Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

Only When I Lose Myself koncerten, 1998-ból

2023. szeptember 08. - Szigi.
Ma pedig folytatjuk az Only When I Lose Myself kislemez történetét, ezúttal koncertverziókkal és ritkaságszámba menő mixekkel. Az első felvétel az Only When I Lose Myself 1998-as koncertváltozata, amelyet természetesen minden egyes The Singles Tour fellépésen játszottak. Természetesen ezek közül messze a legjobb minőségű a kölni MTV felvétel. A koncertverzió egyébként némiképp eltér az albumváltozattól: instrumentális hangokkal kezdődik, és a vége is hosszabb - szerintem kifejezetten tetszetős változat!
 

Szentpétervár, 25 éve

És ma 25 éve volt egy koncert is Szentpétervárott! Létezik ebből egy teljes koncertfelvétel is, és egy jóval jobb minőségű, viszont sajnos nem teljes videó is, mindkettőt ideszem. És a turnénapló két szereplőjének a gondolataival búcsúzom ettől a hosszú naptól:
 
Jez Webb: "A "hidegháború" befejezése azt eredményezte, hogy napjainkban közelebb kerültünk a világbékéhez, és a Vörös Hadsereg több katonájának nem volt más dolga, mint segíteni nekünk a nehéz dobozok bepakolásában, így készen álltunk a ma esti előadásra. Az oroszok talán csak a második legjobbak lettek abban a versenyben, hogy embert juttassanak a Holdra, de ma este mégis egy fiatal orosz lány volt az első, aki a Depeche Mode színpadára lépett ezen a turnén. Gratulálunk!
 
Andy Franksnek sikerül egy Depeche Mode matrjoska-készletet vásárolnia egy szentpétervári piacon. Valaki egész éjjel dolgozhatott rajta... mivel a festék még nedves volt."
 
Jody Hardy: "Az arénában 19.000 sikoltozó rajongó fogadta a Depeche Mode-ot, ami több, mint az aréna befogadóképessége. Flood is eljött a koncertre, hogy megnézze a fiúkat, mivel jelenleg Szentpéterváron tartózkodik."
 

Az Almost Predictable Almost írása az Only When I Lose Myself kislemezről

Ahogy azt megszokhattátok, a jubiláló kislemezeknél Dave McElroy remek blogjáról, az Almost Predictable Almost-ról hozok fordításokat. Dave egyszer végigvette az összes Depeche Mode kislemezt a Dreaming Of Me-től a Cover Me-ig, így nem maradhatott ki az Only When I Lose Myself sem. Nézzük:
 
---
 
"Az Ultra hatalmas siker volt a Depeche Mode számára. A 93/94-es őrület után persze kevesebb Wilderrel tértek vissza, de aztán egy olyan albumot adtak ki, amit akkoriban sokan, köztük ők maguk is, lehetetlennek tartottak.
 
Az albumot támogató turné elmaradása ésszerű döntés volt, de merre induljon tovább a Depeche Mode? A válasz egy új válogatás volt, a The Singles 86-98, és egy turné az album támogatására, és ahogyan a The Singles 81-85 esetében is tették, egy vadonatúj kislemezt adtak ki a válogatás népszerűsítésére. Ez a kislemez a Only When I Lose Myself volt.
 
1998 augusztusában a promóciós kártyákat kezdtek el bedobni az emberek postaládájába. A kártyán mindenki azt olvasta, hogy 1998. szeptember 7-én egy új kislemez jelenik meg. Az Only When I Lose Myself két új számmal, a Headstarral és a Surrenderrel lesz megtámogatva a "hamarosan megjelenő album", a Depeche Mode The Singles 86-98 előtt. Izgalmas idők! A kártya felhívta az olvasók figyelmét a szeptemberi Depeche klubestekre is, amelyek mindegyikére ingyenes volt a belépés, kivéve a manchesteri estét, amelyre 1 fontba került, ha valaki felmutatta ezt a meglehetősen nehézkes kártyát. Épp akkor költöztem Glasgow-ba, és fogalmam sem volt róla, hogy a klubest, amelyet a The Garage-ban hirdettek, de valójában a Cathouse-ban volt, valójában megrendezésre kerül. Scott barátom elment, és sikerült szereznie magának egy ingyenes példányt a The Remixes 86-98 promó CD-ből, és nyert egy tripla vinyl promót is a tombolán. A szemétláda.
 
A kislemez, a BONG29, szinte szokatlanul pozitív kritikákat kapott. Simon Williams kritikája az NME-ben úgy tűnik, ezek közé tartozik:
 
"Manapság a Depeche Mode a gyönyörű csomagolásra, a gyönyörű gyöngyházfényű videókra és az olyan gyönyörű zenére vágyik, ami olyan véleményrekészteti az embert, hogy 'Mmmmm! Nagyon ízléses. Csodás harmóniák. Sima produkció. Szép fogak is. Harminckét és fél éves vagyok, tudod."
 
Hmm. A Melody Makerben Stephen Dalton sokkal nyilvánvalóbban pozitívan nyilatkozott:
 
"Kevésbé fellengzős és sebezhetőbb, mint a Mode legutóbbi számai, egy alacsony feszültségű bájital, ami az ismételt hallgatás során növekszik. A kötelező big-beat és old-skool hip-hop keverékek azonban eléggé rangon aluliak."
 
Igazán tisztességes összefoglaló. A kislemez szeptember 7-én bukkant fel, és csakúgy, mint a legutóbbi összeállítás támogatására kiadott kislemezek, nagyon gyengén szerepelt a slágerlistákon. A videoklipet leszámítva, amiről hamarosan bővebben, a zenekar nagyon keveset tett a dal népszerűsítéséért, legalábbis az Egyesült Királyságban. A sláger a 17. helyen került a slágerlistákra, majd a 39. és a 61. helyre esett vissza, mielőtt örökre elveszítette volna önmagát.
 
A Only When I Lose Myself egy olyan dal, amit akkor is imádtam, és most is imádok. Sokkal lágyabb, mint az Ultra, és ez talán annak a bizonyítéka, hogy a zenekarnak ki kellett vernie magából a sötét, tapadós, kábító Ultra-t, mielőtt továbblépett volna. Az Ultra volt a Songs Of Faith And Devotion utáni másnaposság, és ez a kislemez volt az új, frissebb Depeche Mode. A dalban ugyan végig vannak csodálatos hangok, de lágyabb csillogású, mint a korábbi kislemezek. A The Singles 86-98 turné mind a 64 dátumán szerepelt, elég esetlenül előadva, majd a Delta Machine turnén 8 alkalommal jelent meg újra, amikor Martin átvette az éneket, és igencsak pompásan teljesített. Martin a szóló turnéján is 8-szor játszotta.
 
A Surrender, eredeti nevén Tempt, egy meglehetősen tisztességes b-oldal, a zenekar első új vokális b-oldal a My Joy óta, ami azt illeti. Igazából egy furcsa dal, de van benne valami szerethető. A "We're living in a world full of illusion" rész alatt hallható torokhangok eléggé nyugtalanítóak. Ez a dal az, amelyről Martin úgy érzi, hogy egy kicsit elveszett, de nem igazán segített feltámasztani, élőben mindössze hússzor játszotta el az akusztikus szettjében az Exciter turnén. Szólókoncertjein azonban mind a nyolc alkalommal szerepelt.
 
A Headstar egy instrumentális szám, amely nagyjából úgy hangzik, mint a legtöbb Depeche instrumentális szám 1997-től kezdve. Pattogós, néhány jó hanggal, de nem különösebben emlékezetes. Soha nem játszották élőben, és legyünk őszinték, soha nem is fogják, hacsak nem történik valami nagyon szokatlan.
 
A klip rendezője ezúttal nem Anton Corbijn volt, hanem Brian Griffin fotós, aki többek között a korai Depeche-albumok fotóiról híres.
 
Egy friss arcú Dave-vel kezdünk, aki csendben ül, miközben egy nő képe ég. Ez furcsa, de nem olyan furcsa, mint a két táncoló ikerpár, akiket ezután látunk. Egy összetört autó mellett Axl Rose stílusú gilisztatáncot járnak. Hát persze, ez ilyen. Ez művészet.
 
Fletch és Martin is feltűnik, további összetört autók képei jelennek meg, majd egy összetört autó mellett egy férfi nevetgél, aki szétrúgja a fejét. Na, ez nem túl szép. Két nő jelenik meg egy Corbijn-szerű jelenetben, ahol egy lakókocsi előtt álldogálnak, és aztán meglátjuk - az első közülük az, aki a klip korai jelenetében lángolt. Kiderül, hogy maga a lakókocsija is kigyulladt, a jármű kazettás magnója robbant fel, amikor a Hole To Feed egy korai demókazettáját játszotta le.
 
Végre kapunk egy kis forró Depeche-akciót, amikor Dave-et látjuk, amint együtt énekli a dalt. Kicsit bosszúsnak tűnik, kétségtelenül a demokazetta-tűz miatt. A lényeg hangsúlyozására ezután többet látjuk a két nőt és a felgyújtott lakókocsit.
 
Hirtelen egy száguldó autóban találjuk magunkat, amit a korábban táncoló Axl Rose ikrek egyik szettje vezet. Természetesen egyikük úgy dönt, hogy megáll, és varázslat segítségével az út fölé függeszti az autót. Mi a fene ez az egész? Ez egy autóbiztosítási reklám a hihetetlenül rossz sofőröknek, vagy egy zenei videó?
 
Dave visszatér, de nem elég sokáig, majd újra a táncoló ikrek világában vagyunk, akikhez egy piros ruhás nő csatlakozik, aki egy autóhoz dörgölőzik. Ennek a videónak talán lett volna egy halvány értelme, ha a Behind The Wheel-hez készült volna, de még ez is túlzás lenne. A piros ruhás nő a sálját dörzsöli valami fiatal fickó arcához, aki véletlenül bukkant fel a kocsijában, mielőtt visszatérnénk Dave-hez. A körülötte kibontakozó zűrzavar miatt teljesen jogosan csukva tartja a szemét.
 
Fletch dühösen nézi, mielőtt még több piros ruhás nő autódörzsölése következne, Ez teljesen normálisnak tűnik, amikor két férfival találkozunk. Az egyik a nevető férfi, aki ül úgy egy órája, a másik pedig úgy tekereg mellette, mint egy idióta. Még több Dave emeli a hangulatot, de aztán a videó hivatalosan is elszabadul a láncairól.
 
Megjelenik egy férfi valamiféle szikár kutyabábuval, aki leül, miközben egy tetovált fickó áll fölötte. Hát persze. A leendő hasbeszélőnk üres tekintettel bámul tovább, és szerencsére Dave túl rövid időre visszatér, mert gyorsan visszatérünk a bábjátékhoz. Egy pillanatnyi könnyedség következik, amikor egy közeli képet látunk Martinról, aki nagyon dühösnek tűnik, és ez nem is csoda. Ezután jön a zárójelenet még több autóval és hülye emberrel, aztán szerencsére ennyi. Ez a klip minden értelemben egy autóbaleset.
 
Ami a zenét illeti, a Only When I Lose Myself című dalnak a videóban használt változata egyedi. Az utolsó résznél elhalkul, és a rádiós verzióhoz hasonlóan kihagyja az instrumentális outrót. A rádióverzióval ellentétben azonban tartalmazza az instrumentális intrót."
 
 

Ez az eredeti Only When I Lose Myself

Beszéltünk már az Only When I Lose Myself videó változatáról (ezzel kezdődött a mai nap), beszéltünk a radio editjéről (sajnos ez nincs fent a videómegosztókon), de melyik az eredeti Only When I Lose Myself, ami magán a kislemezen van, és aminek megvan az eleje és a vége is? ez az:
 

Egy másik remekmű csírája: Surrender demó változat

2009-ben a Sounds Of The Universe lemez bónusz kiadványai között nemcsak az Only When I Lose Myself-nek, hanem az egyik B-oldalásának is megjelent a demó változata. a SURRENDER (DEMO VERSION) remek csírája a későbbi, Tim Simenon által "feljavított" kislemezváltozatnak. Kisebb érdekesség, hogy az eredetileg jóval rövidebb Only When I Lose Myself demója hosszabb, mint a Surrenderé. Ebből a változatból hiányzik a dal végén más dallammal és más ritmusban, Martin által énekelt versszak.
 

Egy remekmű csírája: az Only When I Lose Myself demója

A 2009-es Sounds Of The Universe kiadványon néhány korábbi dal demója megjelent, és a mai kislemezek közül kettő is ezek közé tartozott. Jöjjön tehát elsőként az ONLY WHEN I LOSE MYSELF (DEMO VERSION)! A dal finom billentyűsökkel kezdődik, és hallhatjuk, hogy már az eredeti verzióban is szerepeltek a vonósok (viszont például a versszakot kísérő zongoradallam nem). Néhány szó eltér ("paralyzed" helyett itt még például "mesmerized" szerepel). A második refrén előtt plusz instrumentális másodpercek hallhatóak, és a negyedik versszak sem annyira hirtelen váltós, tépelődős, mint a későbbi változatban. Hosszabb az instrumentális levezetés is, ami struktúrájában már az 1998-as koncertverziót vetíti előre. Egy remek dal csírája itt van tehát már, amelyből a stúdióban Tim Simenonnal közösen egy remekmű született!
 

Újabb érthetetlen történet - kalózmix hivatalos DM kislemezen

Az Only When I Lose Myself kislemez remixeit egy igen különös remixszel zárjuk. A WORLD IN MY EYES (SAFAR REMIX) egyrészt az ötödik különböző dalból készült remix a kiadványon (az Only When I Lose Myself, a Surrender, a Headstar és a Painkiller mellett), másrészt egészen elképesztő módon ez egy kalózmix, ami valamilyen úton-módon mégis utat talált Depeche Mode kiadványra. Nagyon szokatlan, és alighanem egyedülálló történet a Depeche Mode történelmében, mindenesetre a kiadvány először 1997-ben, a Violation For The Masses címet viselő, Slim Fast Presents Deep'ish Mode név alatt megjelenő bootlegen jelent meg. A San Franciscoból származó DJ, Safar Bake ráadásul ügyesen meg is lovagolta azt, hogy ekkortájt erős koncerthiányban szenvedtek a rajongók, így a mix elejére beillesztette a szülővárosából származó Walking In My Boot című bootlegről, az 1994-es san franciscoi koncertről Dave beköszönését: "Good Evening San Francisco!". A mix ezután viszont elég ötlettelenül folytatódik, tulajdonképpen egy négynegyedes táncos mixet hallhatunk, ráadásul majdnem 8 és fél percig, igaz a második felében legalább némi variálást hallunk a szintihangokban. Máig a DM nagy rejtélye, hogy hogy került egy kalózmix egy hivatalos kiadványra (és ha már felkerült, miért pont ez?)
 

Gus Gus rövidebben

A már elemzett Gus Gus remixnek van egy rövidebb változata is: az ONLY WHEN I LOSE MYSELF (GUS GUS SHORT PLAY MIX) nem okoz meglepetést, hozza az eredeti változat tudatmódosító basszusait, ám még "időben" lehalkul, azaz nincs benne a Long Play mix hosszas instrumentális része és a dalt lezáró fémes hatású ütősök sem.
 

Egy érthetetlen remix

A sok nagy név és sok kiváló remix között kell (?) lenni egy kakukktojásnak is. A SURRENDER (CATALAN FC OUT OF REACH MIX) valószínűleg azért került a kiadványra, mert kevés volt a négynegyedes táncos átdolgozás, de ez azért így is elég fájdalmas húzás a Gus Gus és a DJ Shadow mixek után. A Catalan FC egyébként Lionel Catalan-t takarja, aki 1998 körül 1-2 évig készített remixeket különböző közepes dance produkciókhoz, úgyhogy nem igazán érthető, hogy mit keres itt. A gyönyörű keringőszerű Surrendert ráadásul - főleg a versszakokban - nem is igazán sikerül négynegyeddé átalakítani. Lehet, hogy egy későbbi kiadványon türelmesebb lennék egy ilyen remixszel, de itt ez nagyon sovány teljesítmény.
 

süti beállítások módosítása
Mobil