19 éve járt a Touring The Angel először Budapesten: 2006 március 21-én a Budapest Sportarénában léptek fel a fiúk. Az RTL Klub Fókusz című műsora így emlékezett meg az eseményről:
Ezeket a cikkeket 5 éve lefordítottam már, így most ezeket csak újra sorraveszem.
A legelső cikkben David McElroy felidézte, hogy hogy hallotta először a Violator-t.
A másodikban a Halo könyvet reklámozza.
A harmadikban Steve Lyons is feltűnik, de még mindig a Halo könyv a téma.
Negyedikén a Personal Jesus kiadvány volt a téma.
Ötödikén a Personal Jesus kritikái, recenziói kerültek sorra.
Hatodikán egy rajongó, Michael Rose emlékezett vissza a Violator-időszakra.
Hetedikén az Enjoy The Silence volt a téma.
Kilencedikén a Halo volt a terítéken.
Tizedikén kiadványfetisizmus dúlt, természetesen a Violator kapcsán.
Tizenegyedikén a Sweetest Perfection volt a téma.
Megvan: a Blue Dress is volt téma. Itt a cikk eredetije, de a Blue Dress-t nem fordítottam le, ideje pótolni.
Tizenkettedikén a Breathing In Fumes podcast Violator-adása volt a téma.
Tizenharmadikán a Policy Of Truth kislemez került terítékre.
Tizennegyedikén a Policy Of Truth kislemez recenzióiról olvashattunk.
Tizenötödikén a DMK frontembere emlékezett vissza a Violator-időszakra és a saját életére.
Tizenhatodikán a Violator artworkje volt a téma, de eszerint ezt sem fordítottam le.
Tizenhetedikén, Amanda Stock visszaemlékezéseit olvashattuk.
A Wherehouse-incidensről így írt a blog tizennyolcadikán.
Tizenkilencedikén a megjelenés napján ezt olvashattuk.
Huszonkettedikén a World Violation Tour volt a téma
Kissé elvesztettem a fonalat itt. Mindenesetre Sean Salo koncertmeglátásait itt olvashattuk. Meg itt.
A World Violation Tourról nem fordítottam le a recenziókat?
Huszonharmadikán a Violator-recenziókat olvashattuk
Huszonnegyedikén egy görög rajongó visszaemlékezéseit olvashattuk.
Huszonötödikén a Clean volt a soros.
Huszonhatodikán a World In My Eyes kislemezről esett szó.
Huszonhetedikén a World In My Eyes angliai visszhangjáról esett szó.
Volt egy szavazás is, ezt nem fordítottam le.
Harmincadikán egy német rajongó a német újraegyesülésről és a Violator mesélt.
És harmincegyedikén ezzel az összefoglalóval búcsúztatta a Violator hónapot Dave McElroy.
Nehéz megmondani, hogy egy zenekar mikor ér a csúcspontra, mikor lehet azt mondani rá, hogy ennél feljebb nincs, ennél nagyobb hatást nem lehet elérni. Bizonyos okokból nekem talán ez A bizonyos csúcspont a tegnap 35 éve megjelent Violator dedikálása, a los angelesi Wherehouse-lemezboltban, ahol aztán a szituáció olyan éles lett a sorban álló rajongók és a Violator album keltette tömeghisztéria miatt, hogy a rendőrségnek kellett közbelépnie, és a dedikálást félbe kellett szakítania. És ebből hír lett, élőben kapcsolták a lemezbolt környékét a keleti-parti TV csatornák, és a lemez jóval nagyobb hírverést kapott, mint amire számítani lehetett - nem tudom, hogy ennél nagyobb hullámokat lehet-e kelteni a "mainstream médiában!". Nekem személy szerint nehéz meghatottság nélkül végignézni a videót.
A 35 évvel ezelőtti emlékezetes "Wherehouse-incidens", azaz a káoszba fulladt los angelesi Violator-dedikálásról egy új videó: egy rajongó szemszögéből az események, főleg a többnapos (!) várakozás pillanatai. Óriási figurák, rajongás a felsőfokon, és az 1990-es los angelesi utcakép: részemről ajánlott videó! :)
A Wherehouse lemezboltbeli dedikálást erőteljesen reklámozta a KROQ rádió az esemény előtti héten. Felmerült, hogy akár 10 000 ember is eljöhet az eseményre. Erre a feltételezésre gondolva a KROQ rádió DJ-je, Jim "The Poorman" Trenton élő adásban felhívta Martint néhány nappal az esemény előtt. Martin azt mondta, hogy "elképzelhető egy kis káosz", és nem teljesen kizárt, hogy ha 10 000 ember jelenik meg a dedikáláson, akkor néhányan csalódottak lesznek.
A dedikálás napján a KROQ-FM számos híre személyisége megjelent a helyszínen, a KROQ neves DJ-je, Richard Blade volt az esemény egyik házigazdája és interjúkat készített a bandával, Jim "The Poorman" Trenton pedig filmre vette az eseményeket. Anton Corbijn is jelen volt, és fotói később a The Wherehouse promóciós kazettán jelentek meg, amit később engesztelésül jelentettek meg a be nem jutott rajongóknak.
A Depeche Mode este 9-kor érkezett limuzinnal, és a sikítozó rajongók gyűrűjében tucatnyi biztonsági őr kísérte őket a helyszínre. Eleinte nyugodt és békés volt a hangulat a lemezbolton belül, éles kontrasztként az utcán később történteknek. Az együttest leültették egy asztalhoz néhány Rolling Rock sörrel és nekiláttak a dedikálásnak. Közben interjút készítettek velük. Amikor elmondták nekik, hogy hányan várakoznak rájuk, Gahan azt válaszolta: "Igen, 17 000, hallottuk. Még csak nem is terveztünk ennyit... Azt kérték tőlünk, hogy egy lemezboltban legyen az esemény, ami jó ötletnek tűnt, főleg, amíg nem indulunk turnéra... Egyáltalán nem számítottunk ekkora részvételre."
A lemezboltból sugárzott élő KROQ rádiós adás, és a további los angelesi rádióállomások is lassan hisztériát okoznak a kint várakozó rajongók körében. A tömeg méretét látva sokan rájönnek, hogy nem biztos, hogy lesz esélyük autogramot kérni a bandától. Néhányan elindulnak az üzletbe. A bolton kívül ragadt rajongók a bolt üveglap ablakaihoz nyomódnak, néhányan az üvegajtóhoz préselődnek, és tíz biztonsági őr és a Wherehouse alkalmazottjainak közös fellépése kell, hogy a helyzet normalizálódjon és az ajtókat bezárták.
Este negyed 11-kor a los angelesi rendőrség úgy döntött, hogy a kialakult szituáció nem biztonságos többé sem a zenekar, sem a rajongó számára, és bejelentették, hogy a zenekar nem fogja tudni folytatni az autogramok aláírását. A bandát a lemezbolt egy hátsó helyiségébe kísérték. Természetesen a rendőrség határozata dühös reakciót váltott ki a tömegből. A már a plázába bejutottak dühösen verni kezdték a lemezbolt ablakát. A plázán kívül néhány garatra már felöntött rajongó köveket és sörösüvegeket kezdett dobálni a parkolóépület tetejéről, közvetlenül az üzlet felett. A rajongók a közeli fákra ültek fel, míg mások az újságosbódék és a transzformátorok tetejére ugrottak fel, néhányan pedig autóablakokat kezdtek betörni. Egy Art Cortez nevű rajongó azt mondta, hogy a "tömeg egyszer csak megindult, és egy lány elájult. Olyan volt, mint egy zavargás". A rohamrendőrség legalább 100 főből álló, pajzsokkal felszerelt barikádot alkotott és elkezdték elzárni a környező utcákat. A lovasrendőrök az utcán, a rendőrségi helikopterek pedig felülről ellenőrizték a helyszínt.
A tömeg végül lecsillapodott, és a los angelesi rendőrség két órás szigorú ellenőrzés után végül letartóztatás nélkül elengedte a megszelídült rajongókat. Állítólag hét résztvevő kisebb sérüléseket szenvedett. A Depeche Mode tagjait limuzinon menekítették ki a lemezbolt hátsó helyiségéből. Andy, Alan, Dave és Martin ezután visszatért a szállodába és megnézték az esti híradóban, hogy mi is történt a lemezbolton kívül. Ezt látták:
A Mute Records, a KROQ rádió és a Wherehouse aggodalmát fejezte ki az események miatt, és megjelentettek gyorsan egy kazettát, amelynek mindkét oldalán ugyanaz volt megtalálható: interjúk, és az USÁ-ban addig kiadatlan Something To Do (metal mix). A borítón Anton Corbijn fotója volt látható, amint a fákon várakozó rajongókat fotózta a lemezbolt előtt. A kazettához úgy lehetett hozzájutni, hogy aki írt a KROQ rádiónak, hogy megsérült az incidensben, és küldött felbélyegzet válaszborítékot, megkaphatta a kazettát. A KROQ DJ-je, Jim "The Poorman" Trenton akaratlanul is növelte a feszültséget: "Emlékszem, hogy egy csomó hülyeséget beszéltem aznap este a rádióban, például hogy egy lány eltörte a lábát. Ez nem volt valami okos tőlem. A KROQ, a Mute Records és a The Wherehouse nagyon félt, hogy beperlik őket, én pedig még vadítottam is a rajongókat... A KROQ rádió azonnal törölte is a következő heti műsoraimat. Nagyon féltem, hogy elbocsátanak. Elhagytam a várost és néhány napra barátnőmmel, Jenniferrel San Franciscoba utaztunk. Láttuk Sean Connery-t és Alec Baldwin-t a Vadászat a Vörös Októberre című filmben. Ez az egész, amire emlékszem az utazásból, és végül nem is rúgtak ki, amikor visszatértem Los Angelesbe. Érdekesség, hogy március 22.-én indultunk San Franciscoba, és 25.-én tértünk vissza. Pontosan 9 hónappal később, szent este, december 24.-én született meg az egyetlen fiam, Nick. Ezt csak úgy mondom..."
Los Angeles város önkormányzatából Zev Yurolovsky kritikáját fejezte ki a KROQ rádiónak, hogy engedték, hogy ennyi rajongó összegyűljön egy ilyen kis helyen. A helyi újságok arról számoltak be, hogy Los Angeles városa 20 000 és 30 000 dollár közti kártérítést kvöetel a The Wherehouse-tól a rendőrök, a mentők és a tisztítási költségek miatt. A zavargás felvételei szerepeltek a júniusi After Hours című szórakoztató műsorban is.
De mi volt az együttes reakciója?
Martin: "3-4000 emberre számítottunk, de több, mint 15000-en jöttek el. És nyugtalanok lennek a kintrekedtek, hogy mi lesz velük... és mivel egy nagy üvegablaknak nyomódtak sokan, a rendőrség aggódott, hogy hátha betörik, ezért lefújták az egészet. A kintmaradó rajongók persze ennek nem örültek... de azt hiszem, nem történt súlyos sérülés. Nekünk persze nagyon jól jött az egész.
Alan: "Nem voltak zavargások. Ezt akár le is szögezhetjük. Nyilván, nagyon sok ember volt ott, de erőszak nem történt. Sajnálatosan néhány ember ugyan megsérült, de tulajdonképpen a rajongók összegészében jól viselkedtek. (Dave odasúg valamit Alannek, Alan bólint): Igen... Chelsea vasárnap délután - na az, zavargás." (az újságírók helyeslően röhögnek)
Daryl Bamonte: "Nem volt ijesztő, csak egy kicsit éles. A dolgok egészének érzékeltetése nem volt eltúlzott. A félrevezető riportok szerint a rajongók lázadtak, valójában azonban semmi ilyet nem csináltak. Egyszerűen csak túl sok ember volt összezsúfolódva túlságosan kicsi területre."
Alan, 2006: "Az eseményről megőrzött legfőbb emlékem az, hogy mennyire szerencsések voltunk azzal, hogy rengeteg publicitást kaptunk, közben pedig nem csináltunk semmit. Arra készültünk, hogy jó négy óra hossznyit kell majd dedikálnunk, ehelyett azonban mindössze négy percet töltöttünk a helyszínen. Azaz nemhogy csak a munka elől menekültünk meg, hanem a szállodába visszatérve tapasztaltuk, hogy a televízióban rólunk szólnak a főbb hírek. A lehető legtöbbet hoztuk ki a dologból, sokkalta többet, mint azt reméltük."
Bruce Kirkland (Second Vision, elnök): "Örömmel mondhatom, hogy az egész az én ötletem volt. Azon gondolkodtam, mit kellene tennünk az album megjelenése kapcsán ahhoz, hogy bekerüljünk a sajtóba?! A végén minden esti híradó rólunk szólt az Államokban, egy nappal az album boltokba kerülése előtt. Véleményem szerint, aligha intézhettük volna szebben. "
Dave: "Minden híradó rólunk szólt aznap este. Egy brit együttes, a "Dííí-Pess Mód" leállította a forgalmat Los Angelesben! Szenzációs."
Az együttes végül kicsivel később közzétett egy rövid videót. Martin rövidgatyában, trikóban és baseballsapkában beszél, az együttes meglehetősen flegmán ül körülötte egy kanapén. Martin így szól a rajongókhoz: "Helló, mi vagyunk a Depeche Mode, és szeretnénk mindenkinek köszönetet mondani, akik most márciusban ott volt a Wherehouse-ban a dedikáláson, és nagyon nagyra értékeljük mindazon emberek erőfeszítését, akik megpróbáltak bejutni, hogy velünk találkozzanak, de nem sikerült nekik. Köszönjük".
Az interjú és az említett rövidgatyás Martin köszönetmondás ennek a videónak a vége felé található:
- Mióta várakozol a sorban?
- Vasárnap reggel óta. (kedden volt a dedikálás - a szerk.)
- Miért csinálod ezt?
- Mert ők istenek! Ők a Depeche Mode, és ők a legjobbak - Aludtunk azért - az első éjszaka, vasárnap este aludtunk a szálloda előtti autóban.
- Arizonából érkeztünk, hallottuk a rádióban a dedikálás hírét és tuti, hogy megéri eljönnünk!
Március 20.-án este a Depeche Mode volt az esti hírműsorok főszereplője.
Riporter: "Óriási tömeg a Beverley Center közelében, és nem közlekedési baleset miatt, hanem egy brit zenekar miatt. Tíz nagylemezbe és 21 kislemezbe telt, de a Depeche Mode immáron név lett a techno pop műfajban. Ma este a zenekar személyesen jelenik meg dedikálásra, egy nyugat los angelesi lemezboltba. Ez rajongók ezreit vonzza a helyszínre, hogy találkozzanak zenei példaképeikkel: jópáran már 2 napja sorban állnak. Ha valaki most erre sétál, gondolhatja, hogy "mi a fene történik itt éppen?" Nos, egy Depeche Mode nevű együttesről van szó. Hinnék, hogy tízezer tinédzser van itt? Csak a sikítozást hallani a Beverley Center területén. Az eksztázis hasonló, mint Sinatra, Elvis, vagy a Beatles miatt, de a Depeche Mode a leghatározottabban mai zenekar. Mögöttem van valószínűleg minden tinédzser a városban és a fülünkbe sikítanak. Tánczenekarként indultak, és ide jutottak. Telt házat csináltak a Rose Bowl-ban. Néhány perccel ezelőtt érkeztek egy Limóval a Wherehouse lemezboltba, a Beverley Centre bevásárlóközpontba, és én még soha életemben nem láttam hasonlót. A lányok sírnak, a fiúk pedig a limó mellett futnak. A los angelesi rendőrség most adott ki egy taktikai parancsot, ami azt jelenti, hogy rendőrautók indultak el a Beverley Centre felé. A Depeche Mode egy új posztmodern banda, akik éppen viharos gyorsasággal foglalják el Amerikát. Ma este rajongók ezrei próbáltak tőlük autogramot szerezni. A biztonsági őrök nem tudtak megbirkózni a helyzettel és rendőrséget kellett hívni. Húsz egység érkezett elsőként, de nem volt elég. Az egyik rajongó elájult a nyomakodásban, őt egy helyi kórházba vitték. Ezek a rajongók bármilyen hosszú sort kiállnának, hogy találkozhassanak a kedvenceikkel".
Richard Blade: "Itt vagyunk a lemezboltban és megkérdezzük az együttes tagjait, hogy hogyan érzik magukat ebben a pillanatban? "
Martin: "Mindannyian nagyon... nagyon meghatottak vagyunk, úgy értem, hogy nem számítottunk erre."
Richard Blade: "Azt a pletykát hallottuk, hogy azt hittétek, hogy csak harminc ember jön el, mint a Spinal Tap-ra"
Martin: "Igen, ebben bíztunk!" (nevet)
Richard Blade: "Ehhez képest tízezernél több ember vár kint. Pihentetted a kezedet, Martin, hogy készen állj az összes aláírásra?"
Martin: "Nagyon jól érzem magam ebben a pillanatban!"
Richard Blade: "Folytassuk Dave-vel... Dave, mi a helyzet a közeledő turnéval? Tudsz valamit mondani a nyaratokról?"
Dave: "öööö... a Violator turnéja májusban indul... annyit tudok, hogy Floridában lesz a főpróba és az első előadás is, és még nem tudjuk a teljes programot, de kábé negyven koncertet fogunk adni Amerikában. "
Richard Blade: "Oké, megyek tovább a sorban, Dave, hagylak aláírni... Alan, hozzád jövök. Melyik a kedvenc számod a Violator-ről? "
Alan: "Számomra a Clean, mert ez talán a leginkább eltérő hangzású dal ahhoz képest, amit eddig csináltunk, ezért a kedvencem".
Richard Blade: "Haladok tovább a sorban... És itt vagyunk máris Fletch mellett. Tizenhétezerötszáz ember van állítólag az utcákon: hogy érzed magad ettől?"
Andy: "Azt kell mondanom, hogy ez teljesen meghaladta az elképzeléseinket. Na jó, némileg. (nevet). A helyzet az, hogy jó ideje keményen dolgozunk az albumon... talán Martin dalai a siker kulcsa".
Richard Blade: "Martin, visszatérek hozzád. Legalább 3 dalt énekelsz a lemezen"
Martin: "Van egy duett is köztük".
Richard Blade: "9 dal van a lemezen. Dalszerzőként mennyire nehéz kiválogatni, hogy melyik 9 kerüljön a lemezre?"
Martin: "Elég nehéz volt kiválasztani, hogy melyik 9 kerüljön a lemezre, mert volt 13-14 dalunk, és elég komoly viták voltak a zenekaron belül, hogy melyek kerüljenek a lemezre... mindenkinek más volt a kedvence. De végül azt hiszem, a végén mindannyian elégedettek voltunk azzal a 9 dallal, ami végül rákerült a lemezre.
Richard Blade: "Valóban nagyszerű album és ma került a boltokba!"
Híradó: "Ez már zavargás. A rendőrséget kb. 1 órával ezelőtt hívták a biztonsági erők, akik nem tudták megfékezni a rajongókat. Egy nőt kórházba vittek és két további mentő érkezett a helyszínre"
Richard Blade: "Mindenekelőtt fontos bejelentésünk van, és ez elsősorban a 17 000 embernek szól, aki kint van még az utcán, és aki rádión hallgat minket, az adja tovább: sajnos nemrég azt hallottuk a Rendőrségtől, hogy be kell fejeznünk a dedikálást."
Dave: "Hát, elnézést kérünk, de ha mennünk kell, akkor"
Richard Blade: "Oké, egy lehetőség van: próbáljon meg mindenki lenyugodni, nincs harc, nincs nyomakodás. A rendőrség 4 részlege van kint, figyelnek minket, és tudom, hogy Dave, Alan, Andy és Martin nem akarja leállítani a dedikálást, itt akarnak maradni. Szóval mindenki nyugodjon le."
Híradó: "nemrégiben kaptunk új híreket a Beverley Centre-beli zavargásokból, ahol a Depeche Mode nevű rockbanda (sic!) dedikál éppen. Kilencven rendőr próbálja nyugtatni a kedélyeket és megtisztítani a La Cienega és a 3rt Street közti utcákat.
Dave: "Éppen most jelentették a rendőrök, hogy be kell fejeznünk, sajnos. Elnézést kérünk a rajongóktól, de a rendőrség így döntött".
Másnap Richard Blade a KROQ rádióban elcsípte Andy Fletchert egy interjúra.
Richard Blade: "Hogy vagy, Andy?"
Andy: "Őszintén szólva egy kicsit dühös vagyok"
Richard Blade: "Egy kicsit dühös?"
Andy: "Igen, mert nem tudtunk mindent aláírni tegnap este. Rengeteg ember jött el, és úgy készültek, hogy mindenki sorra kerül... és mi is úgy készültünk. És hirtelen aztán a rendőrök leállították az egészet, de mi nem akartuk befejezni a dedikálást. Folytattuk is egy darabig, de aztán valamilyen módon betereltek minket egy hátsó szobába és azt mondták a rendőrök, hogy "ennyi, vége". Mi természetesen folytatni akartunk. Úgy értem, hogy soha nem számítottunk arra, hogy ilyen sok ember legyen ránk kíváncsi, soha nem történt még ilyen. És ami még felzaklat, hogy a sajtóban valami erőszakról meg erőszakos tömegről volt szó, akik szembeszálltak a rendőrökkel. És én nem hiszem el, hogy a mi rajongóink ezt megtennék. Úgy értem, mi mindigis találkoztunk a rajongóinkkal és ők nem ilyen emberek."
Így zajlott tehát a Depeche Mode történelmének leghíresebb dedikálása: az esemény, ami hirtelen emberek millióit döbbentette rá, hogy új szupersztár született a könnyűzenében. A Depeche Mode-ot ez az esemény lökte a világsztárok legszűkebb elitébe.
Az említett Wherehouse kazetta szövege elolvasható itt, sőt, a cikk alján le is tölthető:
Jöjjenek a Clean koncertváltozatai! A World Violation Touron természetesen minden alkalommal játszották a dalt, a Martin blokk után közvetlenül. Érdekesség, hogy még az "Interlude Nr. 3" végéből is benne volt a "ciripelős" rész, azaz tulajdonképpen a klipverziót hallhattuk koncerten. Remek előadás: Alan dobokon játszik (?!?), Dave érzelemtől átitatott, mint a World Violation Tour összes hozzáférhető felvételén, a kivetítő pedig csodálatos - Anton Corbijn legnagyobb pillanatai az árnyjátékkal és a szélfútta rózsával! A dal vége kicsit hosszabb, mint az albumon, és természetesen hirtelen ér véget (és nem lehalkulással, mint a lemezen)
Ahogy a Waiting For The Night, úgy a Clean is egy turné kihagyással, az Exciter Tour-ra tért vissza a setlistbe, a ráadás második dalaként. A 2001-es Clean érdekessége, hogy "in medias res" kezdődik, azaz ezúttal elhagyásra került a dal előtti "ciripelés". 76-szor játszották a turnén (Budapesten is volt, a terrortámadás utáni napon), mindössze 8-szor maradt ki a dallistából - viszont mégsem szerepel a turné hivatalos videókiadványán, a One Night In Paris-on, mert Dave külön kérésére a Condemnation került fel helyette.
És ahogy a Waiting For The Night is a Tour Of The Universe-re tért vissza a setlistbe, úgy a Clean-nek is 2009-ben volt az utolsó nagy dobása. "Ezt most adjuk elő a turnén először... nem is gyakoroltuk" - szabadkozott 2009 novemberében Brémában, talpig ezüstben Martin, majd egy szál gitárral - Peter Gordeno által kísérve - előadta - a Depeche Mode történelmében utoljára - a Clean-t. Vajon halljuk-e még Depeche Mode-koncerten?
"A legnagyobb sikere az Enjoy The Silence és a Blue Dress című daloknak volt" - maradt meg bennem egy félmondat, talán a Popcorn magazinból (ami a World Violation Tour egyik koncertjéről tudósított), amiből egyből arra következtettem, hogy akkor a Blue Dress nyilván csaknem mindegyik fellépésen volt 1990-ben? Nagyobbat nem is tévedhettem volna: mindössze kétszer játszották el a dalt, a harmadik san diegoi és a harmadik párizsi harmadik fellépésen. Mindkétszer Martin pengette el akusztikusan a dalt, és elmondható, hogy nem igazán működött így az alkotás. Érdekesség, hogy ezen a San Diegoban felvett koncertfelvételen a "can't you understand" helyett "say you understand"-et énekel Martin.
A Blue Dress-nek 16 évig nyoma se volt a Depeche Mode koncerteken, aztán nagy meglepetésre előkerült 2006-ban a nyári turnészakaszra! Először Las Vegasban, másodszor pedig Mexikóvárosban gitározta el Martin, azaz mindjárt két LHN koncertkiadványra is katapultált a dal. Érdekes, hogy a World Violation Tourhoz hasonlóan a Touring The Angel-en is csak kétszer játszották el a dalt. Jöjjön a felvétel Las Vegasból:
Egy turné pihenés után a Delta Machine Tour utolsó néhány hetére került vissza a setlistbe a Blue Dress - olyannyira, hogy január 31., a párizsi első feltűnés és a moszkvai turnézáró között 13x eljátszották, azaz több, mint 3x annyiszor, mint egészen odáig... A Delta Machine Tour-változatban a korábbi gitárok zongorára lettek cserélve, azaz Peter Gordeno domboríthatta ki a tehetségét. Íme a 2014-es párizsi koncertfelvétel, azaz a pillanat, amikor 8 év után visszakerült a setlistbe a dal!
Most következzenek a Waiting For The Night koncertváltozatai! Amikor először hallottam ezt a dalt, el nem tudtam képzelni, hogy ezt koncerten akár egyetlen egyszer is előadták, de a Depeche Mode gyakran a nehezebb utat választja; a dalt 285 alkalommal játszották eddig Depeche Mode koncerteken.
A Violator érzelmes nyugvópontja minden egyes World Violation Tour fellépésen felcsendült, mégpedig a Never Let Me Down Again és a Martin akusztikus blokk között. Valami kis Pipeline-os "zakatolás" mintha lenne a dal alatt, ezt leszámítva viszont az albumverziót halljuk. Az előadás erőssége a remek kivetítés, bolygó képekkel, csillagszórót tartó zenekari tagokkal, angyalszárnyakon repülő Martinnal és a dal végén hálósipkás Andyval, amint egy gyertyát fúj el. Ismét a frankfurti koncertről mutatjuk a dalt:
A Waiting For The Night a Devotional Touron nem került be a koncertrepertoárba, ám az Exotic Touron két johannesburgi koncerten is felcsendült. Az újdonság, hogy ez az egyedüli alkalom a dal történetében, amikor Martin énekli a dalt; és persze megjelennek a háttérvokalisták is a dalban. Ezt leszámítva viszont az albumverziót halljuk - a záró vokál kicsit ötlettelenebb talán.
A Waiting For The Night a The Singles Touron nem volt, de aztán egy turné kihagyás után az Exciter Tour-ra visszatért, sőt, minden egyes fellépésen eljátszották! Meglepő módon visszakerült a Martin-blokk elé, így kialakítva egy igencsak lelassult blokkot (When The Body Speaks-Waiting For The Night-zongorás Martin dal-Breathe-Freelove). Ismét Dave-é a fő énekszólam, de Martinnal remek duettet alkotnak. Megintcsak jól sikerült a "csepegős" kivetítős (azért nem World Violation Tour-színvonalú). A dal záró dallamát a közönség még sokáig énekelte a koncerten... :)
A Waiting For The Night tovább folytatta a sormintát: egy turnét pihent, majd visszatért a Tour Of The Universe első szakaszára - meglepetésre zárószámként! Ekkortájt divat volt egy DM fellépést lassú számmal zárni (gondoljunk csak egy turnéval korábban a Goodnight Lovers-re), és mivel a dalt eljátszották akusztikus, "studio session" változatban 2005-ben, nem volt nagy meglepetés, hogy ezúttal akusztikus gitárra cserélték az albumverzió sokrétű hangszerelését. Dave és Martin érzelmes duettje ebben a formában is működött; noha az albumverzió második felének balsejtelmessége ebből a változatból teljesen hiányzott. Nézzük a barcelonai koncert DVD-ről a dalt a maga bájos elrontásaival, elnevetéseivel együtt!
Következzenek a Halo koncertváltozatai! A Violator slágeres, sokak szerint kislemezre kívánkozó alkotása számos Depeche Mode koncerten szerepelt. A World Violation Touron természetesen minden állomáson szerepelt, másodikként, rögtön a koncertet nyitó World In My Eyes után. Dave állítólag 1990-ben azt nyilatkozta, hogy a Halo-t tartja az addigi legjobb daluknak - ez kitűnően látszik a frankfurti koncert felvételén, ugyanis szinte "megőrül" a dalra.
A Halo "értelemszerűen" a setlistben maradt a Devotional Tour-ra is; őszintén szólva engem kicsit meglepett, hogy egy turné, ami simán dob olyan dalokat, mint az A Question Of Time, a Black Celebration, a Shake The Disease, a Strangelove, vagy a Master And Servant, hogyhogy ilyen simán a dallistában tartotta a Halo-t? A dalhoz nem igazán nyúltak hozzá; a Devotionalos köntös ellenére ez szinte teljesen ugyanaz, mint a World Violation Tour-változat. Érdekesség még, hogy ez a dal a Devotional VHS-en nem szerepelt, csak a DVD-n.
A Halo 1994-re, az Exotic / US Summer Tour-ra is velünk maradt; visszakerült második helyre a setlistben, rögtön a Rush után játszották. És ez volt az első élődobos előadása a dalnak: ebben a videóban Santiago De Chile-ből élvezhetjük Alan Wilder tűpontos játékát.
A The Singles Touron nem játszották a Halo (furcsa is lett volna), ám máris az Exciter Tour-ra újra visszatért a dal a setlistbe. Szintén nagyon korán, harmadikként adták elő, első "régi" dalként, fel is pörgette a hangulatot! Zeneileg most sincs sok változás: "természetesen" élődobos változat, és nagyon hangsúlyos a vokalistalányok jelenléte, főleg vizuálisan :D
A Halo 2001 után 12 évig eltűnt a Depeche Mode koncertjeiről, hogy aztán 2013-14-ben a Delta Machine Tour-on egy meglepő változatban tűnjön fel újra. A ráadás második dalára "átvezetett" dalnak a lassú, Goldfrapp-remixverzióját játszották, ami véleményem szerint kitűnő otthoni hallgatásra, de koncerten a gyors változat helyett játszani bűn. Az emlékezetes kivetítés talán segített valamit ezen a verzión. A pozsonyi koncertről jöjjön a dal felvétele:
És a legmegmagyarázhatatlabb Halo-feltűnés még hátravan: 2017-ben ugyanis Dublinban, a harmadik turnészakasz első koncertjén teljesen váratlanul előadták újra a Halo-t. Ismét a szokásos élődobos koncertverziót hallhattuk, a rajongók örültek, hogy ismét teljes értékű dalként hallhatják a turnén az egyik kedvenc dalukat - és aztán a következő koncertre csere nélkül, setliströvidítéssel repült a setlistből a Violator-klasszis, és soha nem vették többé elő a turnén. És ilyenkor az ember próbálja még alaposabban nézni a színpadon zajló eseményeket. Mi lehet a gond? Miért nem adtak több esélyt a dalnak, csak egyet? Valami nem teljesen kerek a hangszereléssel, a billentyűs részek szegényesebbek - de, némi gonoszsággal élve, ez más daloknál se nagyon szokta mostanában zavarni a DM legénységét... Mindenesetre a kérdésekre nincs válasz (itt még olyan elkent dologról sincs tudomásunk, hogy "nem szerette a közönség a dalt"), így ez az egy szál dublini Halo marad mindmáig az utolsó koncertélményünk a dalból.
Azt mondtam, hogy a Sweetest Perfection nem volt a World Violation Tour után már Depeche Mode koncerteken, de szerencsére mégis tudok mutatni egy remek verziót az évezredünkből: ugyanis Martin a szólóturnéján, a 2003-as A Night With Martin L. Gore elnevezésű koncertsorozaton előadta a dalt, ráadásul egy albumverzióra emlékeztető, minimalista hangszerelésben! A dalt óriási ováció övezte - sajnos Martin ennek ellenére nem érezte, hogy ezt a számot vissza kellene hozni a DM koncertek setlistjébe :(
Ma este 7 órakor a Violator albumról beszélek a Radio Kaleiden, és persze lemegy maga a nagylemez is!
Ma 35 éve, 1990 március 19-én jelent meg a Depeche Mode eladásokat tekintve messze legnépszerűbb nagylemeze, a Violator! Az album kissé különös címéről Martin azt mondta, hogy a lehető legextrémebb, nevetségesen heavy metalos címet akarták kitalálni.
A Violatort 1989-ben rögzítették Olaszországban és Dániában, Flood-dal és Francois Kevorkian-nal. Utóbbi a Kraftwerk: Electric Café lemez keveréséért is felelt, és a német elektronikus úttörők hangzása erősen érződik is a lemezen. Ez volt szerintem az első alkalom, ahol valamifajta blues-életérzést igyekeztek DM lemezen megjeleníteni, mindezt szigorúan megkomponált techno-pop köntösben.
A lemez hatalmas sikert ért el, elsősorban a 101 sikere után a zenekarra alaposan kiéhezett amerikai rajongótábor jóvoltából. Volt egy csaknem zavarásba fulladó dedikálás is Los Angelesben, és úgy általánosságban nagy volt ekkortájt a hype a zenekar körül. A Violator pedig kemény, erőteljes, makulátlanul kimatekozott, mégis slágeres hangzásával elég jól hozta is a rajongók elvárását.
Nemcsak ma, hanem március egész hátralévő részében a Violator lesz a főszerepben itt az oldalon!
Itt a teljes album playlistje:
A 2006-os újrakiadáshoz Daniel Miller egyedi sleevenote-ot írt, amely itt található.
A Violator készítésének idején a korábbi albumokhoz képest a zenekar úgy döntött, hogy új megközelítéssel próbálkozik a felvételek készítésénél.
Alan Wilder elmondta: „Általában úgy kezdjük egy lemez elkészítését, hogy kiterjedt elő-produkciós megbeszéléseket tartunk, ahol eldöntjük, hogy valójában hogyan fog hangzani a lemez, majd bemegyünk egy programozó stúdióba. Ezúttal úgy döntöttünk, hogy minden előzetes munkát a minimumra szorítunk. Kezdett gondot okozni az unalom, mivel úgy éreztük, hogy elértünk egy bizonyos szintet abban, hogy a dolgokat egy bizonyos módon csináljuk.”
Martin Gore így folytatta: ”Az elmúlt öt év alatt azt hiszem, tökéletesítettünk egy formulát; az én demóim, egy hónap a programozó stúdióban, stb. stb. stb. Úgy döntöttünk, hogy a '90-es évek első lemezének másnak kell lennie."
A társproducer Flooddal Alan Wilder alakított ki gyümölcsöző munkakapcsolatot. Flood a technikai tudást biztosította, Alan pedig a hangszerelésen és a dalok struktúráján dolgozott. „Így működött akkoriban a csapat” - tisztázta Wilder - „azzal, hogy elfogadtuk, hogy mindannyiunknak különböző szerepe van, és valójában nem mindannyian ugyanazt próbáltuk csinálni. Így alakult ki ez az íratlan megállapodás a zenekarban, hogy egy-egy szám elején mindannyian összedobtunk néhány ötletet. Aztán Fletch és Mart elmentek valahová, aztán miután dolgoztunk a dalokon, visszajöttek, és elmondták a véleményüket."
Martin demóiban is volt egy figyelemre méltó változás. A Music for the Masses majdnem kész demók merev, korlátozó hatása után Martin - Alan kérésének eleget téve - ezúttal kevésbé készen hozta őket a stúdióba. Számos alapfelvétel egyszerű gitár- vagy orgonaszólam feletti énekből állt. A lecsupaszított demók lehetővé tették a zenekar számára, hogy több kreatív szabadsággal éljen: ismert, hogy az „Enjoy the Silence” például lassú balladának indult, de Alan javaslatára egy lüktető, pörgős, tempós szám lett.
A zenekar három héten át a Mute londoni WorldWide programozótermében gyűlt össze, hogy Flooddal együtt dolgozzon a lemezen, majd Milánóba repültek az újabb munkálatokra a Logic stúdióba. Flood elmondása szerint Milánóban nem dolgoztak érdemben, kivéve a Personal Jesus című dalt, ami döntő volt az album hangvételének és szellemiségének meghatározásában. „Mindenki ugyanazt érezte, mert ki akarták próbálni, hogy máshogy dolgoznak. Az volt az elképzelés, hogy keményen dolgozzunk és bulizzunk, és mindannyian maximálisan élveztük a dolgot”. Milánó után a zenekar az észak-dániai Puk stúdióba költözött, ahol az album nagy részét felvették.
A Violator korszak dokumentumfilmje, 2006-ból itt található, a HDMFC írásos jegyzete a dokumentumfilmben elhangzott teljes szöveggel pedig itt.
A Violator első dala a WORLD IN MY EYES Kemény basszusok, enyhén műanyag, tipikusan Francois Kevorkian hatását mutató, "Kraftwerkes" dobok, gyönyörű harmóniák és mindehhez a "lelketlen" gépzenéhez annyi érzelem és szexualitás, amennyi csak belefér: Martin behízelgő dalszövegét Dave annyi érzékiséggel búgja a fülünkbe, hogy még férfiként is csak elismerően csettinthetünk... A szögegyszerű, szintén enyhén műanyag szintidallam is tovább feszíti a dal érzékisége és az elektronika úgynevezett ridegsége közti ellentétet. Az utolsó versszak a végletekig feszíti az erotikus hangulatot, majd a második versszak után már csak Dave magabiztos éneke ismétlődik a dal végéig: "let me show you the world in my eyes!", miközben Martin "uuu"-zós háttérvokálja szól... Egyetértek Andy Fletcherrel nekem is ez a kedvenc Depeche Mode dalom!
A World In My Eyes sötét, kemény alaphangulata folytatódik a második dalban is. Elszórt, egyre erősödő ütősök után megszólal egy hang, ami elsőre nem egyértelmű, hogy Dave-é, vagy Martiné: az angyalhangú Martin ugyanis kifejezetten mélyen, vészjóslóan kezdi el a lemez második dalát, amelynek címe SWEETEST PERFECTION. De hát hol vannak Martin érzései, a szomorú, szerelmes dalok? Mi ez az örvénylő, fenyegetően előrehaladó eltorzult keringő? Milyen drogokról énekel, milyen őrült megszállottságról, miért kever bele többféle értelmet? Aztán egy vonós rész talán old a feszültségen, de aztán hamar visszajön az idegesítő elszórt ütőshang, majd pedig hirtelen erőteljes dobok jelentkeznek, ami az elkerülhetetlen vég felé visznek minket. Az őrült keringő fokozódik, a dobok már meg-megbicsaklanak, riadt madárhang-szerű effektek keverednek az egyre inkább egymásra csúszó zenei rétegekben... aztán meglepetésre Dave szólal meg, aki gyönyörűen ellensúlyozza Martin rögeszmés énekét... aztán az őrület viszonylag hirtelen véget ér, ahogy a dal is. Alan a dalt záró őrületről azt nyilatkozta, hogy már a keverési időszak vége felé jártak, és elegük volt kicsit, ezért tettek bele mindent; így alakult át ez a meglehetősen "minimál" hangzásvilágú dal a végére egy dús, hömpölygő áradattá :)
A Sweetest Perfection hidegrázós őrülete után a PERSONAL JESUS ismerős csapatása a Violator harmadik számaként szinte felüdülésként hat. Nagyon érdekes látni, ahogy ez az 1989-ben kissé hűvösen fogadott kislemez hogy lett a Depeche Mode egyik (?) legnagyobb slágere és egyik (?) legnagyobb koncertdala - mindenesetre ismét beigazolódik a tétel, hogy ha egy együttes hirtelen valami nagyon mást csinál, mint amit vártunk, viszont egyértelműen zseniális, amit csinál, akkor az együttesnek van igaza, nekünk pedig marad az elismerő taps... A Personal Jesus kemény, pattogós, countrys dal, enyhén torzított, fémes hatású Dave-énekkel és lendületes „reach out and touch faith“ kiszólásokkal. Ez természetesen egy agyonrágott dal, minden egyes Depeche Mode koncert elmaradhatatlan darabja; igen, én is untam sokáig, aztán egyszer csak rájöttem - a Touring On Angel-en egyébként - hogy nem, ez a dal soha, de soha ne maradjon ki koncertről, mert őrjítően erőteljes, felszabadító hatású. Az albumon a kislemez verziót kipótolták a Holier Than Thou Approach mix végével (kicsit ugyanúgy, mint a Strangelove-ot a Blind mix végével), amivel véleményem szerint az album általános "hideg" hangulatát, és "Kraftwerk-utánérzését" erősítették.
Puha dobok, az I Want You Now "lihegő" hangjai, majd kemény elektronika és ismét Dave hangja, közvetlen közelről a fülünkben, amint a bűntudatról énekel... ez nem lehet más, mint a HALO! A Violator negyedik dala, az örök "majdnem-kislemez", amihez még egy csodálatos, szívfacsaró klip is készült, és ami a második dal abból a trilógiából, amely a Led Zeppelin When The Levee Breaks című dalának a dobjait hasznosította újra (az első a Never Let Me Down Again, a harmadik pedig a Get Right With Me). A dal az említett erőteljes dobokkal, néha random zongorahangokkal halad előre, majd a refrén előtt az emelkedő dallam emel minket is az égbe, illetve a refrénbe, ahol szinte dicsőségesen minden ballépésünkre igazolást nyerhetünk: még ha össze is dől a világunk, mégha a falak össze is omlanak, akkor is megérte az egész... Az egyre fokozódó dalt később vonósok is segítik, megjön Martin is a háttérvokálba: minden adott tehát egy tökéletes kislemezhez - ami aztán soha nem lett kislemez, de koncerteken jó sokat játszották azért (a Black Celebration után a második legtöbb koncerten játszott olyan dal, ami soha nem volt kislemez). A dalban igazán "semmi különös" nincs, mégis valami mélységes, egyedi vonzerővel bír: következzék tehát a Halo!
A Halo lehalkuló vonósai után máris az album nyugvópontja következik, a szépséges WAITING FOR THE NIGHT. A sötétből előtörő bugyborékoló, a Violatorra eléggé jellemző nagyon enyhén műanyag hangok, a váratlanul fülünkbe hatoló basszusok hamar elvarázsolják az embert. Dave szépségesen, intimen kezdi a dalt, aztán nagyon hamar jön Martin éneke is, és onnantól tulajdonképpen duettben éneklik végig a dalt. A tündéri, Tangerine Dream hatású első refrén után a második versszak egy picit erőteljesebben mormogó basszussal, nagyon enyhén vészjóslóbban folytatódik. A második versszak az elsőhöz hasonlóan kezdődik, de aztán jön a második sor: "valaki jön bántani", amire jön is egy ijesztően közeledő, pulzáró szintidallam... hát ennyit a nyugodt hangulatról. Aztán a bridge részben az eddig duettező Martin kontrázni kezd "haaa-haaa" hangokkal, ráaásul valaki suttogja is a sorokat emellett... A harmadik versszakban Martin más ritmusban énekli a sorokat, mint Dave, és megint visszaáll a nyugalom. De csak látszólag: az instrumentális levezés megint vészjósló szintidallamokkal jön, és jön Martin már említett enyhén kísérteties "haaaaaaaa" vokálja, sőt, később két másik Martin-vokál is megjelenik, és ez a három Martin-hang összhangja hagyja kicsit levegőben a dalt, szintén meglehetősen vészjóslóan. Most akkor mi történt az éjszakában?... Amikor először hallottam ezt a dalt, el nem tudtam képzelni, hogy ezt koncerten akár egyetlen egyszer is előadták, de a Depeche Mode gyakran a nehezebb utat választja; a dalt 285 alkalommal játszották eddig, utoljára a Memento Mori Touron. Következzék tehát a Waiting For The Night!
Ha lemezen, vagy kazettán hallgatjuk a Violatort,, akkor a Waiting For The Night szépen lezárjaa az A oldalt: ha CD-n, vagy mp3-ban/streamingen hallgatjuk a Violatort, szinte erőszakos az Enjoy The Silence váratlan nyitása (de jó is lett volna ide a videó változat kezdése...). A Depeche Mode egyik (?) legnagyobb slágerét mindenki ismeri: számomra annyira édes-bús hangulatú a dal, hogy eleinte szinte csak karácsonyi kontextusban tudtam elképzeni. A mormogó basszus, Dave bársonyos-szomorú éneke, a szálló refrén, amiben a ritmus megbicsaklik, mintha Dave hangja bicsaklana meg, mind-mind olyan alapélmények, amik máig sokmindenkit magával ragadnak a dal hallgatása közben. Még a mai füllel kissé röhejes "lézerpisztoly-hangok" sem rontanak az élményen, amik a második refréntől kezdve a dal elmaradhatatlan részei. Ahogy azt jól tudjuk, Martin intim, lassú, érzelmes balladáját Alan javaslatára gyorsította fel a zenekar, és csinált belőle megaslágert: és az is köztudott, hogy ez az egyetlen dal a lemezen, amit nem Francois Kevorkian, hanem Daniel Miller kevert (ettől még nem mentes a lemezt átható "Electric Café-hangzástól"). Személy szerint a dal legkatartikusabb pillanata 3:44-nél jön el, amikor a világ legszebb dallamát játszó gitárt elkezdi ugyanazokat a hangokat (illetve azoknak csak a felét) játszva kísérni egy szintetizátor. Az albumverzió igazi különlegessége és "alternatívsága" viszont a záró, "Enjoy The Silence" Dave elköszönést követően következik: sötétségből előtörő hangok jönnek, ismét előjön az album sötét hangulata: mániákusan ismétlődő, közeledő gitárhangok közelednek, miközben egy őrült azt mondja, hogy "Keresztre feszített!" - hát, ha még tudjuk, hogy az őrült Andy, aki kimondja, hogy CRUCIFIED!, a gitárt pedig személyesen Dave játssza! És őrület: ez a kis másfélperces instrumentális - a Kaleidbe átmenettel - volt az aktuális World Violation Tour nyitánya!
Ahogy a Crucified hangjai elhalkulnak és újra elandalodnánk, kemény dobokkal ébreszt minket a POLICY OF TRUTH. Újabb lendületes dal, gitár(szerű) hangokkal végigkísérve, kissé Halo-szerű dobokkal "megalapozva" és egy rendkívül jellegzetes, sorokat záró szintidallammal megspékelve. Dave ismét nagyon közel énekel a fülünkhöz, ám ezúttal a téma jóval hidegebb, töprengőbb, inkább morális válságot sugall, ezáltal kicsit ki is lóg az album érzéki hangulatából (nekem mindmáig kicsit lelóg a lemezről). Nem volt könnyű összerakni - Alan sokat küzdött vele a stúdióban, számtalan különböző verzója készült el a hírek szerint - ám aztán kislemezes dal lett belőle, sőt, a koncerteken azóta is gyakran előkerül (nem is mindig egyöntetű lelkesedésére a rajongóknak). Bonyolult, összetett dal, Martin egyik örök kedvence; nekem inkább a mixei tetszenek, amik szellősebbek, mélyebbek, az albumverzió kicsit talán túl harsány, és hideg az album többi dalához képest.
A Policy Of Truth kemény igazsága után egy rendkívül nyálas, macskanyávogás-szerű effekttel kezdődik a következő dal, szerencsére aztán a BLUE DRESS többi része már sokkal inkább emlékeztet az album többi részének keménységére és mélységére. A Sweetest Perfection uán ez a másik dal, amit Martin énekel, és ez szintén egy keringő, és noha úgy festette le a dalt Martin, hogy ez az album "perverz" dala, az elején már érződik, hogy azért itt szelídebb húrok lesznek megpendítve, mint a Sweetest Perfection esetében. A perverzség is aranyos túlzásnak tűnik a Sweetest Perfection sötét, rögeszmés őrülete után: egy nő éppen felöltözik (kérdés persze, hogy mi után öltözik fel?), Martin pedig kedvtelve nézi, és megállapítja, hogy ez a kék ruha, a nő mozdulatai, a kék ruha a nőn, röviden szólva: a Nő az, aki a világot mozgatja. A keringő azért itt is finoman-finoman, de csavarodik be, furcsa zongora jelenik meg a második versszak alatt, de aztán a refrén gitárjai valahogy mégis egy mederben hagyják keringeni a keringőt. Aztán 4 perc után mégis történik valami nagyon fura. Az egyre több zaj között elkezd halkulni a dal, de néhány effekt előtérben marad, majd hirtelen egy tengerpartra emlékeztető környezetbe kerülünk, ahol valami kaparászás hallatszik. A váratlan változást egy teljesen oda nem illő, viszont éterien gyönyörű szintetizátordallam teszi teljessé, amit ráadásul Martin "óóóó" vokáljai teszik földöntúlivá (az intermezzo címe egyébként INTERLUDE NR.3). Aztán visszajön a kaparászás (de mi ez a kaparászás? mi a funkciója? Ilyenkor érezzük azt, hogy slágeresség ide, Kraftwerk-csattogás oda, a zenekar mélységesen alternatív még ezen a lemezen is), és máris jön a Clean fura emelkedő-lejtő szinkron-tücsökciripelés hangja... Hallgassuk meg ezt a szépséges, majd teljesen elboruló alkotást: ez a Blue Dress!