Dave McElroy a Barrel Of A Gun kislemezről is kiválóan írt az Almost Predictable Almost blogon. Lefordítottam a cikket:
"Az éles szeműek észrevehetik, hogy az In Your Room óta az első Depeche Mode kislemez borítóján mindössze három ember szerepel. Legutóbb, amikor láttuk őket, még négyen voltak. Nos - remélem, ültök, mert ez meglepő lehet - de egyikük az In Your Room után távozott. 1995. június 1-jén Alan ezt a bejelentést tette kilépett a zenekarból.
A BONG, a hivatalos rajongói klub szintén megerősítette a távozást, de igyekezett megnyugtatni a rajongókat, miszerint Dave, Martin és Andy folytatni fogja a zenélést.
Ennyi volt tehát. A négyből ismét négyből három lett. Dave, Martin és Andy magukra maradtak. Ez egy kicsit más volt a helyzet, mint Vince távozása idején, hiszen a zenekar most már nem szépreményű szintipop zenekar volt, hanem a globális zenei üzlet egyik meghatározó szereplője. Alan távozása minden bizonnyal nagy változást jelentett; és a rajongók részéről jogosan merült fel a kérdés, hogy, mihez kezd így a zenekar? A választ 1997. február 3-án kaptuk meg, amikor a Barrel Of A Gun belépett az életünkbe.
Mielőtt rátérnénk a szokásos dolgokra, csak egy gyors szó Alanről és a Dave-interjúkról, amelyek a zenekar visszatérésekor jelentek meg. Alan távozásáról nem fogok mélyebben beszélni, mivel ezt már megtettem korábban. Mindannyiunknak megvan a véleménye róla, és ez így van rendjén. Hasonlóképpen nem fogok Dave-ről és a drogokról beszélni. Erről mindenhol máshol bőven van szó, nem utolsósorban az 1997-es interjúkban. Te hülyeségekért, videók túlelemzéséért és formátumos pedantériáért jöttél ide. Ez asszem bőven elég.
Ha feliratkoztál a Bong rajongói klubba, akkor kaptál egy képeslapot a postaládádba (ha nem tudod, miről beszélek, kérdezd meg a nagyszüleidet), amiben az állt, hogy hívj fel egy számot, amiért cserébe egy új Depeche Mode-dalt fogsz hallani. Ma már persze hozzászoktunk, hogy a dalok jó minőségű változatait a mailboxunkba dobják, hogy lejátsszuk a telefonunkon, miközben sorban állunk a nevetségesen drága kávéért - ez ma már mind-mind normálisnak tűnik. 1997-ben azonban az a kilátás, hogy egy dal bádogízű verzióját egy analóg telefonvonalon keresztül egy olyan telefonra játsszák le, amely valóban a falba volt dugva.
A Barrel Of A Gun, BONG25 nem okozott csalódást.
A kislemez 1997. február 3-án jelent meg, és a Depeche Mode visszatérését a sajtó általánosságban üdvözölte. A Beat magazinban a hét kislemezének választották:
"Do you mean this horny creep" - Dave Gahan első szavai a halálból visszatérve. Bár az ember szeretné elfelejteni a túladagolásokat, a zűrzavart és az általános imázsrombolást, amit a Mode átélt, kétségtelen, hogy a feszültség segített megalkotni ezt a remekművet. A Depeche Mode a Garbage, a NIN és a U2 sötét indusztriális hangzását visszakövetelve adja ki a legújabbat az okos, csodálatos kislemezek hosszú-hosszú sorában. Minden egyes hallgatással egyre jobb és mélyebb lesz. Mode Rock. A hét kislemeze." Larry Flick zenekritikus a Billboard magazinban így írt 1997-ben a Barrel Of A Gun-ról: "Az elektro-pop egyik úttörője egy hosszú szünetet zár le egy igencsak kielégítő, bár gyakran maró zenei eleggyel, technos hangzású szintetizátorokkal és a metálgitárokkal. Az énekes Dave Gahan nagyszerűen beleéli magát Martin Gore szokásosan súlyos dalszövegeibe, magabiztosan ingadozva a hipnotikus letargia és az elszánt intenzitás között. Tim Simenon producer bölcsen reflektorfénybe helyezi a számot azzal a fajta hip-hop megközelítéssel, ami manapság poppiac meghódításához szükséges, ám mindeközben úgy szövi a hangszerelést, hogy a rockerek és a klubarcok egyaránt boldogan bólogathassanak erre a számra - fognak is."
Az biztos, hogy sötét és indusztriális volt... És a zenekar a sokkal nyilvánvalóbb It's No Good helyett végül ezt választotta első kislemeznek az Ultráról. A zenekar így nemcsak meglehetősen kompromisszummentes módon tért vissza, de minden idők legmagasabb brit listás helyezését is megdöntötte. A Barrel Of A Gun a 4. helyen rohamozta meg az Egyesült Királyság slágerlistáját, ezzel megdöntve a tizenhárom évvel ezelőtti People Are People című albumukkal elért korábbi legjobb helyezésüket. (valójában csak beállított a legjobb helyezést, mivel a People Are People is negyedik lett - a ford.) Oké, ezután a 23., a 48., majd a 74. helyre esett vissza, de a 4. hely valóban lenyűgöző volt. Furcsa módon - és kétségtelenül az Ultra hatására - a kislemez április 5-én a 95. helyen lépett be újra a listákra, és hosszabb ideig szerepelt, mint februárban. Ez talán lenyűgözőnek hangzik, de a 95-ről 94-re, majd 87-re, onnan vissza 89-re, majd ismét 80-ra, végül pedig 99-re esett vissza.
A zenekar a Top Of The Pops-ba is visszatért, pont azon a héten, mikor a dal felkerült a slágerlisára.
Sok mindent kell itt megemészteni. Először is, a furcsa férfi, akit látunk, amint bemutatja őket, a popbohóc Peter Andre, aki bizarr hasizmairól, borzalmas zenei karrierjéről és arról híres, hogy feleségül vett egy Jordan nevű nőt, akit az Egyesült Királyság a 90-es években tett híressé.
A színpadon öt embert látunk. A zenekar visszavette volna Alant és Vince-t? Nem egészen. Először Dave-et látjuk, aki nagyon okosnak tűnik, de egyben olyan embernek is, aki olyan sötétséget látott, amit csak nagyon kevesen látnak. Martin, talán Mr Wilder előtt tisztelegve, látszólag bőr inget visel a bőrnadrágjához illően, ami merész választás, így a bőrcuccok rövid, de nem látványos visszatérését láthatjuk (bőr arány: 54,38%). Vannak dolgok, amikre mindig lehet számítani, és Fletch, egy ezek közül. Itt van, bökdösi a billentyűket és olyan agresszíven rázza a 2000 font értékű zenei felszerelést, ahogy csak ő tudja. Drámai mozdulatai 3 perc 20 másodperc körül természetesen őrültek, de egyben teljesen csodálatosak is.
Vince és Alan szerepét valójában nem ők maguk játsszák. A doboknál nem más, mint Anton Corbijn ül, aki rohadtul jól néz ki, pont mint egy dobos a Top Of The Popsban. A billentyűsök mögött mellette a hatalmas kabátban lévő titokzatos alak Tim Simenon, aki a Bomb The Bass napjai óta először szerepel a TOTP-ban.
Ennek a szereplésnek köszönhetően a dal 19 helyet esett vissza a slágerlistán, de kit érdekel ez? A Depeche Mode visszatért, és a Barrel Of A Gun egy szenzációs dal volt és maradt.
A dal 247 alkalommal jelent meg élőben, szerepelt a The Singles 86-98 turnén, a Delta Machine turnén és a Global Spirit Touron. Az Ultra bulikon is szerepelt. Ez egy furcsa szám élőben, mivel soha nem tűnt úgy, hogy igazán működne. Határozottan erőteljes, de van valami a dalban, ami miatt úgy érzem, mintha Martin gitárszólója és Dave éneke túlságosan ütközne. És minél kevesebbet beszélünk Grandmaster Flash részletről, annál jobb.
A Barrel Of A Gun B-oldala - legalábbis ha az amerikai 7"-es lemezt vetted meg - a Painkiller volt, egy csodálas, dübörgő instrumentális dal. Élőben 64 alkalommal játszották, bár csak úgy, ahogy a Pimpfet 1987-ben és 1988-ban - a Painkiller volt a The Singles 86-98 turné intro zenéje.
A klipről ejtsünk néhány szót.
Anton Marokkóba vitte a zenekart, hogy leforgassa ezt a lenyűgöző videót, amely megfelel a dal intenzitásának.
Dave nyugtalan éjszakai alvásával nyitunk, akit folyamatosan felébreszt az a dallam, amely néhány évvel később a Hole To Feed-dé fejlődött. Hogy megpróbálja kiverni a fejéből, felhúzza a napszemüvegét, és megfürdik, ahogy az emberek szoktak. Ez azonban nem elég, ezért (megint) feketébe öltözik, és lemászik a lépcsőn, hogy szerenádot adjon nekünk a meglehetősen szörnyűnek tűnő konyhájában. Mindannyiunknak voltak ilyen napjai.
Megjelenik egy villanykörte előtt, és lehet, hogy megint túlelemzem a dolgokat, de ez számomra egy szép visszacsatolásnak tűnik az In Your Room klipjéhez. Dave ugyanolyan törékenynek tűnik, mint a Top Of The Popsban, de egészen kiváló alakítást nyújt a konyhájában éneklő, zavart emberként. Martin és Andy megjelenik, bár halottnak tűnnek, Dave mellett fekve. Dave eközben egy tekercset lapozgat, amin a Hole To Feed dalszövege van. Szünetet tart, hogy szemügyre vegyen néhány ízletes legyet, amelyeket csapdába ejtett vacsorára. Még a popsztároknak is kell enni, ezért elkap egyet, visszamegy a dalszövegek firkálgatásához, majd nyugodtan ül, miközben hihetetlenül rosszul áll a haja. Vannak napok, amikor csak a kádban kellene maradnia napszemüvegben.
Dave azonban erős ember, ezért kilép a házból, szemhéjakat fest a szemhéjaira, becsukja a valódi szemét, és elindul vakon sétálni Marrakesh utcáin. Ismétlem, mindannyiunknak voltak ilyen napjai. Az, hogy mindezt szőrmebundában teszi, az az ő érdeme.
Ahogy a második versszak elkezdődik, látjuk, szó szerint egy olyan lencsén keresztül, amely olyan, mint egy pisztolycső. Látjuk Fletch-et, aki szörnyen érzi magát, Martint, aki úgy néz ki, mint aki épp most készül lepihenni, Dave pedig zavartan néz, Ez a klausztrofób hangulat folytatódik a versszak előrehaladtával, és az egész eléggé feszültnek tűnik. Ez biztos, hogy nem ugyanaz a hangulat, mint amit a Just Can't Get Enough videoklippel kaptunk.
A refrén azonban némi békét hoz. Látjuk Dave-et Martinnal és Fletch-csel a vállán aludni, majd mindhárman gitároznak. Martin úgy néz ki, mintha tudná, mit csinál, Dave jól nyomja, Fletch pedig hátradől és úgy játszik, mintha még sosem játszott volna. Egy utolsó felvétel hármójukról, ahol Dave térdel Fletch és Martin között, aki egy szemeteszsáknak látszó valamit visel, úgy néz ki, mint egy viktoriánus korabeli családi kép, ami akkor készült, amikor az emberek még azt hitték, hogy a fényképezőgépek boszorkányságnak számítanak.
Az utolsó versszakban aztán Dave kiszabadul a másik kettő karmai közül, és elmenekül. A baj csak az, hogy mindezt úgy teszi, hogy közben a nagy kesztyűjét és a fehér bundáját viseli, és mindkettőt fények borítják. Nem tart sokáig, mire Martin és Andy megtalálják, de elengedik, és Dave a videó hátralévő részében úgy bolyong, mint egy nagy, lábas gót karácsonyfa.
Fontos tény a videóval kapcsolatban, hogy Dave szalmonellát kapott Marokkóban, és kórházba kellett szállítani, amikor visszatért Londonba. Soha ne egyetek legyet gyerekek."