Ahogy azt megszokhattátok, a jubiláló kislemezeknél Dave McElroy remek blogjáról, az Almost Predictable Almost-ról hozok fordításokat. Dave egyszer végigvette az összes Depeche Mode kislemezt a Dreaming Of Me-től a Cover Me-ig, így nem maradhatott ki az Only When I Lose Myself sem. Nézzük:
---
"Az Ultra hatalmas siker volt a Depeche Mode számára. A 93/94-es őrület után persze kevesebb Wilderrel tértek vissza, de aztán egy olyan albumot adtak ki, amit akkoriban sokan, köztük ők maguk is, lehetetlennek tartottak.
Az albumot támogató turné elmaradása ésszerű döntés volt, de merre induljon tovább a Depeche Mode? A válasz egy új válogatás volt, a The Singles 86-98, és egy turné az album támogatására, és ahogyan a The Singles 81-85 esetében is tették, egy vadonatúj kislemezt adtak ki a válogatás népszerűsítésére. Ez a kislemez a Only When I Lose Myself volt.
1998 augusztusában a promóciós kártyákat kezdtek el bedobni az emberek postaládájába. A kártyán mindenki azt olvasta, hogy 1998. szeptember 7-én egy új kislemez jelenik meg. Az Only When I Lose Myself két új számmal, a Headstarral és a Surrenderrel lesz megtámogatva a "hamarosan megjelenő album", a Depeche Mode The Singles 86-98 előtt. Izgalmas idők! A kártya felhívta az olvasók figyelmét a szeptemberi Depeche klubestekre is, amelyek mindegyikére ingyenes volt a belépés, kivéve a manchesteri estét, amelyre 1 fontba került, ha valaki felmutatta ezt a meglehetősen nehézkes kártyát. Épp akkor költöztem Glasgow-ba, és fogalmam sem volt róla, hogy a klubest, amelyet a The Garage-ban hirdettek, de valójában a Cathouse-ban volt, valójában megrendezésre kerül. Scott barátom elment, és sikerült szereznie magának egy ingyenes példányt a The Remixes 86-98 promó CD-ből, és nyert egy tripla vinyl promót is a tombolán. A szemétláda.
A kislemez, a BONG29, szinte szokatlanul pozitív kritikákat kapott. Simon Williams kritikája az NME-ben úgy tűnik, ezek közé tartozik:
"Manapság a Depeche Mode a gyönyörű csomagolásra, a gyönyörű gyöngyházfényű videókra és az olyan gyönyörű zenére vágyik, ami olyan véleményrekészteti az embert, hogy 'Mmmmm! Nagyon ízléses. Csodás harmóniák. Sima produkció. Szép fogak is. Harminckét és fél éves vagyok, tudod."
Hmm. A Melody Makerben Stephen Dalton sokkal nyilvánvalóbban pozitívan nyilatkozott:
"Kevésbé fellengzős és sebezhetőbb, mint a Mode legutóbbi számai, egy alacsony feszültségű bájital, ami az ismételt hallgatás során növekszik. A kötelező big-beat és old-skool hip-hop keverékek azonban eléggé rangon aluliak."
Igazán tisztességes összefoglaló. A kislemez szeptember 7-én bukkant fel, és csakúgy, mint a legutóbbi összeállítás támogatására kiadott kislemezek, nagyon gyengén szerepelt a slágerlistákon. A videoklipet leszámítva, amiről hamarosan bővebben, a zenekar nagyon keveset tett a dal népszerűsítéséért, legalábbis az Egyesült Királyságban. A sláger a 17. helyen került a slágerlistákra, majd a 39. és a 61. helyre esett vissza, mielőtt örökre elveszítette volna önmagát.
A Only When I Lose Myself egy olyan dal, amit akkor is imádtam, és most is imádok. Sokkal lágyabb, mint az Ultra, és ez talán annak a bizonyítéka, hogy a zenekarnak ki kellett vernie magából a sötét, tapadós, kábító Ultra-t, mielőtt továbblépett volna. Az Ultra volt a Songs Of Faith And Devotion utáni másnaposság, és ez a kislemez volt az új, frissebb Depeche Mode. A dalban ugyan végig vannak csodálatos hangok, de lágyabb csillogású, mint a korábbi kislemezek. A The Singles 86-98 turné mind a 64 dátumán szerepelt, elég esetlenül előadva, majd a Delta Machine turnén 8 alkalommal jelent meg újra, amikor Martin átvette az éneket, és igencsak pompásan teljesített. Martin a szóló turnéján is 8-szor játszotta.
A Surrender, eredeti nevén Tempt, egy meglehetősen tisztességes b-oldal, a zenekar első új vokális b-oldal a My Joy óta, ami azt illeti. Igazából egy furcsa dal, de van benne valami szerethető. A "We're living in a world full of illusion" rész alatt hallható torokhangok eléggé nyugtalanítóak. Ez a dal az, amelyről Martin úgy érzi, hogy egy kicsit elveszett, de nem igazán segített feltámasztani, élőben mindössze hússzor játszotta el az akusztikus szettjében az Exciter turnén. Szólókoncertjein azonban mind a nyolc alkalommal szerepelt.
A Headstar egy instrumentális szám, amely nagyjából úgy hangzik, mint a legtöbb Depeche instrumentális szám 1997-től kezdve. Pattogós, néhány jó hanggal, de nem különösebben emlékezetes. Soha nem játszották élőben, és legyünk őszinték, soha nem is fogják, hacsak nem történik valami nagyon szokatlan.
A klip rendezője ezúttal nem Anton Corbijn volt, hanem Brian Griffin fotós, aki többek között a korai Depeche-albumok fotóiról híres.
Egy friss arcú Dave-vel kezdünk, aki csendben ül, miközben egy nő képe ég. Ez furcsa, de nem olyan furcsa, mint a két táncoló ikerpár, akiket ezután látunk. Egy összetört autó mellett Axl Rose stílusú gilisztatáncot járnak. Hát persze, ez ilyen. Ez művészet.
Fletch és Martin is feltűnik, további összetört autók képei jelennek meg, majd egy összetört autó mellett egy férfi nevetgél, aki szétrúgja a fejét. Na, ez nem túl szép. Két nő jelenik meg egy Corbijn-szerű jelenetben, ahol egy lakókocsi előtt álldogálnak, és aztán meglátjuk - az első közülük az, aki a klip korai jelenetében lángolt. Kiderül, hogy maga a lakókocsija is kigyulladt, a jármű kazettás magnója robbant fel, amikor a Hole To Feed egy korai demókazettáját játszotta le.
Végre kapunk egy kis forró Depeche-akciót, amikor Dave-et látjuk, amint együtt énekli a dalt. Kicsit bosszúsnak tűnik, kétségtelenül a demokazetta-tűz miatt. A lényeg hangsúlyozására ezután többet látjuk a két nőt és a felgyújtott lakókocsit.
Hirtelen egy száguldó autóban találjuk magunkat, amit a korábban táncoló Axl Rose ikrek egyik szettje vezet. Természetesen egyikük úgy dönt, hogy megáll, és varázslat segítségével az út fölé függeszti az autót. Mi a fene ez az egész? Ez egy autóbiztosítási reklám a hihetetlenül rossz sofőröknek, vagy egy zenei videó?
Dave visszatér, de nem elég sokáig, majd újra a táncoló ikrek világában vagyunk, akikhez egy piros ruhás nő csatlakozik, aki egy autóhoz dörgölőzik. Ennek a videónak talán lett volna egy halvány értelme, ha a Behind The Wheel-hez készült volna, de még ez is túlzás lenne. A piros ruhás nő a sálját dörzsöli valami fiatal fickó arcához, aki véletlenül bukkant fel a kocsijában, mielőtt visszatérnénk Dave-hez. A körülötte kibontakozó zűrzavar miatt teljesen jogosan csukva tartja a szemét.
Fletch dühösen nézi, mielőtt még több piros ruhás nő autódörzsölése következne, Ez teljesen normálisnak tűnik, amikor két férfival találkozunk. Az egyik a nevető férfi, aki ül úgy egy órája, a másik pedig úgy tekereg mellette, mint egy idióta. Még több Dave emeli a hangulatot, de aztán a videó hivatalosan is elszabadul a láncairól.
Megjelenik egy férfi valamiféle szikár kutyabábuval, aki leül, miközben egy tetovált fickó áll fölötte. Hát persze. A leendő hasbeszélőnk üres tekintettel bámul tovább, és szerencsére Dave túl rövid időre visszatér, mert gyorsan visszatérünk a bábjátékhoz. Egy pillanatnyi könnyedség következik, amikor egy közeli képet látunk Martinról, aki nagyon dühösnek tűnik, és ez nem is csoda. Ezután jön a zárójelenet még több autóval és hülye emberrel, aztán szerencsére ennyi. Ez a klip minden értelemben egy autóbaleset.
Ami a zenét illeti, a Only When I Lose Myself című dalnak a videóban használt változata egyedi. Az utolsó résznél elhalkul, és a rádiós verzióhoz hasonlóan kihagyja az instrumentális outrót. A rádióverzióval ellentétben azonban tartalmazza az instrumentális intrót."
