40 éve 4 koncertet adott Londonban, a Hammersmith Odeonban a Depeche Mode. A második, másodikai fellépésről létezik egy pre-FM felvétel, egy nyers soundboard-hanganyag és két FM adás felvétele is. Érdekesség, hogy mindegyik kicsit más tartalommal bír, viszont egyik sem teljes - a DM Live Wikin érdemes elmerülni a négy felvétel sajátosságaiban! Én most egy (introt nem számítva) 10 számos verziót teszek ide - talán ez számít a legjobb minőségű hanganyagnak a Some Great Reward Tourról, egy hajszálnyival még a hamburgi és a bázeli felvételeket is veri.
Itt egy friss német nyelvű interjú Christian Eigner-rel.
Christian szólókoncerteket tervez (nem tudni, hogy új lemeze is lesz-e, hiszen az utolsó lemeze, a Recovery 18 éve jelent meg). Ezeken a koncerteken nem fog DM dalt játszani. Jelenleg a szólókarrierjére koncentrál. A DM-hez olyannyira közel érzi magát, hogy nem menne el egy nagy nemzetközi turnéra egy másik zenekarral (ahogy mondja, valahogy a zenekar részének tekinti magát - immár 26 év után)
Jelenleg a Depeche Mode-nak nincsenek tervei egy nagy nemzetközi turnéprodukcióra, de szerinte "a következő években" lesz.
A Tour Of The Universe európai szakasza dalvariálás szempontjából erősen indult: ma 15 éve Brémában ugyanis Martin egy újabb ritkán játszott dalt vett elő, mégpedig a CLEAN-t. Ez volt az egyetlen előadása a dalnak ezen a turnén, egyben az egyedüli alkalom, amikor koncerten akusztikus változatban csendült fel ez a dal. Talán felesleges is mondani, de a Clean azóta is hiányzik a Depeche Mode koncertek repertoárjából.
Természetesen ismét a turnébloghoz nyúlunk, bár ezúttal nem annyira sokatmondó, mind a tegnapi oberhauseni fellépés alkalmával:
„Újabb német város, újabb teltházas koncert, újabb nagyszerű éjszaka. Martin mindenkit meglepett ma este, egy teljesen váratlan és csodálatos „Clean” előadással, ami előtt megkérte a közönséget, hogy segítsen neki énekelni. Egy csodálatos pillanat. A koncert után Marek Lieberberg egy privát bulit hozott össze a fiúknak. Egy újabb szórakoztató estén vagyunk túl”.
Itt pedig a meglepetés-produkció, az erősen a "bare-változatra" épülő CLEAN ma 15 évvel ezelőttről, Brémából
15 éve Oberhausenben kezdődött a Tour Of The Universe téli európai szakasza. A német városban valamilyen oknál fokva a DM hagyományosan új dalokat vesz a setlistjébe, így történt ez ezen a koncerten is. A meglepetésdal ezúttal a Freelove volt, ami 8 év után került vissza a setlistbe. "Természetesen" a dal Martin és Peter Gordeno duettjében volt hallható. Mindössze 4 alkalommal játszották, de szerencsére az egyik londoni Live Here Now CD-re így is felkerült.
A turnéblog így írt az európai visszatérésről:
"Visszatértünk Európába, a záró turnészakasz első estéjére. Rengeteg álmos és az időeltolódástól meggyötört arcot látok mindenfelé. A hangpróbán Martin és Peter majdnem egy órát töltött egy dallal, amit még nem hallottunk ezen a turnén. Reméljük, hogy felkerül erről a videó, amikor már nem lesz spoiler, hogy melyik dalról is van szó.
Dan The Man és az ő catering csapata mennyei currys csirkét főzött nekünk, amitől szó szerint könnyen szöktek a szemembe. Egy kicsit túltoltam a chilit. Nincs semmi ahhoz fogható, mint amikor mint egy kislány, sírok a kaja felett. Curry – Blogger 1-0. Imádnivaló. De azért szétrúgtam a sajttorta alakú seggét utána, szóval helyreállt a világ rendje.
A koncert előtt a Mute és az EMI Németország bemutatta a bandát, és JK valamint Marek átadta a Sounds Of The Universe aranylemezt a fiúknak. Lőttem egy-két fotót az eseményről.
A maximálisan „sold-out” koncert nagyon jó volt, és úgy tűnt, hogy mindenki jól érzi magát a színpadon és azon kívül is. A Freelove először hangzott el ezen a turnén, és a Somebody és a Behind The Wheel is először csendült fel Európában a Tour Of The Universe során.”
A nagy meglepetés tehát a FREELOVE akusztikus prezentálása volt ezen az estén, és közben kialakult a turné végleges ráadásblokkja is: a Strangelove, a Master And Servant és a Waiting For The Night kiszórásával megmaradt az egy Martin szám-Stripped-Behind The Wheel-Personal Jesus zárás.
Így szólt a Freelove:
Az oberhauseni koncert még egy okból maradt emlékezetes: itt debütált előzenekarként a Soulsavers, ami aztán az évek során Dave második zenei és szerzői otthona lett - 3 lemezt vettek fel együtt, és a Soulsavers remixelt egy Dave által írt DM dalt is (Poison Heart). Az együttműködés azonban nem indult zökkenőmentesen. Az alábbi interjút a DM Live Wiki oldaláról fordítom, az eredeti forrás a német Interview magazin:
"Rich Machin (Soulsavers): „A The Light The Dead See majdnem sohasem készült el, mert az együttműködésünk kezdete, az előzenekari státuszunk a DM előtt majdnem katasztrófába torkollott. Nagyon fel voltunk baszva, én meg a srácok. Azon az estén, amikor útra kellett volna kelnünk és be kellett volna fejeznünk a mi világturnénkat (Broken Tour), akkor észrevettük, hogy a turnébuszunk eltűnt, ellopták. Ott álltunk az utcán, pontosan, ahol hagytuk a buszt. Éjszaka volt, valahol Manchester határán. Esett az eső. De az átkozott busz eltűnt, egyszerűen eltűnt. Ott álltunk, éjjel kettő volt, megpakolva erősítőkkel, szintetizátorokkal, ruhákkal – és a kibaszott busz nem volt ott. És másnap Németországban kellett volna lennünk, hogy próbáljunk, első ízben a teljes bandával. Hívtam a menedzserünket és kértem, hogy vegyen fel minket, de ő csak azt mondta: „Szerezzetek egy új buszt”. Ez könnyebbnek hangzott, mint amilyen valójában volt – éjjel kettőkor, valahol Manchester határában…
Dave Gahan: „Hálistennek a hangszereitek nem voltak a buszon”.
Rich Machin: „Ez igaz. És egész idő alatt azt gondoltam, hogy bassza meg, fújjuk le az egészet. Egyszerűen nem könnyű előzenekarnak lenni olyan bandáknak, mint a Depeche Mode. Halloweenkor! 18 000 ember előtt! Mindenféle gyakorlás nélkül! Német rajongók előtt, akik az én szememben a legkeményebbek voltak a világon! Inkább improvizáltam volna egy kis klubban és nem 18 000 hardcore rajongó előtt, akik maximum 30 percig tolerálnak téged, de akkor is csak azért, mert Dave Gahan választott ki téged előzenekarként. Hálistennek angolok vagyunk. Amikor ennyi szar van rád dobva, azt csak humorral lehet elviselni, és egyszerűen nevetni kell a káoszon. Ezt csináltuk mi is a fiúkkal. Mindezek ellenére ez lesz a történet, amelyre 30 év múlva is emlékezni fogunk.”
A Soulsavers végül is további problémák nélkül megérkezett Oberhausenbe, és játszottak is a DM előtt. Íme egy dal a fellépésükről, a Some Misunderstanding:
Most pedig nézzük a tegnap 40 éves Blasphemous Rumours/Somebody kislemez koncertváltozatait! Jónéhány bejegyzés lesz, hiszen ez utóbbi dal a DM egyik legnagyobb koncertklasszisának számít. Nézzük először a Blasphemous Rumours-t, a jól ismert felvételről, a The World We Live In And Live In Hamburg videókazettáról! A dal a setlist közepén hangzott el a Some Great Reward Tour minden egyes állomásán. Az eszközök ütögetése, és a templombelsős idéző színpadkép ismerős a Blasphemous Rumours videóból, a közönségénekeltetés viszont új elem:
A Somebody-nak tegnap már néztük 1984-es koncertverzióját (hiszen a kislemezen megtalálható a liverpooli koncertfelvétele a dalnak), de most jöjjön ez is a hamburgi videókazettáról. Ahogy említettem, a Some Great Reward Touros változat az egyetlen, amely az albumverzió "környezeti zajait" tartalmazza - amúgy viszont ez már a későbbi turnék örök koncertváltozata, azaz nem Martin énekével, hanem Alan zongorajátékával kezdődik. A csillagszórók emlékezetesek, Alan zongorázik, Martin pedig kissé visszhangosítva énekel, a dal végén pedig egy új dallamot énekel a dalra (akárcsak Liverpoolban).
A Blasphemous Rumours a Black Celebration Touron is a setlist része maradt, szinte majdnem ugyanott, a koncert felénél játszották, mint egy turnéval korábban. Ez a változat ugyanaz, mint a Some Great Reward Touros verzió. Ezt is Hamburgból mutatom, csak éppen az 1986-os turnéról:
A Somebody nem indult akkora koncertklasszisként, mint amekkora lett belőle! 1986 és 1993 között alig néhány koncerten szerepelt, a World Violation Touron pedig egyetlen egyszer sem játszották. Sőt, már a Black Celebration Touron sem volt a setlist tagja - egészen az utolsó koncertig! Ekkor ugyanis Koppenhágában - a turné (!) egyetlen (!) cseredalaként - ezt játszották el az It Doesn't Matter Two helyett. A dal hallhatóan óriási üdvrivalgást kapott a dán közönségtől. Itt már nincsenek "környezeti zajok", ez már a későbbi jól ismert Somebody-verzió. A végén a szokásos dudorászás után jön a megérdemelt tapsvihar.
A Blasphemous Rumours a Music For The Masses Touron is a setlistben maradt, időben körülbelül a koncertek egyharmadánál csendült fel. Ekkor kicsit megkopott már a dal mondanivalója Martin szerint, így talán nem is csoda, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy a Blasphemous Rumours koncerten szerepelt. Mindmáig utolsó alkalommal tehát a pasadenai Rose Bowl-ban csendült fel, amelyet szerencsére meg is örökítettek számunkra a 101 koncertkiadványon. Mindannyiunk számára emlékezetes az eksztázisban éneklő lány a második versszakban. A DM emlékezet úgy tartja, hogy ekkor kezdett el esni a legendás koncerten, de valószínűbbnek tűnik, hogy a Sacred és a Something To Do alatt esett az égi áldás.
De persze idézzük fel a DM legendárium kiváló ismerőit:
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): A 'Blasphemous Rumours' alatt, amikor Dave arról énekelt, hogy Istennek rossz a humorérzéke, az ég egyszer csak megnyílt, villámlott és ömleni kezdett az eső.
Dave Gahan: Klasszikus történet. A felhők összegyűltek és hirtelen megnyílt felettünk az ég. Rémisztő volt.
Martin Gore: Sokat viccelődtünk azon, hogy olybá tűnik, a szomorúság fellegei követnek bennünket bárhová. Manapság annyira már nem jellemző, de voltak idők, amikor jóformán minden egyes este, bárhol is játszottunk, esett.
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): Az áramelosztók egyike sem volt természetesen letakarva. A produkciós csapat szerint ugyanis: "Soha, de soha nem esik az eső júniusban, Kaliforniában." Erre mi: "Pedig, ez eső! Elővennétek néhány vízhatlan ponyvát?" Ez a dolog önmagában is elég volt a rádióknak és a sajtónak, hogy beszéljenek rólunk. Az egész pontosan akkor történt, amikor Dave azokat a sorokat énekelte. (a fordítás a HDMFC honlapjáról származik).
A Somebody a Music For The Masses Touron sem volt, egészen az utolsó koncertekig! Martin ki is jelentette 1989-ben a francia Best magazinnal, amikor a 101 dalairól kérdezték: „Már nem szeretem ezt a dalt. Visszatekintve rá, úgy gondolom, hogy túl lágy és gyengéd. A legtöbb dalom nem ilyen naiv. Általában úgy írom a dalszövegeket, hogy egy ponton váratlan fordulatot vesznek. Jobban szeretem, ha kétségek vannak benne, és ha nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy szerelmi kapcsolat rosszul sülhet el.”
Látszott, hogy Martinnak ekkor nem sokat jelentett már a dal, mert a turnén csak a legvégén, egy japán fellépésen, valamint a turné legutolsó, észak-amerikai szakaszán játszotta a dalt. Mivel azonban ez került fel a 101 videóra (hiszen a Rose Bowl-ban valóban ezt játszották), ezért mégis ez égett bele a DM köztudatba (a turnén egyébként szinte végig játszott Pipeline helyett). Ebben a verzióban szinte komikusan ki van hangsúlyozva a "hangkiengedős" rész a sorok végén. És persze itt hangzik el - talán először - Martin kedveskedő kikacsintása a közönség felé: "In a place like this, I'll get away with it!" Érdekesség, hogy noha a World Violation Tourt leszámítva későbbi minden turnén volt ez a dal, mégis ez az egyetlen hivatalos mozgóképes koncertváltozata. Nézzük tehát a 101-verziót:
A World Violation Touron tehát nem volt egyetlen egyszer sem a Somebody, és a Devotional Tour is úgy indult, hogy nem fog felcsendülni Martin klasszikusa. A turné utolsó hónapjában, 1993 legvégén aztán mégis 8 alkalommal ez a dal volt a második ráadás első dala, mégpedig a Fly On The Windscreen helyén. Ahogy a lenti, 1993-as londoni koncerten láthatjuk, Alan és a zongora a színpad alsó részén kapott szerepet, Martin társaságában.
1994-re, az Exotic Tour-ra és a US Summer Tour-ra aztán újra bebetonozódott a setlistbe a Somebody, amelynek ezzel véget ért az 1986 és 1993 közti "aligjátszós" korszaka. A Somebody a turné ezen szakaszában az első ráadás első dala lett - ez a helye később is népszerű volt a setlistben. Mondanám, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Alan zongorázza a dalt, de szerencsére ez nem így van ;) Jöjjön most a dal az 1994-es johannesburgi koncertről:
A Somebody-ra én személy szerint nem számítottam a The Singles Touron, ahol a The Singles 86-98 dalait népszerűsítették, de a DM mégis a turné összes koncertjén játszotta a dalt, hiába 1984-es - ahogy a Just Can't Get Enough-t is játszották, hiába 1981-es... Első ízben Peter Gordeno ült a zongorák mögött, ami viszonylag jelentős változást hozott a dal előadásában. Alan nagyon egyszerűen, dísztelenül, kb. mindig ugyanúgy játszotta el a dalt, Peter Gordeno viszont gyakran jelentősen eltérően, improvizatívabban, sok díszítéssel zongorázza a Somebody-t. Zongorakedvelő ínyenceknek így minden 1998 utáni Somebody külön felfedeznivaló! Az alábbi felvételen éppen kicsit visszafogottabban játssza a dalt, de a sok-sok díszítés így is hallatszódik, főleg a dal vége felé. Ízlés kérdése, hogy kinek melyik zongoristastílus áll közel a szívéhez, mindenesetre ez az egyik olyan dal (talán az egyetlen?), aminél nem egyértelmű, hogy Alan idejében játszották jobban, vagy utána...
A Somebody az Exciter Touron sem volt a setlist tagja, ám az utolsó 3 koncertből kettőn mégis játszották, a setlist közepén, a Martin-blokkban. Ez anno még a turnénapló íróját, Nichelle Carlsont is meglepte, így írt: "emlékszem, hogy a turné elején azt mondta, hogy soha többé nem fogja eljátszani ezt a dalt". Ez kissé különös, hiszen azóta nincs turné Somebody nélkül... A 2001-es változat Peter Gordeno díszes, elegáns változata. Szóljon most a turnézáró koncertről, Mannheimből:
A Touring The Angel-re a Somebody diadalmasan visszatért a setlistbe (az első ráadás első dalaként), a turné első, téli szakaszán a koncertek jelentős részében játszották (összesen 34-szer), és még a nyári "Live Here Now" időszakban is fel-felcsendült, így néhány koncertlemezre is felkerült - speciel a 2 2006-os budapesti koncerten nem játszották. Kivételesen nézzünk egy ilyen változatot, azaz ezúttal nem a képre, hanem a kiváló hangminőségre gyúrunk. A helyszín Lipcse, 2006, és ez egy még az eddigieknél is díszesebb, erősen "bárzongorás" jellegű Somebody Peter Gordeno előadásában.
A Tour Of The Universe - egy darabig - nem a Somebody-ról szólt, ám a turné előrehaladtával, az észak-amerikai koncerteken el-eljátszották a dalt, összesen 17 alkalommal. Az egyik ezek közül különösen híres, de arról külön videóval emlékezem meg :) A Somebody a Tour Of The Universe-en is Peter Gordeno díszes, kissé virtuózkodó előadásában szólal meg. Jöjjön most a dal koncertfelvétele 2009-ből, Denverből:
És hát persze hogy is feledkezhetnénk meg a Depeche Mode elmúlt 15 évének egyik legmeghatóbb pillanatáról, amikor is 2010 februárjában Londonban egyetlen koncert erejéig újra Alan Wilder zongorázta el a Somebody-t! "16 év óta először", konferálta fel Martin Gore ezt a történelmi pillanatot, a közönség fele extázisba esik, sokan pedig sírógörcsöt kapnak. Nem is csodálom! Alan ismét a saját modorában, különösebb díszítések nélkül zongorázza el a Somebody-t - később azt nyilatkozta, hogy "az ujjai emlékeztek még" a dalra.
A Delta Machine Tour megint nem a Somebody-ról szólt, a 106 koncertből mindössze 4 alkalommal játszották. Ez ismét egy Peter Gordeno-féle díszes változat. Így szólt a dal New Yorkban, a Jones Beachen, 11 éve:
A Global Spirit Tour némiképp váratlanul a Somebody sokadvirágzását hozta: elképesztő, de a Some Great Reward Tourt leszámítva a 2017-18-as gigaturnén játszották a legtöbbször - szám szerint 68-szor - Martin törékeny balladáját! A három magyarországi koncertből kétszer is felcsendült: volt 2017-ben Budapesten - ki felejtené el a gyertyaerdőt a nézőtéren - és volt 2018-ban a VOLT Fesztiválos fellépésen is, mindkétszer a ráadás első dalaként, és mindkétszer talán még díszesebben, mint bármikor. Nézzük ez utóbbit:
A Memento Mori Touron nagyon sokáig nem volt Somebody, de ekkor már "országos tipp" volt, hogy fel fog csendülni. A 2024-es turnészakaszra meg is érkezett, 17-szer játszották végül, és volt idén tavasszal az MVM Dome-os koncerten is. Ezzel a verzióval búcsúzom a kétnapos Blasphemous Rumours/Somebody visszaemlékezéssorozattól, mindenkinek jó pihenést kívánok!
"Oké, ez nem éppen a Closer a Nine Inch Nails-től, de azért érthető, miért sértődhettek meg az emberek a Blasphemous Rumours hallatán. Még Fletch is, akivel kapcsolatban emlékezhetünk, hogy nemrég (a Master And Servant felvételei kapcsán), hogy nemrég még beleegyezett valami olyasmi deviáns dologba, mint a korbácsolás, (hogy aztán azt a hangot mintaként használhassák), állítása szerint „eléggé megsértődött”, amikor először hallotta a dalt.
Hogy mérsékeljék annak lehetőségét, hogy ez volt a The Beatles-féle "Nagyobbak Vagyunk Mind Jézus" pillanata a Depeche Mode-nak, történetük során először egy dupla A-oldalt adott ki, radikálisan (ööö...) remixelve a Somebody-t. A John The Revelator/Lilian-ig nem adtak ki többé dupla A-oldalt. Azt állítják, hogy a Fragile Tension egy dupla A-s oldal volt valamilyen más dallal, de nincs bizonyíték, ami ezt alátámasztaná.
Milyen a dal? Milyenek voltak a videók? És miért szépek, de logikátlanok és őszintén szólva idegesítőek a 7„ és 12” címkék? Derítsük ki, jó?
Ez a bátor, új dupla A-oldalas formátum 1984. október 29-én jelent meg. éppen akkor, amikor a zenekar a Some Great Reward turné brit szakaszát fejezte be. Voltak őszinte aggodalmak, hogy a Blasphemous Rumours Istent megkérdőjelező szövege miatt betiltják a dalt, de a BBC-t végül nem zavarta annyira.
Az első kritikák a kislemezről elég lelkesek voltak. Neil Tennant az Erasure (tudom, tudom, Pet Shop Boys) előtti Smash Hits kritikus szerepében azt mondta, hogy a Blasphemous Rumours „egy szokásos komor dal, amelyben Isten is komoly feddésben részesül”, ami szerintem eléggé dicséretes. A Number 1 magazin a Depeche Mode mellett tette le a voksát, mondván: „A Depeche Mode valóban nagyon fontos zenekarrá kezd válni”, hozzátéve, hogy a kislemez „elgondolkodtató anyag”. A Smash Hits eközben úgy ítélte meg, hogy a Somebody „egy bogaras, buja ballada ízléses hangeffektekkel”.
A zenekar 1984. november 4-én a Top Of The Pops műsorában tűnt fel, a dal pedig a 29. helyen lépett be a slágerlistákra. A közönség nem hagyta, hogy a látvány, ahogy Alan egy betontömböt ütöget egy kalapáccsal, Martin pedig fáradhatatlanul (ho ho) egy biciklikeréken játszik, elriassza őket - a kislemez a következő héten a 16. helyre repítette a slágerlistát. Sajnos azonban itt véget ért a móka, mivel a kislemez a következő héten egy helyet esett vissza, majd ismét a 32. és az 54. helyre esett vissza, majd nem volt hajlandó a slágerlisták zsinórmértékéhez kötődni, a 64. helyre esett vissza, majd örökre eltűnt.
A dupla A oldalon található két dal a Some Great Reward változatoktól eltérő formában jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy egyik szám sem volt alkalmas egy dübörgő klubmixre - David Guetta Blasphemous Rumours című szerzeménye például borzasztóan rémisztő -, de úgy érezték, hogy valamit tenniük kell a dalokkal. A Blasphemous Rumours rövidebb formában szerepel, mint az albumon, többek között a végén lévő furcsa, lélegző zajos részt is eltávolították. Most visszahallgatva, eszembe jutott, milyen jó dal is ez. Az egyik dolog, amit imádok, hogy a komor lírai koncepció ellenére egyszerűen nem tudtak ellenállni annak, hogy egy őszintén szólva kolosszálisan popos refrént csenjenek bele. Zseniális. A 247 alkalom közül, amikor a zenekar 1984 és 1988 között élőben játszotta a Blasphemous Rumours-t, minden bizonnyal a 101-verzió volt a legemlékezetesebb.
A Somebody-t is újrakeverték, a zenekar az albumverziót egy kilenc és fél perces, a Throbbing Gristle-t a legindusztriálisabb pillanatait idéző hangzású újrafeldolgozássá alakította. Na jó, valójában nem. Kicsit több reverb és néhány plusz zörej van benne, és egy teljes 8 másodperccel rövidebb, mint az albummix. Persze nagyon szép, ahogy a Somebody mindig is az. Természetesen ez az első olyan Depeche Mode kislemez, amelyen nem Mr Gahan énekel, és 1984 és 2018 között 354 alkalommal pihenhetett, amikor Martin elénekelte ezt a dalt. Érdekesség, hogy a Black Celebration turnén csak egyszer játszották, a World Violationön pedig soha.
Mindkét dalhoz videó készült. Először is itt van a Blasphemous Rumours videója, amelyet a Depeche Mode Információs Szolgálat 1984. novemberi hírlevele szerint a birminghami Odeonban forgattak a Some Great Reward turnén. A Depeche Mode Classic Photos & Videos Facebook-csoport legendás detektívmunkájának köszönhetően az is kiderült, hogy a felvétel egy részét a blackburni King George's Hallban tartott koncerten rögzítették.
A zenekar a Some Great Reward színpadképén jelenik meg, ahogy eléneklik a dalt. Természetesen Martin a felsőjét leveszi, Alan pedig teljes bőrszerkóban látható, abban a bőrbe bújtatott, nagy hajú, billentyűs hangszereket játszó férfi, amit ettől a ponttól kezdve egészen az Everything Counts Rose Bowl-képsorainak a végéig megtartott. Dave természetesen énekel, Fletch pedig egy klasszikus Fletch-féle egyujjas basszusgitárszólót játszik. A zenekar végig komolyan néz ki, hiszen ez a dal komoly, és komolyan zúznak fémdarabokat és hullámvasat. Kevésbé komolyak a minták különböző szó szerinti értelmezései, például a néhány fémlépcsőn lezuhanó serpenyő, a biciklikerék és az őszintén szólva az a borzalmas olló, amely különböző helyeken megjelenik és elmetszi a filmet. Hagyjátok ezt abba!
Igazából nincs sok mondanivalóm róla. Jó látni az élő felállást valamivel jobb felbontásban, mint a The World We Live In And Live In Hamburg-on (DVD-t kérnék kedves Mute Records, ha olvassátok), és sose rossz látni, ahogy Martin és Alan a színpadon ütöget tárgyakat. Alapvetően ez karrierjük addigi legjobb videója.
A Blasphemous Rumourshoz hasonlóan a zenekar a Somebodyhoz is performansz videót választott, ami ezért jó hír volt Dave-nek és Andynek, mivel ők szabadnapot kaptak. Természetesen láthatod őket, a páros bizonyos pontokon Martin éneklése felett lejátszott felvételeken jelenik meg. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon azt is láthatjuk, hogy Dave - mondjuk úgy - fut le egy dombon egy ponton a vége felé. Nehéz eldönteni, hogy mit csinál valójában - úgy tűnik, mintha elvesztette volna az irányítást a lábai felett. Mindenesetre az elején a szívdobogás és a ziháló hangok felett látjuk a zenekart kint kanyarogni különböző helyszíneken. Martin kalapot visel, és szokatlan módon ruhát a felső felén. Aztán feltűnik ő és Alan, Alan a zongoránál, Martin pedig egy elegáns bőrruhában, amihez, mint minden akkori ruhájához (?), bilincsnek látszó kiegészítő tartozik. Martin nyilvánvalóan felhevült a kalap alatt, amit a videó elején viselt, mivel a haja úgy néz ki, mintha egy mályvacukorgyárban történt volna robbanás. Ez a 80-as évek közepének dicsőséges csúcspontja "Martin Mad Hair" számára, és ez. A "Wilder Hair" skála is „Veszélyesen magas” értéket mutat.
És tényleg ennyi a Somebody videója is. Rendben van, teszi, amit kell, és kevés a komikus/borzongató pillanat. Azt hiszem, hogy az űrhajósok és a tejesemberek tényleg rossz ötlet lett volna ehhez a dalhoz.
A cikk további része, formátumelemzésekkel itt található.
40 éve jelent meg a Blasphemous Rumours/Somebody dupla A oldalas kislemez! Két nap következik, 22 bejegyzéssel, ami mind-mind erről a kiadványról, illetve a dalok koncertverzióiról fog szólni.
Egy elidegenítő, túlvilági szintidallam, ütős, szaggatott dobok, sztereó hatású fazékguruláshangok, komor, vészjósló hangulat - ez vezeti be a Some Great Reward album utolsó dalát, a ma 40 éve kislemezre másolt Blasphemous Rumours dalt. Dave gyászos éneke egy lányról szól, aki 16 évesen, el akarta dobni az életét, de nem sikerült neki, majd 18 évesen, Jézus Krisztusra rátalálva ütötte el egy autó. A DM ebben a dalban nagyon tudatosan használja a zajeffekteket: a "felvágta az ereit" sornál egy szinte elsurranó ómagas hang hallatszik, a második versszakban pedig megjelennek az élet elvágására utaló ollónyisszantás-hangok, amelyekre aztán a klip is ráerősít. A Something To Do kezdőhangjai is feltűnnek, mintegy keretbe foglalva a Some Great Reward albumot. A komor versszakokat egy kifejezetten popos dallamú, és egyenletes ütemű refrén zárja, a versszakokhoz képest szinte mentegetőző kezdéssel: "nem akarok semmiféle istenkáromló diskurzust elindítani", ámde aztán jön a kemény megállatpítás "szerintem Istennek beteges a humorérzéke", majd a csattanó: "ha majd én halok meg, azt várom, hogy nevetni lássam". A refrén kétszer is elhangzik, közte pedig egy dallam a „Jesus Love Is Very Wonderful” című keresztény gyerekdalból származik. A dal a kislemezverzióban elhalkul a refrén ismételgetése közben, elmarad az albumverzió katartikus lezárása, ami mintha a lélegeztetőgépen lévő lány utolsó kilégzéseire utalna.
A dal szokatlan témája miatt az átlagnál több kommentárt kapott a zenekar oldaláról - sőt, állítólag azért tették rá a kislemezre dupla A oldalasként a Somebody remixét is, hogy ezzel tompítsák a dal támadó élét.
Martin: „Akkoriban sokat jártam templomba, nem azért, mert hittem benne, hanem mert nem volt más dolgom vasárnap. Nagyon nehezen tudtam komolyan venni az istentiszteletet. Az egész hangulata elég ismerős, de nem vagyok benne biztos, hogy Isten ezt akarta. Különösen az istentisztelet imalista nevű része, amikor a prédikátor sorolja a betegek és a halál előtt állók neveit. A lista élén álló személy garantáltan meg fog halni, mégis mindenki megköszönte Istennek, hogy végrehajtja az ő akaratát. Ez olyan furcsának tűnt számomra, olyan nevetségesnek és a valós tapasztalatoktól távolinak."
Dave: „Én egyébként egyáltalán nem vagyok vallásellenes! Csak egy bizonyos fajta vallás ellen vagyok, amit fiatal koromban rám erőltettek. Anyám az Üdvhadseregben volt. Ezért minden vasárnap templomba küldött a 18. születésnapomig. A nővéremmel együtt általában elmentünk biciklizni, és utána elmondtuk anyának, hogy milyen szép volt a szentbeszéd. A dal csak azt akarja mondani, hogy senki ne hagyja, hogy bárki bármit is ráerőltessen. Hogy ez politika vagy valami más, az nem számít. Magadnak kell eldöntened, hogy mit akarsz kezdeni az életeddel. És merj kockázatot vállalni."
Andy: "A 'Blasphemous Rumours' című dal az akkori tapasztalatainkból származik. Volt egy imalista azokról az emberekről, akik valamilyen módon betegek voltak, és a lista élén álló személyért imádkoztál, amíg meg nem halt. Amikor Martin először lejátszotta nekem a 'Blasphemous Rumours'-t, eléggé megsértődtem. Megértem, hogy az emberek miért nem szeretik. Határozottan a sértő határát súrolja."
Alan: "Mintát vettünk néhány betonütésből, amiről kiderült, hogy ez lesz a snare hang. Ez mindössze annyit jelentett, hogy egy nagy betondarabot ütöttünk egy mintavevő kalapáccsal. A hangmérnökünknek/producernek, Gareth Jonesnak van egy Stellavox nevű zseniális kis felvevőkészüléke, amit két sztereó mikrofonnal használunk, és ugyanolyan jó, mint bármelyik hagyományos 30 pipes tekercses magnó, de nagyon kicsi volt és kiválóan hordozható. Szóval kivittük a Stellavoxot ennek a nagy, környezeti térnek a közepére, mikrofonoztuk a földet, és egy nagy fémkalapáccsal megütöttük. A hang olyan volt... mintha betont ütnének. Nem is tudom másképp megfogalmazni."
Amikor a Something To elején és a Blasphemous Rumours-ban hallható "arr arr" hangról kérdezték Alant, így válaszolt: „Nem igazán emlékszem pontosan - egy körülbelül 14 évvel ezelőtt készült hangról kérdezel! Úgy hangzik, mintha egy beszédrészletet egy moduláris szintetizátoron (esetleg néhány más effektuson) keresztül küldtünk volna át és torzítottunk volna tovább. Azt hiszem, ezután vagy az Emulatorból vagy a Synclavierből samplereztük és reprodukáltuk”.
Neil Ferris: „A probléma a Blasphemous Rumours-szal adódott: az egy nagyon-nagyon nehéz lemez volt, és sokan voltak, akik úgy érezték, hogy annak a dalnak, szövegileg és már csak a címe miatt is, nem kellene a rádióban szerepelnie. És valóban küzdöttünk a rádiózásért, és voltak bizonyos emberek, akik tiltakoztak a lejátszása ellen, és nagyon határozottan hangot adtak az érzéseiknek.”
Dave: „Alternatívaként az Államokban játszották. Tudod, az állomások itt Long Islanden, a WDRE, játszott minket, elkezdték játszani, az afféle underground, alternatív állomásokon.”
Amikor a Depeche Mode-ot a francia Best magazin 1989. áprilisi számában a '101' CD-n található dalokról interjúvolták, Martin azt mondta: "Az összes dalunk közül ez az, amelyik a legtöbb visszhangot kapja. Nem csak a színpadon élőben. Bár ez egy olyan szám, amely kezd kicsit kiöregedni a setlistből, továbbra is kapok leveleket a rajongóktól, akik mesélnek róla. Mostanában azt mondják, hogy szeretik. De amikor megjelent, rengeteg levelet kaptam olyan emberektől, akiket sokkolt a dalszöveg. Azt akarták, hogy a „Blasphemous Rumours”-t tiltsák be a rádióban.
Dave: „Ez egy újabb megosztó döntés volt. Végül dupla A oldalanként adtuk ki a 'Somebody'-val, de néhány rádióállomás nem tudta, hogy melyik oldalt játsszák. Elégedett vagyok a rajta lévő vokállal, de nem ment olyan jól.”
Fletch: „Sok minden csak a Radio 1 paranoiája - ők tényleg nem minden, tudod. Elég sok kritikát kaptunk ezzel kapcsolatban, bár sokan, akik írtak nekünk, nem kifogásolták, látták, hogy ez inkább kérdéseket tesz fel, mintsem kijelentést tesz.”
Martin: „Sem ennek, sem a »Master And Servant«-nek nem volt sokkoló értéke, nem volt szándékukban sokkolni az embereket. Mindkettőnek jó értelme volt.”
Dave: „Azt hiszem, a probléma azért merült fel, mert a címben benne volt a 'Blasphemous' szó, tehát a lemeznek annak kell lennie, holott ez csak egy ember gondolatai, aki valamiféle okot keres a világban zajló eseményekben. Viszont kaptunk választ keresztény egyesületektől, hogy megértették, mit akarunk mondani”.
Andy: „Egy keresztény magazinban is volt egy cikk, amit én is olvastam, ami a mi oldalunkat képviselte.”
A kritikusokat is megosztotta a dal. Martin Towhshend, a No.1 magazinból felismerte az új szám előremutató jellegét: „A Depeche Mode kezd egyre fontosabb bandává válni. Gondolatébresztő anyag.” Neil Tennant, a Smash Hits kritikusa viszont elutasító volt: „A Blasphemous Rumours egy rakás szomorúság, amiben még Isten is jól le van hordva.” Neil Tennant hamarosan aztán búcsút intett a Smash Hits kritikusi állásának, és egy bizonyos Pet Shop Boys nevű banda frontembereként szerzett világhírt...
A klipet Clive Richardson rendezte. A klipben az október 12-13-ai birminghami koncertről láthatóak bejátszások, valamint speciális effektek (pl. ollónyiszatolás).
A Blasphemous Rumours kislemez az első dupla A oldalas kiadványa volt a zenekarnak; a sötét, megosztó A-oldal mellé állítólag szándékosan választottak egy tökéletesen ellentétes alkotást. A SOMEBODY (REMIX) az első Martin által énekelt, kislemezre kerülő dal, amelyhez külön klip is készült (szintén Clive Richardson rendezésében). A törékeny, lecsupaszított hangzású, zongoraalapú ballada azóta koncertkedvencnek számít a DM koncerttörténetében.
A Somebody kislemezverziója az albumverziót záró szívdobogás kissé felgyorsított változatával kezdődik. Aztán jön Martin éneke, jóval közelebb énekelve a fülünkhöz, mint az albumon, a szívdobogás megmarad, és megmaradnak az albumverzió "környezeti hangjai" is. A versszakzáró "aaaaahhhh" kiéneklések itt sokkal hangsúlyosabbak, meg is vannak visszhangosítva. Alan zongorajátéka is talán kissé közelebb szól, mint az albumváltozaton, illetve a dal vége felé a dúdolás, a női sóhajok és a dalt záró szintidallam is erőteljesebb. A dalszöveg Martin egyenes, őszinte vallomása, illetve kissé talán egy "elváráslista" is szíve választottja felé, a végén egy sajátos csavarral: "Bár az ilyesmitől általában rosszul vagyok, az ilyen esetekben elvagyok azért velük". Andy megemlítette azt is, hogy az ikonikussá váló, később koncertkiadvány címét is inspiráló "the world we live in and life in general" egy jellegzetes basildoni szleng. "Általában azért nem így beszélünk!"
A Somebody eredetileg Dave által énekelt dal lett volna (ez látható is a Some Great Reward újrakiadásához mellékelt DVD-n található dokumentumfilmben), de aztán úgy döntöttek a stúdióban, hogy Martinnak jobban áll ez a lágy köntösbe csomagolt, a női nemnek szóló meglepően nyílt "ultimátum". A dalt Martin és Alan élőben rögzítette, és mindössze három alkalom kellett a tökéletes végeredményhez. A dalt elhíresült módon meztelenül énekelte fel Martin a berlini Hansa stúdióban.
Martin: „Egyszerűen nem tudom megírni a hagyományos pop-dalokat. Egy kellemes dal számomra befejezetlen, nem mondja el a teljes történetet. Ezért vezettem be a csavart a 'Somebody' végén, mert a dal egyszerűen túl szép volt. Azt mondják, hogy cinikus vagyok a szerelemmel kapcsolatban a dalaimban, és talán az is vagyok, de szerintem ez egy érdekes nézőpont. Máskülönben csak evilágivá válsz, mint a legtöbb slágerlistás zene. A kapcsolatoknak megvan a sötét oldala, és szeretek erről írni."
Daniel Miller: „Rengeteg történet kering arról, hogy hogyan vették fel a Somebody-t. Akár az is lehetett volna, hogy Dave megpróbálta, de nem jött össze. Biztosan lesz pár olyan dal, amit Martin ír az albumra, ahol jobban működik a hangja.”
Andy: „Igazából két dolgon múlott: Ha úgy gondoltuk, hogy jobban illik Martin hangjához, vagy ha személyesebb jellegűek, mint például a Somebody.”
Alan: „Valószínűleg ez volt az első olyan szám az albumon, amit akusztikusan előadottnak neveznénk. Valójában Martin meztelenül énekelte. Az ő döntése volt. [nevet] Elfordítottam a zongorát, miközben játszottam, de igen, élőben vettük fel, csak ő és én, a nagy stúdió 2-es termében, és ehhez a dalhoz levetkőzött”.”
Martin: A 'Somebody' eléggé egyenes 'I love you' dal, és biztosan nem egy szerelemellenes dal. [...] A dal egyfajta Jonathan Richman-féle "vissza az alapokhoz" elméleten alapul. Mindent együtt vettünk elő - mindössze három felvételre volt szükség, főleg ahhoz, hogy a hangzás rendben legyen -, és tényleg csak a legszükségesebbeket használtuk. Valójában teljesen meztelenül énekeltem el a stúdió pincéjében, amit a hangosításhoz használunk, és a többiek leküldték a női magnóoperátort a földszintre, amíg én csináltam, hogy 'ellenőrizze a vezetékeket”.
Dave:„Leküldtük Steffit, aki Németországban a szalagos lány, hogy ellenőrizzen néhány vezetéket, és Martin, nem tudva, hogy lejön, mi pedig tudtuk, hogy Martin levetkőzött, szóval amikor Steffi lemet, akkor hallottunk egykis sikítást, és Martin hangját „Eh, eh, bocsi, eh...”"
Itt a Somebody klipje:
A Blasphemous Rumours 7'', 12'' és CD kiadványain a Blasphemous Rumours rövidebb, single verziója és a Somebody remixe mellett szerepelt még egyszer a Blasphemous Rumours albumverziója az instrumentális lezárással - érdekes döntés - ezenkívül pedig 5 koncertváltozat volt hallható a pontosan egy hónappal korábbi, 1984 szeptember 29-ei liverpooli koncertről. Vegyük sorra ezeket! A 7'' EP-n az EVERYTHING COUNTS koncertváltozata volt hallható. A koncert főprogramját záró koncertklasszis itt már a későbbi 101-verziójában tündököl, benne van a plusz dallam a végén és van egy hatalmas közönségénekeltetés is. Halljuk:
Szintén a ma 40 éves Blasphemous Rumours 7'' EP-n jelent meg - aztán később a Some Great Reward | The 12'' Singles Boxra is felkerült - a TOLD YOU SO koncertváltozata, szintén az 1984 szeptember 29-ei liverpooli koncertről. Erőteljes basszusok, őrületes hangulat:
A ma 40 éves Blasphemous Rumours 12'' változatára rátették a Blasphemous Rumours albumváltozatát - talán, hogy mégis legyen rajta egyszer a címadó dal - rátették még egyszer a 7''-ről már ismert Everything Counts koncertfelvételét, a többi 3 dal viszont új volt az 1984 október 29-ei liverpooli koncertről. Elsőként itt a SOMEBODY koncertváltozata. A Some Great Reward Tour kivételes abból a szempontból, hogy itt még belejátszották az album "környezeti zajait", ez a későbbi koncertverziókból elmaradt. Abban viszont megegyezik a későbbi élő változatokkal, hogy az albumverziótól eltérően itt nem Martin énekével kezdődik a dal, hanem Alan zongorajátékával. Nagyon hangulatos, erősen visszhangos felvétel:
A következő koncertfelvétel a ma 40 éves Blasphemous Rumours kislemezről a TWO MINUTE WARNING élő változata, szintén 1984 október 29-éről, Liverpoolból, azaz ez már a harmadik dal a kiadványon a Construction Time Again lemezről. Nincs meglepetés a jól ismert hamburgi koncertfelvételhez képest, még az "o-óóó!"-t is ugyanott mondja be az utolsó refrén után, mint a német kikötővárosban:
A Blasphemous Rumours/Somebody kislemez - és az egész Some Great Reward Tour - egyik legnagyobb meglepetése a korai B-oldalas, az ICE MACHINE prezentálása volt (ne feledjük, hogy a másik korai B-oldalast, a Shout-ot is játszották!). A korai zsenge ebben a karcos verzióban igencsak megmutatja az erejét: kemény, vészjósló és tökéletesen illeszkedik a Some Great Reward Tour hangzásába! Mindig fülelem: az elején vajon azért füttyög a közönségből valaki, mert nem ismeri fel a dalt? Ez a liverpooli koncertfelvétel némi kápótlást nyújt a The World We Live In And Live In Hamburg kiadványhoz képest, amelyről valamilyen oknál fogva hiányzik ez az alkotás.