Ma a tegnap 35 éves Violator kislemezen ki nem adott dalainak a koncertverzióit fogjuk sorravenni. Ismeretes, hogy az albumnak csaknem a fele kislemezen végezte, 9-ből 4 dal (kiadási sorrendben a Personal Jesus, az Enjoy The Silence, a Policy Of Truth és a World In My Eyes), és mivel ezek koncertverzióit a kislemez megjelenésének a napján veszem/vettem végig, így ma a maradék 5 dallal fogunk foglalkozni (Sweetest Perfection, Halo, Waiting For The Night, Blue Dress, Clean).
Kezdjük tehát a SWEETEST PERFECTION-nel! A dalt Depeche Mode koncerten - sajnálatos módon - csak 1990-ben, a World Violation Touron játszották, mindössze 24 alkalommal, Martin "akusztikus" blokkjában (a World Full Of Nothing cseredalaként). Természetesen nem lehet várni egy egyszálgitáros verziótól, hogy bármit is visszaadjon az albumverzió sötét, fenyegető hangulatából, de az 1990-es koncertváltozat mégis tud újat mutatni: Martin jelentősen "feljebb" énekli a dalt, mint az albumon, így szinte reményteli hatású lesz ez a változat.
Azt mondtam, hogy a Sweetest Perfection nem volt a World Violation Tour után már Depeche Mode koncerteken, de szerencsére mégis tudok mutatni egy remek verziót az évezredünkből: ugyanis Martin a szólóturnéján, a 2003-as A Night With Martin L. Gore elnevezésű koncertsorozaton előadta a dalt, ráadásul egy albumverzióra emlékeztető, minimalista hangszerelésben! A dalt óriási ováció övezte - sajnos Martin ennek ellenére nem érezte, hogy ezt a számot vissza kellene hozni a DM koncertek setlistjébe :(
Ma 35 éve, 1990 március 19-én jelent meg a Depeche Mode eladásokat tekintve messze legnépszerűbb nagylemeze, a Violator! Az album kissé különös címéről Martin azt mondta, hogy a lehető legextrémebb, nevetségesen heavy metalos címet akarták kitalálni.
A Violatort 1989-ben rögzítették Olaszországban és Dániában, Flood-dal és Francois Kevorkian-nal. Utóbbi a Kraftwerk: Electric Café lemez keveréséért is felelt, és a német elektronikus úttörők hangzása erősen érződik is a lemezen. Ez volt szerintem az első alkalom, ahol valamifajta blues-életérzést igyekeztek DM lemezen megjeleníteni, mindezt szigorúan megkomponált techno-pop köntösben.
A lemez hatalmas sikert ért el, elsősorban a 101 sikere után a zenekarra alaposan kiéhezett amerikai rajongótábor jóvoltából. Volt egy csaknem zavarásba fulladó dedikálás is Los Angelesben, és úgy általánosságban nagy volt ekkortájt a hype a zenekar körül. A Violator pedig kemény, erőteljes, makulátlanul kimatekozott, mégis slágeres hangzásával elég jól hozta is a rajongók elvárását.
Nemcsak ma, hanem március egész hátralévő részében a Violator lesz a főszerepben itt az oldalon!
Itt a teljes album playlistje:
A 2006-os újrakiadáshoz Daniel Miller egyedi sleevenote-ot írt, amely itt található.
A Violator készítésének idején a korábbi albumokhoz képest a zenekar úgy döntött, hogy új megközelítéssel próbálkozik a felvételek készítésénél.
Alan Wilder elmondta: „Általában úgy kezdjük egy lemez elkészítését, hogy kiterjedt elő-produkciós megbeszéléseket tartunk, ahol eldöntjük, hogy valójában hogyan fog hangzani a lemez, majd bemegyünk egy programozó stúdióba. Ezúttal úgy döntöttünk, hogy minden előzetes munkát a minimumra szorítunk. Kezdett gondot okozni az unalom, mivel úgy éreztük, hogy elértünk egy bizonyos szintet abban, hogy a dolgokat egy bizonyos módon csináljuk.”
Martin Gore így folytatta: ”Az elmúlt öt év alatt azt hiszem, tökéletesítettünk egy formulát; az én demóim, egy hónap a programozó stúdióban, stb. stb. stb. Úgy döntöttünk, hogy a '90-es évek első lemezének másnak kell lennie."
A társproducer Flooddal Alan Wilder alakított ki gyümölcsöző munkakapcsolatot. Flood a technikai tudást biztosította, Alan pedig a hangszerelésen és a dalok struktúráján dolgozott. „Így működött akkoriban a csapat” - tisztázta Wilder - „azzal, hogy elfogadtuk, hogy mindannyiunknak különböző szerepe van, és valójában nem mindannyian ugyanazt próbáltuk csinálni. Így alakult ki ez az íratlan megállapodás a zenekarban, hogy egy-egy szám elején mindannyian összedobtunk néhány ötletet. Aztán Fletch és Mart elmentek valahová, aztán miután dolgoztunk a dalokon, visszajöttek, és elmondták a véleményüket."
Martin demóiban is volt egy figyelemre méltó változás. A Music for the Masses majdnem kész demók merev, korlátozó hatása után Martin - Alan kérésének eleget téve - ezúttal kevésbé készen hozta őket a stúdióba. Számos alapfelvétel egyszerű gitár- vagy orgonaszólam feletti énekből állt. A lecsupaszított demók lehetővé tették a zenekar számára, hogy több kreatív szabadsággal éljen: ismert, hogy az „Enjoy the Silence” például lassú balladának indult, de Alan javaslatára egy lüktető, pörgős, tempós szám lett.
A zenekar három héten át a Mute londoni WorldWide programozótermében gyűlt össze, hogy Flooddal együtt dolgozzon a lemezen, majd Milánóba repültek az újabb munkálatokra a Logic stúdióba. Flood elmondása szerint Milánóban nem dolgoztak érdemben, kivéve a Personal Jesus című dalt, ami döntő volt az album hangvételének és szellemiségének meghatározásában. „Mindenki ugyanazt érezte, mert ki akarták próbálni, hogy máshogy dolgoznak. Az volt az elképzelés, hogy keményen dolgozzunk és bulizzunk, és mindannyian maximálisan élveztük a dolgot”. Milánó után a zenekar az észak-dániai Puk stúdióba költözött, ahol az album nagy részét felvették.
A Violator korszak dokumentumfilmje, 2006-ból itt található, a HDMFC írásos jegyzete a dokumentumfilmben elhangzott teljes szöveggel pedig itt.
A Violator első dala a WORLD IN MY EYES Kemény basszusok, enyhén műanyag, tipikusan Francois Kevorkian hatását mutató, "Kraftwerkes" dobok, gyönyörű harmóniák és mindehhez a "lelketlen" gépzenéhez annyi érzelem és szexualitás, amennyi csak belefér: Martin behízelgő dalszövegét Dave annyi érzékiséggel búgja a fülünkbe, hogy még férfiként is csak elismerően csettinthetünk... A szögegyszerű, szintén enyhén műanyag szintidallam is tovább feszíti a dal érzékisége és az elektronika úgynevezett ridegsége közti ellentétet. Az utolsó versszak a végletekig feszíti az erotikus hangulatot, majd a második versszak után már csak Dave magabiztos éneke ismétlődik a dal végéig: "let me show you the world in my eyes!", miközben Martin "uuu"-zós háttérvokálja szól... Egyetértek Andy Fletcherrel nekem is ez a kedvenc Depeche Mode dalom!
A World In My Eyes sötét, kemény alaphangulata folytatódik a második dalban is. Elszórt, egyre erősödő ütősök után megszólal egy hang, ami elsőre nem egyértelmű, hogy Dave-é, vagy Martiné: az angyalhangú Martin ugyanis kifejezetten mélyen, vészjóslóan kezdi el a lemez második dalát, amelynek címe SWEETEST PERFECTION. De hát hol vannak Martin érzései, a szomorú, szerelmes dalok? Mi ez az örvénylő, fenyegetően előrehaladó eltorzult keringő? Milyen drogokról énekel, milyen őrült megszállottságról, miért kever bele többféle értelmet? Aztán egy vonós rész talán old a feszültségen, de aztán hamar visszajön az idegesítő elszórt ütőshang, majd pedig hirtelen erőteljes dobok jelentkeznek, ami az elkerülhetetlen vég felé visznek minket. Az őrült keringő fokozódik, a dobok már meg-megbicsaklanak, riadt madárhang-szerű effektek keverednek az egyre inkább egymásra csúszó zenei rétegekben... aztán meglepetésre Dave szólal meg, aki gyönyörűen ellensúlyozza Martin rögeszmés énekét... aztán az őrület viszonylag hirtelen véget ér, ahogy a dal is. Alan a dalt záró őrületről azt nyilatkozta, hogy már a keverési időszak vége felé jártak, és elegük volt kicsit, ezért tettek bele mindent; így alakult át ez a meglehetősen "minimál" hangzásvilágú dal a végére egy dús, hömpölygő áradattá :)
A Sweetest Perfection hidegrázós őrülete után a PERSONAL JESUS ismerős csapatása a Violator harmadik számaként szinte felüdülésként hat. Nagyon érdekes látni, ahogy ez az 1989-ben kissé hűvösen fogadott kislemez hogy lett a Depeche Mode egyik (?) legnagyobb slágere és egyik (?) legnagyobb koncertdala - mindenesetre ismét beigazolódik a tétel, hogy ha egy együttes hirtelen valami nagyon mást csinál, mint amit vártunk, viszont egyértelműen zseniális, amit csinál, akkor az együttesnek van igaza, nekünk pedig marad az elismerő taps... A Personal Jesus kemény, pattogós, countrys dal, enyhén torzított, fémes hatású Dave-énekkel és lendületes „reach out and touch faith“ kiszólásokkal. Ez természetesen egy agyonrágott dal, minden egyes Depeche Mode koncert elmaradhatatlan darabja; igen, én is untam sokáig, aztán egyszer csak rájöttem - a Touring On Angel-en egyébként - hogy nem, ez a dal soha, de soha ne maradjon ki koncertről, mert őrjítően erőteljes, felszabadító hatású. Az albumon a kislemez verziót kipótolták a Holier Than Thou Approach mix végével (kicsit ugyanúgy, mint a Strangelove-ot a Blind mix végével), amivel véleményem szerint az album általános "hideg" hangulatát, és "Kraftwerk-utánérzését" erősítették.
Puha dobok, az I Want You Now "lihegő" hangjai, majd kemény elektronika és ismét Dave hangja, közvetlen közelről a fülünkben, amint a bűntudatról énekel... ez nem lehet más, mint a HALO! A Violator negyedik dala, az örök "majdnem-kislemez", amihez még egy csodálatos, szívfacsaró klip is készült, és ami a második dal abból a trilógiából, amely a Led Zeppelin When The Levee Breaks című dalának a dobjait hasznosította újra (az első a Never Let Me Down Again, a harmadik pedig a Get Right With Me). A dal az említett erőteljes dobokkal, néha random zongorahangokkal halad előre, majd a refrén előtt az emelkedő dallam emel minket is az égbe, illetve a refrénbe, ahol szinte dicsőségesen minden ballépésünkre igazolást nyerhetünk: még ha össze is dől a világunk, mégha a falak össze is omlanak, akkor is megérte az egész... Az egyre fokozódó dalt később vonósok is segítik, megjön Martin is a háttérvokálba: minden adott tehát egy tökéletes kislemezhez - ami aztán soha nem lett kislemez, de koncerteken jó sokat játszották azért (a Black Celebration után a második legtöbb koncerten játszott olyan dal, ami soha nem volt kislemez). A dalban igazán "semmi különös" nincs, mégis valami mélységes, egyedi vonzerővel bír: következzék tehát a Halo!
A Halo lehalkuló vonósai után máris az album nyugvópontja következik, a szépséges WAITING FOR THE NIGHT. A sötétből előtörő bugyborékoló, a Violatorra eléggé jellemző nagyon enyhén műanyag hangok, a váratlanul fülünkbe hatoló basszusok hamar elvarázsolják az embert. Dave szépségesen, intimen kezdi a dalt, aztán nagyon hamar jön Martin éneke is, és onnantól tulajdonképpen duettben éneklik végig a dalt. A tündéri, Tangerine Dream hatású első refrén után a második versszak egy picit erőteljesebben mormogó basszussal, nagyon enyhén vészjóslóbban folytatódik. A második versszak az elsőhöz hasonlóan kezdődik, de aztán jön a második sor: "valaki jön bántani", amire jön is egy ijesztően közeledő, pulzáró szintidallam... hát ennyit a nyugodt hangulatról. Aztán a bridge részben az eddig duettező Martin kontrázni kezd "haaa-haaa" hangokkal, ráaásul valaki suttogja is a sorokat emellett... A harmadik versszakban Martin más ritmusban énekli a sorokat, mint Dave, és megint visszaáll a nyugalom. De csak látszólag: az instrumentális levezés megint vészjósló szintidallamokkal jön, és jön Martin már említett enyhén kísérteties "haaaaaaaa" vokálja, sőt, később két másik Martin-vokál is megjelenik, és ez a három Martin-hang összhangja hagyja kicsit levegőben a dalt, szintén meglehetősen vészjóslóan. Most akkor mi történt az éjszakában?... Amikor először hallottam ezt a dalt, el nem tudtam képzelni, hogy ezt koncerten akár egyetlen egyszer is előadták, de a Depeche Mode gyakran a nehezebb utat választja; a dalt 285 alkalommal játszották eddig, utoljára a Memento Mori Touron. Következzék tehát a Waiting For The Night!
Ha lemezen, vagy kazettán hallgatjuk a Violatort,, akkor a Waiting For The Night szépen lezárjaa az A oldalt: ha CD-n, vagy mp3-ban/streamingen hallgatjuk a Violatort, szinte erőszakos az Enjoy The Silence váratlan nyitása (de jó is lett volna ide a videó változat kezdése...). A Depeche Mode egyik (?) legnagyobb slágerét mindenki ismeri: számomra annyira édes-bús hangulatú a dal, hogy eleinte szinte csak karácsonyi kontextusban tudtam elképzeni. A mormogó basszus, Dave bársonyos-szomorú éneke, a szálló refrén, amiben a ritmus megbicsaklik, mintha Dave hangja bicsaklana meg, mind-mind olyan alapélmények, amik máig sokmindenkit magával ragadnak a dal hallgatása közben. Még a mai füllel kissé röhejes "lézerpisztoly-hangok" sem rontanak az élményen, amik a második refréntől kezdve a dal elmaradhatatlan részei. Ahogy azt jól tudjuk, Martin intim, lassú, érzelmes balladáját Alan javaslatára gyorsította fel a zenekar, és csinált belőle megaslágert: és az is köztudott, hogy ez az egyetlen dal a lemezen, amit nem Francois Kevorkian, hanem Daniel Miller kevert (ettől még nem mentes a lemezt átható "Electric Café-hangzástól"). Személy szerint a dal legkatartikusabb pillanata 3:44-nél jön el, amikor a világ legszebb dallamát játszó gitárt elkezdi ugyanazokat a hangokat (illetve azoknak csak a felét) játszva kísérni egy szintetizátor. Az albumverzió igazi különlegessége és "alternatívsága" viszont a záró, "Enjoy The Silence" Dave elköszönést követően következik: sötétségből előtörő hangok jönnek, ismét előjön az album sötét hangulata: mániákusan ismétlődő, közeledő gitárhangok közelednek, miközben egy őrült azt mondja, hogy "Keresztre feszített!" - hát, ha még tudjuk, hogy az őrült Andy, aki kimondja, hogy CRUCIFIED!, a gitárt pedig személyesen Dave játssza! És őrület: ez a kis másfélperces instrumentális - a Kaleidbe átmenettel - volt az aktuális World Violation Tour nyitánya!
Ahogy a Crucified hangjai elhalkulnak és újra elandalodnánk, kemény dobokkal ébreszt minket a POLICY OF TRUTH. Újabb lendületes dal, gitár(szerű) hangokkal végigkísérve, kissé Halo-szerű dobokkal "megalapozva" és egy rendkívül jellegzetes, sorokat záró szintidallammal megspékelve. Dave ismét nagyon közel énekel a fülünkhöz, ám ezúttal a téma jóval hidegebb, töprengőbb, inkább morális válságot sugall, ezáltal kicsit ki is lóg az album érzéki hangulatából (nekem mindmáig kicsit lelóg a lemezről). Nem volt könnyű összerakni - Alan sokat küzdött vele a stúdióban, számtalan különböző verzója készült el a hírek szerint - ám aztán kislemezes dal lett belőle, sőt, a koncerteken azóta is gyakran előkerül (nem is mindig egyöntetű lelkesedésére a rajongóknak). Bonyolult, összetett dal, Martin egyik örök kedvence; nekem inkább a mixei tetszenek, amik szellősebbek, mélyebbek, az albumverzió kicsit talán túl harsány, és hideg az album többi dalához képest.
A Policy Of Truth kemény igazsága után egy rendkívül nyálas, macskanyávogás-szerű effekttel kezdődik a következő dal, szerencsére aztán a BLUE DRESS többi része már sokkal inkább emlékeztet az album többi részének keménységére és mélységére. A Sweetest Perfection uán ez a másik dal, amit Martin énekel, és ez szintén egy keringő, és noha úgy festette le a dalt Martin, hogy ez az album "perverz" dala, az elején már érződik, hogy azért itt szelídebb húrok lesznek megpendítve, mint a Sweetest Perfection esetében. A perverzség is aranyos túlzásnak tűnik a Sweetest Perfection sötét, rögeszmés őrülete után: egy nő éppen felöltözik (kérdés persze, hogy mi után öltözik fel?), Martin pedig kedvtelve nézi, és megállapítja, hogy ez a kék ruha, a nő mozdulatai, a kék ruha a nőn, röviden szólva: a Nő az, aki a világot mozgatja. A keringő azért itt is finoman-finoman, de csavarodik be, furcsa zongora jelenik meg a második versszak alatt, de aztán a refrén gitárjai valahogy mégis egy mederben hagyják keringeni a keringőt. Aztán 4 perc után mégis történik valami nagyon fura. Az egyre több zaj között elkezd halkulni a dal, de néhány effekt előtérben marad, majd hirtelen egy tengerpartra emlékeztető környezetbe kerülünk, ahol valami kaparászás hallatszik. A váratlan változást egy teljesen oda nem illő, viszont éterien gyönyörű szintetizátordallam teszi teljessé, amit ráadásul Martin "óóóó" vokáljai teszik földöntúlivá (az intermezzo címe egyébként INTERLUDE NR.3). Aztán visszajön a kaparászás (de mi ez a kaparászás? mi a funkciója? Ilyenkor érezzük azt, hogy slágeresség ide, Kraftwerk-csattogás oda, a zenekar mélységesen alternatív még ezen a lemezen is), és máris jön a Clean fura emelkedő-lejtő szinkron-tücsökciripelés hangja... Hallgassuk meg ezt a szépséges, majd teljesen elboruló alkotást: ez a Blue Dress!
Az említett kaparászós-tengerparti-tücsökciripelős őrület aztán egy sötét, Kraftwerk: Radioactivity-jéről ideimportált hanggal zárul, majd elindul egy sötét elektro-blues, Dave panaszos, gyászos énekével, amint a tisztaságról énekel, egyáltalán nem meggyőzően... ráadásul ezeket a kétkedéssel fogadott sorokat egy sor végére biggyesztett "sometimes" még jobban idézőjelbe teszi: ez a CLEAN! A Pink Floyd-szerű, One Of These Days-re emlékeztető zenei alap és a dülöngélő alapritmus gyászos, fenyegető hangulatot teremt, amin a minduntalan visszatérő fütyülés-szerű effekt sem segít. Aztán a dal végén Alan Wilder zsenialitása jelenik meg: a későbbi Recoilt eszünkbe juttató vonósok jelennek meg, gitárok színesítik az összképet, majd szinte madárként szállunk a hosszú instrumentális levezetéssel a vége felé, ami aztán mégsem levezetés: még kapunk 40 másodperc ráadást a világ egyik (?) legjobb lemezéből, a ma 35 éves Violatorből... A Clean-hez klip is készült, íme:
"Egy kicsit túl világos volt a színpadon". Ma 8 éve volt a Spirit megjelenése kapcsán a Telekom Street Gig Berlinben, ahol mindjárt két, korábban sosem jtászott dallal kezdtek (Going Backwards, So Much Love), de emellett is olyan csemegék fértek bele a 11 elhangzott dal közé, mint a Corrupt, a Little Soul, vagy éppen a Barrel Of A Gun)
Folytatjuk a 40 évvel ezelőtti Some Great Reward Tour felidézését. 1985 március 15-én New Yorkban lépett fel a zenekar.
Az ekkortájt készült fotókon és videókon Dave Gahan egy sebbel a fején látható. 1993-ban így nyilatkozott erről Dave, miközben visszanézte az 1985-ös felvételeket: „Egy New York-i koncerten nekimentem egy hangszórónak, mert kicsit túl közel kerültem hozzá. Szóval, kissé mániákusan futottam ide-oda a színpadon, és egy kicsit túl messzire mentem, és a végén beleütköztem a... Jézusom, ez aztán a frizura [utal a platinaszőke hajára]”.
Íme egy jó minőségű audio koncertfelvétel: az első 6 dal hiányzik a felvételről, a New Life-fal indulunk.
40 éve indult a Some Great Reward Tour 1985-ös turnészakasza Washingtonban. A zenekar ugyanazzal a setlisttel folytatta a menetelést, amit 1984-ben játszott.
A DM Live Wiki rátalált egy 2021-as Andy Franks nyilatkozatra, ahol a turnémenedzser egy vicces emléket elevenített fel a koncertről:
"Amikor átjöttünk az Államokba, emlékszem, hogy Washingtonban az ottani személyzet nem akarta kipakolni a teherautót. Nem voltak hajlandóak felállítani a felszerelést. Mintha mindannyian egy szakszervezetben lettek volna. Azt mondták, hogy nincs dobosunk, tehát nem vagyunk rendes zenekar. [nevet]"”
Íme a washingtoni koncert teljes audio koncertfelvétele: