem metálos) alapfelfogás és a sötét tónus maradt, de a bonyolult hangszerelések eltűntek, vissza a sima szintikhez (na jó, gitár is van, basszus és dob is mutatóban), de beléjük azután kegyetlen hangok lettek téve. Nagyon hideg, nagyon súlyos, erőszakos, brutális hangok - ezek töltik meg a lemezt. Indusztriális brutálpop. A dalok talán kevésbé jók, mint a Songs Of Faith and Devotionön (a kedvencünkről, a Violator albumról pedig ne is beszéljünk - azért piszok jó dalokat tudott időnként kipréselni magából Gore!), de ennél az eszelős, gyomorbavágó hangzásnál már nem is olyan érdekesek a dalok, másféle struktúra ez, nem igazi popvilág.
És a lényeg: a kétszer halott ember hangját lehet hallani újra; jó hang, összetéveszthetetlen, szerethető, minden modorosságával együtt. És az is jó, hogy még van ez a félhalott zenekar, és persze az is jó, hogy megcsinálta ezt a lemezt, ezt a jó kis nagylemezt. (Depeche Mode: Ultra Mute Records - HMK)