Itt pedig az utolsó cikk az Almost Predictable Almost blogról, ami a Black Celebration-nel foglalkozik. Ez a bejegyzés azt kutatja, hogy mi a Black Celebration zenei öröksége.

Elérkeztünk az utolsó állomáshoz az Egy hónapig tartó örvendezés ("A Month Period Of Rejoicing") vége előtt, és azt hiszem, természetes a kérdés, hogy mi a Black Celebration öröksége? Egy dolgot vettem észre az összes kutatásom és az összes emberrel történő beszélgetésem során, hogy a Black Celebration egy olyan album, amit a legtöbb, (ha nem az összes) rajongó szeret, és amit a Depeche igazi klasszikusának tartanak. Gareth Jones arról beszélt, hogy büszke arra, hogy részt vehetett az album munkálataiban, és a zenekar összes tagja szintén különleges albumnak tartja ezt a lemezt.

Tehát akkor mindenki szereti. De vajon ez önmagában örökség? Gondolom, igen, de szerintem a Black Celebration örökségéhez még mélyebbre is meg lehet ásni. Az én véleményem az, hogy a Black Celebration nélkül nem lett volna az a Depeche Mode, ami ma van. Újradefiniálta a zenekart, és közvetlenül vezetett ahhoz az úthoz, ami a DM-et a világ egyik legnagyobb előadójává tette. A turné során a zenekar arénákban játszott az Egyesült Királyságban és Európában, és ami döntő fontosságú, egyre nagyobb és nagyobb helyszíneken lépett fel Amerikában, anélkül, hogy valódi rádiós támogatásról beszélhettünk volna. Nem a rádiós jelenlét hozta meg számukra az áttörést az Egyesült Államokban - a zene volt az. Nem a két évvel korábbi meglepetés rádióslágerük, a People Are People volt az oka annak, hogy 1986-ban megtöltötték a Sportarénát San Diegoban - a Black Celebration volt az. A Depeche Mode zenéje kapcsolódott a tinédzserek Amerikájához, ahogy azt Sean Salo olyan csodálatosan elmondta, és ez a kapcsolat azt jelentette, hogy a Depeche nagyobb lett, mint amit valaha is terveztek volna abban az országban. A Black Celebration nélkül nehéz elképzelni, hogy a Depeche Mode a következő három turné során arénákat és stadionokat töltött volna meg Amerikában, mivel ez az album volt az ugródeszka ehhez.

A Black Celebration sikere által a zenekarnak adott önbizalom egy másik fontos örökség. Maga az album bizonyos mértékig meglehetősen kompromisszummentes, mivel nincs rajta egy Just Can't Get Enough, See You vagy People Are People. A popdalok hiányukkal tűnnek ki, és még az album legpoposabb pillanata, a Here Is The House sem jelent meg kislemezként, és a turnén sem játszották élőben, az első két koncertet leszámítva. A Black Celebration nem egy poppiacon gondolkodó zenekar munkája. Ennek ellenére új magasságokba jutottak vele. Gondoljunk csak a Depeche Mode azóta megjelent albumaira. Mindegyik a saját feltételei szerint készült, a zeneiparnak tett engedmények, valódi kompromisszumok nélkül. Nyilvánvaló, hogy a Violatornak voltak olyan pillanatai, mint az Enjoy The Silence, amely hatalmas sláger lett, de ez inkább a dal puszta tökéletességének volt köszönhető, nem pedig annak, hogy a zenekar megpróbált egy slágert gyártani. Még ha úgy is tekintjük, hogy a Violator a zenekar évek óta legpoposabb albuma, az első kislemez még mindig a Personal Jesus címet viselte. Ez pop volt a saját feltételeik szerint, nem pedig máséi szerint.

A tömeges népszerűség és a bizonyíték arra, hogy a saját feltételeik szerint is sikeresek tudtak lenni, valószínűleg a Black Celebration két legnagyobb öröksége lesz. Egy dolog kétségtelenül az album legfontosabb öröksége, mégpedig az, hogy a rajongók mennyire nagyra tartják. Úgy látom, hogy ez a Depeche Mode-rajongók manifesztuma - lényegében öltözz feketébe, és minden rendben lesz. Megadja az alaphangot az elkövetkező Depeche Mode-albumok számára, és olyan mércét állít fel, amely utána minden róluk alkotott ítélet alapjául szolgál. Vannak olyan Depeche-rajongók, akik egy életen át rajonganak érte, és vannak olyanok, mint én, akik a Violator körül csatlakoztak a csapathoz. A később csatlakozók számára általában azonban ugyanolyan fontos album Black Celebration fontos album. Ez az a lemez, ami rajongóvá tesz minket. Ez az, ami együtt rezdül mindannyiunkban.

A Violator végső soron meghatározza a Depeche-albumok mércéjét, és be kell vallanom, hogy a Violator a kedvenc Depeche-albumom, sőt, minden idők kedvenc albuma számomra, de a Black Celebration meghatározza, mit jelent Depeche Mode-rajongónak lenni. Ez az az album, amelyhez a leggyakrabban visszatérek, amikor véletlenszerű Depeche Mode-varázslatot akarok hallgatni, mivel tudom, hogy mindig találok benne valamit, ami inspirál vagy megvigasztal. Fenséges.

Megkérdeztem néhány vendégbloggert, hogy szerintük mi az album öröksége, hátha hülyeségeket beszélek. Úgy tűnik, hogy mindannyian nagyjából egyetértünk:

Amanda Stock: "Szerintem az öröksége az, hogy 30 évvel később még mindig aktuálisnak hangzik, mint minden nagyszerű album. A zenekar számára a növekvő magabiztosságot, a "sötétebb hangzású Mode" felé való elmozdulást mutatta, és nagyv siker volt Amerikában is."

Aidan Berry: "Ami azt illeti, nagyon jó emléket hagyott bennem. Megjelent az album, és zseniális volt. A turné eljött a Whitley Bay-i jégpályára, és az akkori barátnőmmel mehettem - akit nem hívtam fel inkább, hogy meghallgassam az albumot. Ez csak megszilárdította a Depeche Mode iránti megszállottságomat. Nem ez a kedvenc albumom, de elég közel áll hozzá. A Martin dalok közel tökéletesek voltak (és maradtak máig), mivel az előző album csodájára, a Somebody-ra építettek. Egyszerűen fantasztikus időszak volt, és csodálatos emlékeket idéz fel arról az időszakról, amelyekben olyan élmények értek, hogy azok egy része túl személyes egy 17 évesnek ahhoz, hogy nyilvánosan megossza."

Panos Sialakas: "30 évvel később is, az egyetlen album, ami a legjobban jellemzi a Depeche-et; mindent tartalmaz, amiről a DM szól - zeneileg, szövegileg, esztétikailag."

Sean Salo: "A BC egy határvonal volt a homokban. Innentől megvolt a korábbi stílusok keveredése, és a zenekar teljesítményének kohéziója. A BC egy olyan magabiztosságot hozott a zenekar írói és turnézási képességeiben, ami a mai napig meghatározza őket."

Kevin May: "Egy olyan zenekar esetében, amelynek az évek során rengeteg vízválasztó pillanata volt, a Black Celebration az egyik legfontosabbnak számít. A dalszerzés és a produkció mélysége és kreativitása; az imázsuk és vonzerejük körüli menőség kialakulása; és annak felismerése, hogy a rajongók seregei egyszerre tartják tiszteletben őket, de el is várják, hogy a lemezeik és a turnéik még jobbak legyenek."

Végeredményben nehéz egy album örökségét meghatározni, mivel egy-két évvel később mindig jön egy másik album, amely kiegészíti a zenekar katalógusát, és kicsit máshová pozícionálja őket. Azt hiszem azonban, hogy a Black Celebration egy olyan album, amely döntő szerepet játszott abban, hogy a Depeche Mode azzá váljon, ami most, és hogy a brit zenekarok közül az egész világ által ismert zenekarrá váljon."

Nem rossz egy olyan albumhoz, amiről nincs rendes kislemez és olyan dalok, amiket nem játszanak a rádióban... :) "

A cikk eredetije itt található.

Ismét az Almost Predictable Almost blogról fordítotam; ma David McElroy a Black Celebration albumon boncolgatja azt a kérdést, hogy miért is szerepel ennyi Martin-dal az 1986-os remekművön.

"Martin Gore. Hol is kezdjük Martinnal? Jelenleg joggal tartják az elektronikus zene egyik legbefolyásosabb művészének, de 1986-ban Martinra - mondhatni - nem egészen ugyanebben a megvilágításban tekintettek. Az Egyesült Királyságban úgy tűnt, hogy a figyelem középpontjában vagy az öltözködési szokásain való gúnyolódás állt, vagy pedig a dalszerzői munkásságának kigúnyolása, mivel az állítólag nem volt elég sötét vagy komoly - ahogyan azt a Black Celebration album, vagy a turné kritikáiban láthattuk. Martin is nyomás alatt érezte magát az írással kapcsolatban, ahogy azt a Black Celebration újrakiadásáról szóló DVD-dokumentumfilmben ki is mondja:

"Valahányszor úgy döntünk, hogy lemezt készítünk, 10-12 jó dal elkészítése tényleg hatalmas hegységnek tűnik. Emlékszem, hogy voltak vitáim Daniellel és Neillel. Igazából egy hétre egyszerűen elszöktem, mert Daniel és Neil azt próbálták mondani, hogy a dalok nem elég jók, nincs kislemezes dal a nagylemezen, és sosem fogják ezeket a dalokat játszani a rádióban".

Ahogy Gareth Jones a DVD-n található interjújában és a velem a hónap elején készített interjújában is említette, a Black Celebration elkészítése igencsak intenzív volt, és ez az intenzitás az egész albumon érződik. Minden bizonnyal ez az egyik első dolog, ami feltűnik a lemezen, és ez önmagában Martin dalszerzői munkásságából fakad. Hogy a dalszerzés a nyomásnak köszönhető-e, ami alatt Martin személyesen a zenekar és a kiadó részéről érezte magát, arról nem tudok nyilatkozni (szívesen készítek vele egy következő interjút, Martin!), de elég könnyű kitalálni, hogy ez volt a helyzet. A Black Celebration szövegeit tekintve minden bizonnyal sokkal személyesebb, mint bármi, amit a Depeche addig készített, és számomra ez a Depeche-katalógus legmartinosabb albuma.

Elismerem, hogy ez elég furcsa állításnak tűnik, tekintve, hogy a Speak & Spell-t leszámítva, az A Broken Frame óta megjelent 134 Depeche Mode-dalból tizenkettőt kivéve mind a tizenkettőt ő írta. (Megjegyzés - a különböző válogatásokon szereplő új dalokat is beleszámoltam. A remixeket azonban nem. Ezt csak azért mondom, mert tudom, hogy néhányan most éppen számolnak. Igen, úgy értem, te Panos (a cikk 2016-ban készült, a Spirit megjelenése előtt - a ford.)). A Black Celebration dalai azonban nagyon személyesek, és úgy tűnik, hogy Martin teljesen a saját szemszögéből ír, nem pedig elkendőzi az érzéseit, mint a korábbi munkáinál. Oké, talán az "All I want to do is/See You/Don't you know that it's true" nem egy nagyszabású misztikus kijelentés, de remélhetőleg értitek, mire akarok kilyukadni. A Black Celebration dalszövegei intenzívek, személyesek, és szerintem nagyon is Martin akkori lelkiállapotáról beszélnek.

Korábban említettem, hogy az intenzitás az egyik első dolog, ami feltűnik az albumon. A második dolog a Martin által énekelt dalok száma. Egy tizenegy dalból álló album esetében Martin négyet énekel, ami hatalmas arány (36,36%) a korábbi, sőt, a későbbi Depeche-lemezekhez képest. Erről kérdeztem Gareth Jonest, amikor beszélgettünk:

APA: Az előbb említetted az egót. Az egyik dolog, ami feltűnő ezen az albumon, hogy a tizenegy dalból négyet Martin énekel, ami a legtöbb (arányaiban is) a Depeche lemezek között. Problémás volt ez Dave-nek? És volt oka annak, hogy ennyi számban Martin énekel?

Gareth Jones: "Számomra teljesen mindegy volt, hogy ki énekelte a dalokat, mivel csak az volt a fontos, hogy a dal illeszkedjen az albumra. Ahogy emlékszem, teljesen nyilánvaló volt, hogy mely dalokat kell énekelnie Dave-nek és Martinnak. Nem volt olyan, hogy Dave akart volna egy dalt énekelni, amit az emberek úgy éreztek, hogy Martinnal jobban hangzana - és fordítva sem történt ilyesmi. Tudom, hogy ez egy kicsit bezavart a külsőségek, az imidzs szempontjából. Fontos volt, hogy egy hang vezesse a projektet és összekapcsolja a zenekart a nyilvánossággal. Ez a Black Celebration készítése előtt és alatt is megbeszélésre került. Az az ember érzése, hogy az a banda, amelyikhez csak egy hang kapcsolódik, azok jobban megragadnak a köztudatban. A közönség, ha meghallja Dave hangját, azonnal tudja, hogy ez Depeche Mode. Emlékszem, hogy ez a téma napirenden volt, de a Black Celebration annyira kísérleti jellegű volt - majdhogynem a kisérleti popzene csúcsa - hogy ez végül nem vetett nagy hullámokat a bandán belül. Egyszerűen csak dalokat akartunk, amik illenek az albumra."

Ezt a választ lenyűgözőnek találom. Úgy tűnik, hogy azok a dalok, amelyeket Martin végül is énekelt, mindig is Martin-dalok voltak, ami, tekintettel a Martin által énekelt dalok magas arányára, azt sugallja számomra, hogy jó a feltételezés, miszerint ezek a dalok nagyon személyesek Martin számára.

Ideje továbblépni az arányokról és a számokról szóló fejtegetésen - mi a helyzet a zenével? A négy dal közül, amit Martin énekel a Black Celebrationön, van egy, amire a legtöbb Depeche-rajongónak kevés ideje van, és ez a dal természetesen a Sometimes. Lehet, hogy túl sok időt töltöttem ezzel az albummal az elmúlt hónapokban, de nekem nagyon tetszik a Sometimes. Egy szép zongorás szám kísérteties vokáleffektekkel, és Martin sajátos bocsánatkérésével, noha alapvetően azt mondja: "Igen, tudok kínos lenni, de gyerünk, te is tudsz az lenni!". Megvallom, szerintem sem olyan jó, mint a többi szám az albumon, de még mindig jobb, mint a The Dead Of Night.

A Black Celebration visszaemlékezéssorozat ezen pontján azt hiszem, hogy tényleg eleget beszéltem már az A Question Of Lustról, úgyhogy ezt most átugorjuk, de azért annyit hadd mondjak, hogy gyönyörű. Az It Doesn't Matter Two számomra az egyik kiemelkedő szám a lemezen, nem csak a Martin-dalok, hanem az album összes dala közül. A címe mindig is szórakoztatott, mivel Martin nyilvánvalóan annyira szerette az It Doesn't Matter nevet, hogy a Some Great Rewardon és a Black Celebrationön is használta, bár a "Two" hozzáadását másodjára már szükségesnek tartotta. A "Two" hozzáadása azt a látszatot kelti, mintha a Black Celebration ezen című dala a Some Great Rewardon található első rész folytatása lenne, de ez nem így van. Az 1984-es első verzióban Martin arról énekel, hogy reméli, hogy egy kapcsolat erős marad, miközben elfogadja, hogy semmi sem tart örökké, míg az 1986-os Martin a kéjről és a szexről énekel, meg persze arról is, hogy semmi sem számít. Úgy tűnik, hogy a két év alatt elvesztette a romantikus jelentését a dal! Mindenesetre az It Doesn't Matter Two egy csodálatos dal, Martin egyik legjobb dallamával és a samplerek teljes kihasználásával a a refrénben, amely aztán végigvonul a dalon. Alapvetően a Black Celebration témáinak esszenciája számomra ez a dal.

Az album utolsó Martin-szám is csodálatos. A World Full Of Nothing a szex és a "Semmi sem számít" témáját viszi tovább, bár eltávolítja a szerelem minden jelentését a dalból - "Though it's not love/It means something". Ez minden idők egyik legborúsabb Depeche Mode dalcíme is. A dalszövegben rejlő sötétség ellenére mégis van remény a dalban. Ezen a négy dalon kívül a lemezen máshol is rengeteg Martin van. A Black Celebration "I'll drink to that" című sorától kezdve a Stripped "Let me hear you/Speaking just for me" című során át a Here Is The House-ig, amely helyenként szinte inkább Martin, mint Dave, Martin hangja az egész albumon jelen van, jobban előtérbe helyezve, mint bármelyik másik Depeche-lemezen.

Az az elmélet, hogy ez az album egy nagyon személyes Martin számára, még hitelesebbé válik, ha megnézzük, hogy Martin hányszor játszotta ezeket a dalokat élőben. Nyilvánvaló, hogy az A Question Of Lust és az It Doesn't Matter Two kiemelkedő szerepet játszottak a Black Celebration turnén, mindkettő minden egyes napon elhangzott, kivéve az utolsó koncertet, ahol az It Doesn't Matter Two-t a Somebody váltotta. Az A Question Of Lust ezután a Music For The Masses turné minden koncertjén elhangzott (101 alkalommal), és az azt követő turnékon is számos alkalommal szerepelt (bár a World Violationön egyáltalán nem (az Exciteren sem - a ford.)), vagy teljes zenekari hangzásban, vagy Martin és Peter Gordeno zongorával kísért duettjében. Például 67 alkalommal szerepelt a Devotional/Exotic turnékon, és további 56 alkalommal a Singles 86-98 turnén. Azóta minden turnén felbukkant itt-ott, és továbbra is népszerű dal mind Martin, mind a közönség körében, és valójában a Depeche Mode karrierjének 20. legtöbbet énekelt dala (azóta a 18. helyre jött előre, a Global Spirit Tournak köszönhetően - a ford.), összesen 336 alkalommal hangzott el koncerten (azóta 392-re emelkedett ez a szám) Azt a mindenit!

A Black Celebration Martin számai közül a World Full Of Nothing a másik népszerű szám, amit Martin élőben is előszeretettel prezentált. A World Violation koncertek túlnyomó többségén játszották, azóta felbukkant egy-egy zongorás verzió is, így az élő előadások száma összesen 64. Az Exciter turnén például egyszer játszották (valójában a World Violation után ez az egy Exciter Touros előadása létezik a dalnak - a ford.). A World Violation verzióban csak Martin és egy akusztikus gitár volt, és ez eléggé elragadó!

Apropó World Violation, mint már láttuk, a Here Is The House is szerepelt Martin akusztikus szekciójában azon a turnén, érdekes módon soha nem ugyanazon a koncerten, mint a World Full Of Nothing.

Mint azt valószínűleg tudjátok, ha idáig eljutottatok, a Sometimes soha nem szerepelt élőben Depeche Mode koncerteken. A Black Celebration másik Martin-dala, az It Doesn't Matter Two viszont igen. A Black Celebration turnén például 75-ször szerepelt. Martin 2001-től az akusztikus szettjében is elénekelte párszor a dalt, amit mindig élmény hallgatni. Összesen 107 alkalommal játszották élőben.

Martin azonban nem csak az albumról énekelt dalokat játszotta élőben. 2001 óta a Dressed In Blacket (élőben összesen 26) a szett közepén (nem mindig ott - a ford.) az akusztikus résznél játsszák, ami a közönség futball-stílusú skandálásához vezet az utolsó "Woah-ohh" résznél, amit vég nélkül ismételgetnek, amíg Dave végül le nem állítja az éneklést.

Szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy Martin szereti a Black Celebrationt. A négy albumszámból három mellett még kettőt élőben is eljátszott, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a fél albumot élőben énekelte. Az említett számok mellett a Stripped és az A Question Of Time nagyjából állandó szereplői maradtak az 1986 utáni összes turnénak, és szorosan mögöttük következik a Black Celebration. (a Global Spirit Touron aztán a Stripped és az A Question Of Time alaposan elhúzott a csak néhányszor játszott Black Celebration-től - a ford.)

Ahhoz képest, hogy az albumot Martin személyes nehézségeinek időszaka ihlette (különösen a lemezkiadó kezdeti kétségei után) mégis újra és újra visszatért hozzá, és nem csak a nyilvánvalóan eljátszandó számok miatt. Az én következtetésem? Nos, ahogy az elején mondtam, nem tudom a tényleges okot, de úgy tűnik, hogy a Black Celebration Martin egyik kedvence, és látva a reakciókat, amikor a fenti dalokat élőben játszották, azt hiszem, a legtöbben egyetértünk ezzel.

Elfogult vagyok, de egy-egy Martin számnak mindig van helye a koncerteken és a lemezeken. A Black Celebrationnel több Gore-t kaptunk, mint korábban bármikor, és ez akkor így még jobb volt :) "

A cikk eredetije képekkel és videókkal itt található.