Kétnapos bejegyzéssorozat következik a ma 25 éve boltokba kerülő varázslatos kislemezről, melynek a címe HOME!
Az Ultra lassan, méltóságteljesen hömpölygő balladája mindmáig az egyik legnépszerűbb dalnak számít a rajongók körében, és messze a legtöbbet játszott, Martin által énekelt koncertdal, ami megjelenése óta egyetlen turnéról sem hiányzott. A trip-hopos alapütem és az enyhén kisérteties csikorgó hangok után a lassan mormogó basszus nyugodt érzetet kölcsönöz a dalnak, majd jön Martin elsőre szokatlannak tűnő, enjambement-ekkel teli dalszövege. A második versszaknál sejtelmes, szintén kissé hidegrázós szintetizátor kúszik be a háttérbe, ám aztán máris csúszunk a grandiózus, együtténeklős refrénbe, amelyeket vonósok támogatnak (ezeket még 1996 júniusában vették fel a Westside Stúdióban, ugyanott, ahol a Black Celebration album nagy része készült). A vonósok ezután a dal végéig velünk maradnak, majd a második versszak után jön a méltóságteljes levezetés, gitárszólókkal és Martin alig hallható (de koncerteken látványosan alkalmazott) "áááááá" hangjával. Szépséges, ráérős, igazi "Ultrás" levezetés, hosszú-hosszú lehalkulással - kitűnő dal!
A kislemezverzió valójában még az albumverziónál is hosszabb 4 másodperccel (4 másodperc "ködös" hangeffektet betettek az elejére), ám a klip a "radio version"-ből készült. Hosszú idő után ez volt az első klip, amelyet nem Anton Corbijn rendezett: a művészi, kissé talán elvont klip rendezője Steven Green volt. Dave 1990 után először volt látható a régi "kocka" hajával, noha egyáltalán nem ő a klip főszereplője.
A kislemez nagyon megsínylette, hogy az Ultra promóciós időszak eddigre már véget is ért, és turné sem támogatta a dalt. Meg persze az is megzavarhatta az emberek egy részét, hogy Martin énekelt - mindenesetre a kislemez az Ultra előző kettő, Top 5-ös helyezéséhez képest pocsékul szerepelt a listán, és csak a 23. helyet érte el.