A Speak & Spell az egyik legfontosabb Depeche Mode tribute banda. Rendszeresen játszanak szerte Európában, kielégítve az egyre növekvő közönség vágyát arra, hogy Depeche Mode klasszikusokat halljanak élőben (hiszen a Depeche Mode nagyrészt elzárkózik az 1990 előtti dolgoktól). Egy 2016-os koncertjük előtt utolértem Keith Trigwell-t a zenekarból, hogy beszélgessünk a Speak & Spell-ről, és természetesen a Black Celebration-ről is.

Almost Predictable Almost (APA): Mesélsz nekünk egy kicsit a Speak & Spell-ről? Ki mit csinál a zenekarban, mikor alakult, ilyesmik.

Keith Trigwell (KT): Az együttes 2007-2008-ban alakult Brightonban. Én 18 hónappal később csatlakoztam. Azóta hosszú utat tettünk meg és mindig arra összpontosítottunk, hogy igazi rajongók legyünk és annyira megközelítsük az eredeti hangzást, amennyire csak lehet - amit persze különféle meglepetésekkel fűszerezünk. Sosem kedveltük ezt az egész "ki is utánoz kit" dolgot, kivéve a frontemberünket, Paul (Woody) Wood-ot, aki egyértelműen Dave! Joe és Paul készítette az élő hangszerelést és a vokálokban segítette a csapatot, Joe pedig még gitározott is. 2009 óta vagyok a produkcióban, enyém a legtöbb élő technikai rész és az élő szintetizátor-részek. Sajnos Joe most továbblépett, és a megfelelő gyászidőszak után 2 új srácot vettünk fel. Tony Crale az új Martinunk (ha úgy tetszik), és Paul Boddy csatlakozott hozzánk a szintik mötött. Mindketten nagyon tehetséges, tapasztalt zenész és az elhivatottságuk frissítő erővel hatott ránk is.

APA: (2016) március 12.-én előadjátok a Black Celebration nagylemezt Longonban. Mesélj nekünk erről egy kicsit.

KT: A Black Celebration számomra a leginkább 'Depeche' album. Sötét, dinamikus, gazdagon texturált. Mintavételezés és programozás szempontjából a legjobb. Mindigis ezt szerettem volna csinálni, azóta, amióta láttam őket 18 évesen Brighton-ban. Mindent megteszünk, hogy a nézőket egy utazásra vigyük aznap este. Olyan emberekkel készültünk, akik ott voltak 1986-ban, és olyanoknak is szeretnénk ízelítőt nyújtani, akik akkor nem voltak ott.

APA: A Depeche soha nem játszotta a Sometimes-t élőben és csak kétszer játszotta teljes verzióban a Here Is The House-t. Várjátok már, hogy eljáthassátok őket?

KT: Igen, nagyon is. A Sometimes-t már négyszer is játszottuk egyébként. Most kicsit sürítjük legalább. A Here Is The House egy trükkös dal. Az új srácok egyike sokat segített nekünk, hogy jól összerakjuk élőben.

APA: Melyik a kedvenc dalod a Black Celebration-ről?

KT: Ahhhgg! Különböző részek különböző dalokból. Nem tudok választani, de ha mégis kell, legyen a New Dress. Egy kiáltvány a brit celebkultúráról, valamint a média figyelemeltereléséről és manipulációjáról, ami ma még inkább igaz, mint amikor Martin Gore megírta. A helyzet, hogy nincs egyetlen gyengébb szám sem ebben a korszakban, beleértve a B-oldalasokat is. Egyedüli bajom csak az, hogy a Black Celebration korszakból nem jelent meg koncert videókazetta.

APA: Szerinted mennyire fontos a Black Celebration album a Depeche Mode számára?

KT: A Depeche Mode számára nagyon fontos volt. Véleményem szerint ez volt az a pont, amikor továbbléptek a fémcsövegeket ütögető elektronikus együttesből, és egy olyan egyedi, felnőtt hangvételt találtak, ami aztán egy nagyon sikeres folyamat kezdete lett. Ez volt a híd nekik a két státusz között, itt lettek jelentős európai bandából stadiontöltő együttes. És a lemez texturája is... az első 2 perc hihetetlen. Aztán olyan dalok, mint az It Doesn't Matter Two, és ennek a számnak a lemezen való sorrendje - minden alkalommal lenyűgöz.

A cikk további (Black Celebration-höz nem kötődő) része és az eredetije itt található.

A mai olvasnivaló az egyik legnehezebb fordításom volt: az angolszász zenekritikusok nyelvezete mindigis az nagyon nehezen érthető volt számomra. Ráadásul rengeteg rosszindulat kísérte ezeket a cikkeket a Depeche Mode korai korszakában, és néha tényleg az volt az érzésem, hogy a kritikus a saját frusztrációit fröcsögi szét a világba, ahelyett, hogy meghallgatta volna a lemezt... másik oldlalról nézve meg persze ez is bizonyítja, hogy ENNYIRE szokatlan volt még 1986-ban is a Depeche Mode zenéje!. Nézzük tehát a 35 éve kiadott Black Celebration-ról szóló recenziókat, de nyugtatót készítsetek elő :D ). Az Almost Predictable Almost blogról fordítottam a mai adagot is. 

"Amikor a Black Celebration megjelent, a Depeche-t még mindig gyanakodva méregették hazájukban. Az angyali szintipopcsapatból a a vasütögető, fenségesen gótikus együttessé történő átmenetüket nem vették komolyan az Egyesült Királyságban, és a zenei sajtó hajlamos volt szigorúan bánni velük. Az új album kritikái enyhén szólva vegyesek voltak, ami, ha most visszatekintünk rájuk, elég vicces. Ma a korabeli kritikákkal foglalkozunk, amelyhez a DM TV Archívum-nak tartozom köszönettek, akik megengedték, hogy kifosszam az oldalukat.

Kezdjük egy viszonylag pozitív jegyzettel - Record Mirror, 1986 március 15:

"Van itt néhány dolog, amit muszáj csodálnunk a Depeche Mode-dal kapcsolatban: 1) az önállóságuk 2) a saját maguk által kialakított divaton kívül senki mást nem követnek 3) nem hajlandóak másnak lenni, mint önmaguknak 4) a rendíthetetlen képességük arra, hogy ragyogó, friss dallamokkal jelentkezzenek. A Black Celebration egy kényelmes előrelépés a Deps (?!) számára, ugyanakkor nem tartalmaz hatalmas meglepetéseket. Betartja azokat a szabályokat, amelyeket maguk szabgtak meg a minőség, az ár-érték arány, a hangulatosság és a kísérletezés terén. Három baromi jó dallal indít (Black Celebration, Fly On The Windscreen, A Question Of Lust - ez utóbbi Martin kristálytiszta, szárnyaló vokáljával igazi különlegesség), de ezzel kicsit úgy jár, mint amikor valaki a kártyaparti elején felfedi az összes lapját. A pörgősebb dalok közül kiemelkedik az A Question Of Time, és a kislemezes Stripped, valamint a komor hangulatú Dressed In Black. A New Dress, noha pumpál és lüktet, meglehetősen gyötrelmes dalszöveggel bír, és ugyanez a baja a Sometimes-nak, a kicsit túl sok édes ballada egyikének. Noha a melódiák pompásak, Martin hangja néha szórakozottnak tűnik, mint egy esetlen fiú az iskolai kórusból. Mr. Gore a dalszövegeiben a másik iránt tanúsított gyengédséggel, kedvességgel, intimitással foglalkozik ezúttal, és teljesen feltárja az érzelmeit. Ez rendben is van, jól egyensúlyozza a Depeche Mode izgalmasabb, baljósabb oldalát. Sok szerelmes nyilacska fog felétek mutatni a lányok tanulófóüzetében srácok, szóval rendben vagytok. (Betty Page)

Nem rossz kezdés! Nézzük a Soundot, akik általában elég kegyetlenek:

"A Depeche Mode meggyőzően játssza a Depeche Mode-ot, a forma készen áll, és működik. Miközben fenyegető ritmusok és szeszélyes, ragadós dallamok szólnak, a fiúk eldobható hittel énekelnek a szexről. Amikor a naivítás elárasztott a lelküket, a fiatalságot okolták - most már nincsenek ilyen kifogásaik, viszont a való világ még mindig valahol messze hömpölyög. A Black Celebration a szeretet hírnöke, ahogy a pop felforgatóinak (sic!) szemén keresztül kegyetlennek, szeszélyesnek és émelyítőnek tűnik. Lehet, hogy az élet egy ribanc, amikor arról álmodozol, hogy király légy, de csak udvari bolondnak választanak. A Fly On The Windsceren nem könnyen hallgatható ebéd közben: "A halál mindenütt ott van - Legyek vannak a szélvédőn - Kezdésként - Emlékeztve minket, hogy szétszakadhatunk". Köszi, srácok, de már ettem - mellesleg már túl sok szart is... Gyűlölöm a happy endeket. Amikor elkezdenek énekelni Diana hercegnő ruhájáról a New Dress-ben, tudod, hogy biztos kezekben vagy, és az elsötétített sarkok közül semmi sem leselkedik rád. De a Depeche továbbra is egyeduralkodó a programozott pépzenék között, és a zenéjük még továbbra is elkeserítően egyszerű. Amikor a mélységet akarnak mutatni, bátran ugranak, de olyan ostobán, hogy a mélyvíz csak a bokájukat és a lábujjukat nedvesíti be. "Néha / De csak néha / Megkérdőjelezek mindent / És én vagyok az első, aki elismeri / Hogy ha ilyen hangulatban kapsz el / Fárasztó tudok lenni / Még kínos is." Miután megemésztettem ezt a dicsőségesen ingerlő önértékelést, euforikus kiáltást hallattam, mielőtt feltéptem volna az ingujjamat és megetettem volna a madarakkal." (Kevin Murphy)

Köszönjük, Kevin Murphy. Ez hihetetlenül metsző volt. Gondolom még fizetést is kapott azért a kritikáért, ami többet mont el a munkáltatóiról, mint róla. De nézzük inkább, hogy mit írt a lemezről az NME! Hát, nem hazudtolták meg magukat... az a cikk címe, hogy "mellbimbó-merevítők".

"Valahol Basildon és Berlin között van egy hely, amelyet a Depeche Mode otthonának hív. Kényelmetlen hely ez, noha csillog és villog a dekorációja és a tervező által megálmodott funkcionalizmusa, de ennek a matt-fekete (naná) álomháznak a geometrikai szimmetriája ezernyi bűnt rejt. Noha a Depeche Mode - és főként főszereplőjük/dalszerzőjűk Martin Gore - nagyon vágynak arra a bizonyos összeurópai hangulatra, ezt a négy külvárosi fiút mégis örökre beborítja a sajátosan angol illendőségtudat és az udvariasságtól csöpögő pop-protokoll. Ez a jól fésült zene egy pillanatra úgy tűnt, hogy letér a vágányáról 1983-ban, amikor a meglehetősen felpezsdítő Construction Time Again kijött, és amikor az Everything Counts és a More Than A Party élénkítő ígérete már-már megközelítette a pimasz felforgatás birodalmát. Mindamellett Gore - politikai tudatossága mellett - egészségtelen vonzalmat táplál a német ipari kultúra sturm und drang-ja iránt, a vírusos Neubauten és a mi saját Test Dept-ünk iránt. A Depeche Mode elkötelezettsége ebben az irányban már a tavalyi, soványka Some Great Reward-on is tapasztalható volt, és Gore most német lovagrendi szigorral építi ki zarnokságát, amelyhez a három cinkosa örömmel asszisztál. Viszont ha a Depeche Mode zenéjét vírusnak tekintjük, akkor a vírus hatása közelebb áll az alvászavarokhoz, mint bármilyen más idegtépő rendellenességhez. Még rosszabb, hogy az olyan dalok pszichológiai semmitmondása, mint a Masters And Servants (sic!) vészjóslóan közel állt a Tears For Fears "Kiálts! Kiálts! Engedj ki mindent!" szövegmagyarázatához. A Black Celebration-ön az ellentmondások folytatódnak és megoldatlanok maradnak. Martin Gore jelenléte végigkísérti az albumot, nem utolsósorban a szex-halál-kéj témakörök dühösségét tekintve, ugyanakkor a zene - noha gyakran utal a közelgő rendellenességekre - mégiscsak a jól nevelt elektro-pop formavilága. A címadó dallal kezdődő Black Celebration album - amelynek semmi köze a nemrégiben alapított Martin Luther King Naphoz, annál több a földhözragadt élettel szembeni sztoikus bölcsességhez - sötét, de ugyanakkor enyhén nevetséges. A tökéleltesen kimatekozott dallamok felett Dave győzedelmes hangja kürtöli világgá Gore serdülőkori kétségbeesését. A Fly On The Windscreen egy halhatatlan sorral kezdődik ("halál mindenütt") és egy többrétegű zenei hátterű dal, elidegenítő hangokkal és hangmintadarabokkal, és egyébként teljesen jó. Aztán az A Question Of Lust-ban ismét a túlérett önelemzés kiált komoly analízisért, míg a Sometimes-ban közeledünk a pszichológus kanapéjához, ahol Gore, Gahanon keresztül (?!) a következő vallomást teszi, mindenféle irónia nélkül: "És én vagyok az első, aki elismeri/Ha ilyen hangulatban találsz/Fárasztó tudok lenni/Sőt, kínos is". Soha. A zenében van néhány relatív csúcspont a lemezen, és a Depeche Mode a saját paraméterein belül jól rezonáló, ha nem is teljesen tipikus techno-pop réteget hoz létre, ahol a különböző ütős és dallamos komponensek gazdagon texturált, mély összhatást kölcsönöznek. Az A Question Of Time az emelkedő és zuhanó struktúrájával tökéletesen kiegészíti a kivételesen rideg és agresszív Gore-dalszöveget, a New Dress pedig szakít az egész lemezen végigvonuló önelemzés témakörével, és arról értekezik, hogy a média nem a "valódi" hírekkel foglalkozik. Való igaz, hogy amikor a dalok nem a zeneszerző lelkiállapotával foglalkoznak - mint például magányos World Full Of Nothing - a Depeche Mode sokkal többnek hangzik, mint egy csúcstechnológiájú, ámde szegényes melodráma. A lemez nagy részén azonban továbbra is biztosan hozzák a saját maguk által újraszabott, fekete-matt ágyneműjét: sötét, sötét, de mégis enyhén nevetséges." (Sean O'Hagan)

Először is, a Some Great Reward 1984-ben jelent meg. Másodszor, helyesen: Master And Servant. Harmadszor: a Sometimes-t Martin énekli. Negyedszer: ez az egész egy faszság. Nézzük meg tehát, hogy mit írt a Black Celebration-ről az NME fő riválisa, és - bármilyen hihetetlen is - általában gonoszabb Melody Maker?

"Ugyanaz a régi nóta. A Depeche Mode szupercuki féregként előbújik a jól jövedelmező falrepedéseiből, ami még akkor is biztató, ha ha már egy karriert építettek erre az édesbússágra. Tuti, hogy nem fogják csoha lecserélni az édes kismackó imidzsüket valami terroristaszerű kinézetre, de ez az erőfeszítés lett az egyetlen hajtóanyag Martin Gore fixációihoz. Lehangoló, hogy a személyes és művészi méltóságért folytatott küzdelmük során a Depeche csak az egyik kliséjét cserélgeti a másikkal - fekete a fehérrel, világos a keserűvel, dallamost a hamissal. A Black Celebration a Depeche Mode-ot még aggodalmasabb állapotban találja, mint a depressziós Some Great Reward, noha a sokkolás csak egyfajta kétségbeesett gesztusnak tűnik, hogy perverznek látszódjanak, és így meneküljenek a tinisztárság felszínessége elől. A Dressed In Black például egy Master And Servant-újragondolás, egy serdülő maszturbációs fantázia. Hasonlóképpen, a Fly On The Windscreen megpróbálja felidézni a kiadótárs Nick Cave Wings Off Flies-ének a klausztrofób vergődésétt a tehetetlenség mocsarában. Ezek a dalok újra és újra elmondják nekünk, hogy immáron érzéketlenek a szerelemre, és az egyetlen menekülésük a spirituális rossz közérzetből a pillanatig tartó tapintható szenvedély és a kirobbanó vágy. Még szomorúbb a New Dress, amely a sajtó képmutatásának erőteljes támadása, ahol az újságcikkek címei ("Éhinség borzalma, milliók halnak meg") áll szemben a refrénnel ("Diana hercegnő új ruhát visel) - ez semmivel sem jobb, mint egy középiskolás verse. Ahogy mindigis, most sem könnyű eldönteni, hogy Martin Gore esetleg szövegei csak a baljósság dimenziójának a növelését hívatott elősegíteni, vagy tényleg őszintén foglalkozik a témával. Az A Question Of Time csak egy érdekes történet arról, hogy a kiskorú szexuális kizsákmányoltak az őket etető kézbe harapnak, vagy a Depeche tagjai tényleg rettegnek e rotható nemzet elkerülhetetlen erkölcsi hanyatlása miatt? Aztán persze Gore naivan logikus dalszövegíró-egyenlete, ami a Depeche aktuális zenei stílusához van simítva, néha véletlenszerűek kiad valami sikeres egészet, valami olyasmit, ami magába foglalja az optimizmust. A címadó dal egy lüktető, fémes hangzású dal a napi mókuskerék utáni megtisztulásról, a Stripped pedig habár modoros, kellemesen minimál, és csodálatos remény pislákol az amúgy ijesztő New Dress-ben: "Nem változtathatod meg a világot / De megváltoztathatod a tényeket / És mikor megváltoztatot a tényeket / Megváltoztatsz álláspontokat / És ha megváltoztatsz álláspontokat / Talán megváltoztatsz egy szavazatot / És mikor megváltoztatsz egy szavazatot / Talán megváltoztatod a világot". Aztán amikor a Depeche öntudatlanul nem önmaga lesz, amikor lelazulnak és nem akarnak erőlködve a hírnevükhöz méltóan írni, akkor lesznek hirtelen magasztosak. Az A Quesion Of Lust egy csodálatos, Marc Almond-szerű dallama olyan egyszerű elektronikus alapot tartalmaz, ami méltó lehet a The Human League-hez. Leginkább azonban a Black Celebration című dal az, amikor a Depeche kidobja bevált formuláit, az igazi sokk, ami betekintést enged Martin Gore zavart pszichéjébe, egy olyan emberébe, aki küzd, hogy növelje a közönségét, és minden lehetősége ellenére csak a nyavalyát és piszkot talál táplélékul. Visszataszító lehet - Gore készséges áldozata lenne a tüneteknek, amiket állítólag megvet. Buta fiúk."

Bah... Oké, jobb, mint az NME, de azért... A Dressed In Black "kamasz maszturbációs fantázia"? Na takarodj...

A No.1 szűkszavú volt az 1986, március 22.-én megjelent recenziójukban, de szerencsére tetszett nekik az album.

"A Depeche Mode egyike azoknak a zenekaroknak, akiket nem kellene zsigerből elutasítani. A tavalyi (?) Some Great Reward után az új lemezen Martin Gore ugyanazon az úton halad. Kitartóan olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre valójában nincs válasz. Zeneileg olyan furcsa módon sokszínű, hogy sok Depeche-rajongó újra és újra bele kell, hogy merüljön. A kislemezes Stripped-en kívül a legjobb számok a Here Is The House és a World Full Of Nothing (4 csillag az 5-ből)."

Látod, NME? Így kell ezt csinálni. A No.1 ráadásul arra is ráérzett, hogy a Depeche rajongói újra és újra el fognak merülni a lemezben.

A L.A. Times 1986 április 27.-ei áttekintése már előrevetíti, hogy a mi lesz hamarosan a Depeche Mode sorsa az USA-ban; ugyanis egyértelműen szeretik a lemezt. Az "utolsó dal" külön figyelmet érdemel, hiszen ez az amerikai kiadáson a But Not Tonight volt - olyan okokból, amelyekről már siránkoztam korábban.

"David Gahan egyszer rekedt, egyszer levegős hangja minden esetben érzelmes, és a meleg hangok és a baljós csattogások keveréke ezeket az elegáns, modern és rejtélyes dalokat az ipari kor kísérleti szerelmének tökéletes filmzenéjévé teszi. A dalszövegíró Martin Gore ügyes csomagot hozott létre, amely hangulatos, átgondolt szövegeket és táncolható, énekelhető dallamokat tartalmaz. A növekvő feszültség néha fel is szabadul, amikor Gore félreteszi a sivár cinizmusát, hogy átengedje magán a kiszolgáltatottságot és a reményt. Így lesz a Fly On The Windscreen vagy a Here Is The House teljes kétségbeesése végül az otthon melegébe burkolva. De a legjobb az utolsó dal, a But Not Tonight, egy pattogós, felfrissítő, izgalmas dal az új kezdetről és arról, hogy milyen egyedül, de nem magányosan lenni. Ritkán volt az önvizsgálat ennyire hangulatos."

Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki szerint a But Not Tonight még akár a But Not Tonight kislemezen is a legjobb dal lenne, de ahogy ez a kritika is mutatja, a Sire tényleg ismerte az amerikai lemezpiacot. Vagy legalábbis jól ismerte Lori Pike-t, a kritika íróját.

A Washington Post 1986 június 12.-én írt a lemezről:

"Microchip zene bánatos moderneknek: a Black Celebration újabb lemez a szörnyű és komor elektro-gyászhuszároktó,; láthatóan a célpiacot a serdülőkor elején tartó egzisztencialistákra belőve. Az olyan dalok, mint a Black Celebration, vagy a Fly On The Windshield (sic!) (mintaszöveg: "Halál mindenfelé / Legyek vannak a szélvédőn kezdésként / Emlékeztetve minket arra, hogy szétszakadhatunk / Ma este...) minden bizonnyal megerősítik az öngyilkossági hajlamot, de egészében véve az album annyira szüntelenül morózus, hogy az már szinte komikussá válik. Öt album alatt a Depeche Mode finomította jellegzetes hangzását, amelyet csattogó táncütem és a konkrét zene indusztriális hangjai (fémes zajok, furcsa, mintavételi hangok (légzés, ajtók csapkodása, WC-k öblítése)) jellemez. A Black Celebration produkciós trükkjei sokakat lenyűgözhetnek, de a banda egyszerűen csak több figyelmet fordított az alapképletre. Martin Gore énekes-dalszerző közömbös, iskolázatlan énekhangja úgy hangzik, mintha egy porszívon küldené keresztül, ráadásul minden egyes dalhoz külön mellékletet csatolna. A dalszövegírás hasonlóan formális, mintha minden egyes dal elemi elektronikus riffek összeválogatásán alapulna, bár a Depeche Mode egyre ambíciózusabb - Az It Doesn't Matter (sic!) szintetikus kórusénekét teljesen nyilvánvalóan egy Philip Glass kórusműből vették kölcsön."

Oké, tehát akkor tisztázzuk: WINDSCREEN, nem Windshield. Csak azért, mert a szót máshogy mondják Amerikában, az nem azt jelenti, hogy meg lehetne változtatni a cikkedben, mivel NEM EZ AZ ÁTKOZOTT DAL CÍME! Úgy értem, nem beszélsz soha a Pavement nevű bandáról úgy, hogy "Sidewalk", ugye? Plusz a kritika nyilvánvalóan egy öreg seggfej epehányása. Te jó ég.

A Rolling Stone kicsit jobban odafigyelt. A kritika 1986 július 17.-én jelent meg, Mark Coleman tollából.

"Noha általában rutinosan elutasítjuk az olyan szintipop-robot bandákat, mint a Depeche Mode, ők azonban a gépeikkel a lehető legemberibb hangok előállítására törekednek. A Black Celebration minden bizonnyal a brit kvartett eddigi legdallamosabb lemeze: a csörömpölős diszkó-konkrét zene fúziójú korábbi lemezek, mint a Construction Time Again, márkanévvé tette őket a merengő, romantikus zenék között, és ezt folytatta a tavalyi (?!) Some Great Reward is. "Évek óta nem éreztem magam ennyire élőnek" árad ki az énekes, Dave Gahan a But Not Tonight-ban, az album kísérteties zárószámában, noha a dalszerző-szövegíró, Martin Gore számára még ez az ünnepség is elég sivár. Gore szellemességgel és intelligenciával boncolgatja komor rögeszméit. Zenekari társai és a banda technikusai értik, hogy a gépeknek nem úgy kell szólniuk, mint a feljavított elekromos orgonáknak. Tinihorroros címe ellenére a Fly On The Windscreen-Final egyfajta meditáció a halálozásról, ami akárkinek beugorhat egy autó volánja mögött. A szintetizátor vésztjóslóan zümmög végig a Fly versszakain, felerősítve a nyugtalanságot, majd hálásan harsogna, amikor az első versszak elér az élet egyetlen vigaszához: "Gyere ide, csókolj meg, MOST". Ezeknek a dalocskáknak a többsége leplezetlen szerelmes alkotás, bár néhány brutálisan őszinte - mókás, ahogy csiklandós gépies, mechanikus ütemekre olyan népszerű témákat taglalnak, mint az érzelmi függetlenség (A Question Of Lust), vagy a serdülő szex (A Question Of Time, World Full Of Nothing). Az ilyesfajta dalokkal és néhány komolyabb imidzs-ráncfelvarrással a banda megnyerte a tinédzserek hűségét. Ám a szőkített haj és a fekete bőr póz alatt zenei érettség és szélesebb (értsd: felnőtt) kzönség számára is érdekes fanyar érzékenység rejtőzik."

A But Not Tonight, mint "kísérteties" dal? Ez új.

Végezetül adjuk meg az utolsó szó jogát az Egyesült Királyságból a Smash Hits-nek. Ők mindigis szerették a Depeche-t és nem volt ez másképpen a Black Celebration esetében sem.

"A ragyogó kislemezek látszólagosan végtelen folyama ellenére a Depeche Mode mindig úgy tűnt, hogy kissé nyűgös, ha egy új albumot kell megtölteni. Ezúttal nem így történt. A Black Celebration albumon nemcsak a Dave Gahan által énekelt nagyon sötét, titokzatos és ritmusos számok, illetve a Martin Gore által előadott meglehetősen baljós balladák eddigieknél furcsább hangvétele tűnik fel, hanem az is, hogy most először nem használnak másodrangú töltelékszámokat - ez eddigi legjobb lemezük (leszámítva a briliáns Singles [81-85] LP-t). (10-ből 8).

Hát, ennyi. Így reagált a brit és az amerikai zenei szaksajtó, amikor megjelent a Black Celebration. Végső soron szórakoztató volt olvasni, bár a Melody Maker és az NME kritikái még mindig fel tudtak bosszantani - pedig már tényleg túl öreg vagyok ahhoz, hogy így reagáljak.

A cikk eredetije itt található.

A mai olvasnivaló a Black Celebration korszakból egy interjú, a No.1 magazinból, 1986 február végéről. Keményen fogalmazó Dave, dühöngő Andy, visszafogott Alan és Martin, a lusta gazember, aki még interjút adni se tud :D És ugye, hogy hülyén néz ki egy háromtagú zenekar?!? :) :( Természetesen a cikk ezúttal is az Almost Predictable Almost blogról származik. 

"Berlin a Depeche Mode második otthona lett. Ez egy olyan város, ami megfelel a temperamentumuknak és jól tükrözi a zenéjüket. Berlin egy furcsa, kísérteties hely, egy fallal körülvett sziget, amit senkiföldje szegélyez, amelyen keresztek mutatják azok sírját, akik kudarcot vallottak a Keletről való menekülés közben. Február Berlinben minden szempontból elég hűvös, markáns éle van a városnak, és a Depeche Mode-nak ez fekszik.

Az elmúlt három évben a Modey (?!) itt (főleg a Hansa stúdióban) töltötte az élete hegyharmadát, ahol felvették a Construction Time Again és a Some Great Reward című nagylemezeket és most fejezik be az új albumukat, amely a Black Celebration címre hallgat.

A Hansa kontrollszobájából kilépő Depeche Mode maga a Fekete Ünnep. Tetőtől talpig fekete bőrben a vékony sziluettjük és a sápadt arcaik úgy mutatja őket, mintha gonoszak lennének. Valójában mindannyian rendkívül nyugodt és kellemes beszélgetőpartnerek, de ez az imidzs már második bőrként rájuk égett.

"Rosszul érzem magam" - jelenti ki Dave Gahan, miközben néhány foltot suvickol le az új bőrruhájáról. "Beteg vagyok". Alan Wilder és Martin Gore követi őt a próbateremből, és a hűtőhöz lépnek. Amikor a Depeche turnén vagy stúdióban van, vegetáriánus ételekkel teli feltöltött hűtő áll rendelkezésükre.

Martin egy sajttekercset vizsgál meg a tőle megszokott távolba meredő tekintettel. Mindig úgy néz ki, hogy éppen most fog valami egetrengetőt mondani. De sohasem mond.

Fletch a legbeszédesebb, szokás szerint. Olvasott egy történetet a Sun-ban: "Simon dobta Yasmin-t egy modellért". "Nincs benne túl sok hitelesség, de ezek az emberek ilyenek". Fletch egy moralista.

Végül Dave kezdi magát elég jól érezni ahhoz, hogy beszélni kezdjen. Megkérdeztem tőle, hogy miben a legvarázslatosabb Berlin?

"A légkörében. Ez egy kis hely, és eléggé elzárt. Nincsenek olyan zavaró tényezők, mint Londonban. Én már nem is dolgozhatok Angliában többé. Ez elég vicces. A stúdió közvetlenül a berlini fal mellett található, de egyikünk se járt még Keleten. Martin egyszer próbálkozott, de megtagadták a belépést. Nem tetszett nekik, ahogy Martin fel volt öltözve. Azt gondolták, hogy egy huligán. Az emberek talán azt képzeli, mert hogy azért dolgozunk itt, mert hogy itt nagyon kemény az élet, de én nem érzem ezt. Ez a hely eléggé külvárosi. Berlin olyan, mint Brixton.

Fletch leteszi az újságot, és elkezdünk beszélgetni az új kislemezről, a "Stripped"-ről. A zenekar minden tagja nagyon izgatott a kislemez fogadtatása miatt, ami meglehetősen kockázatosnak tűnik a vidám, régivágású popdal, az It's Called A Heart után.

Andy: "A Stripped mögött álló gondolat az, hogy milyen egy napra elszakadni a civilizációtól és visszatérni az alapokhoz valahol vidéken. A klipben egy autót bontunk és egy TV-t szedünk szét... azt hiszem, kicsit hmmm... szimbolikus."

Dave: "Ez nem a szexről szól. Inkább hogy nincs senkid, csak önmagad. Persze a dalban szereplők levetkőzhetnek, ha akarnak... A dal egyébként kicsit kockázatos! Nem ragad meg azonnal az emberek fülében. Néhányan mondhatják, hogy "ez az egész?" Mások viszont azt fogják mondani: "Zseniális!"

A zenekar minden tagja egyetért abban, hogy a kislemez kiemelkedően fog szerepelni a slágerlistán, de úgy tűnik, hogy Dave még a többieknél is jobban odavan a dalért: "Kiállok a dal mellett, mert izgat. Hatalmas érzés énekelni. A refrén felpezsdítő és indulószerű, amire könnyű rácsatlakozni. Az utolsó kislemezünk épphogy csak "elment"."

Amit az új albumról, a Black Celebration-ról hallottam, az mindenkit meg fog lepni, akik arra gondolnak, hogy a Depeche Mode egy gyengécske popbanda. Martin szövegei napról napra mélyebbek.

Megkockázatom nekik, hogy a cím egy kicsit morbidnak tűnik. Dave egyetért: "Igen, az, de ez egy általános dolog. Egy munkanap végén elmész kikapcsolódni és a bánatodat elfojtod, függetlenül attól, hogy milyen szarul érzed magad, vagy hogy mennyire sivárnak találod a jövődet."

Martin és Alan is csatlakozik hozzánk, elsőként Martin mindjárt tesz egy meglepő kijelentést: "Most úgy érzem, hogy teljesen rosszul jövük ki mindig az interjúkból. És ez az én hibám. Nem tudok vele mit tenni. Egyszerűen rossz dolgokat mondok."

Miután elmondta ezt a különös beszédet, Martin egy pillanatra elhallgat. "A probléma az, hogy nem tudok megnyílni és elmagyarázni a dalokat. Amikor írom őket, akkor teljesen logikusnak tűnnek. Megteremtem a megfelelő légkört - ami egy kísérlet arra nézve hogy elkerüljük a kortárs popzene lágyságát - ugyanakkor tudom, hogy mi soha nem leszünk teljesen extrémek. A Depeche Mode demokratikusan működik, és ez megakadályoz minket abban, hogy minden dalom egy irányba mutasson. Ettől eltekintve továbbra is hiszek egy régimódi dalstílusban és szeretem a dallamosságot. Vannak, akik ezt nem tudják kezelni. Bármelyik pillanatban lehetünk poposak egy percig, aztán a következőben pedig már keményen és komorabban hangzunk."

Alan Wilder úgy véli, hogy a banda "elidegeníti a tinipiac egy részét, de helyette nagyobb tiszteletet vív ki. Talán nem látszik rajtunk, de mostanában jobban nézünk ki".

A Depeche Mode mindig rakott egy olyan sort az albumborítóira, ami valamiféleképpen megpróbálja összefoglalni az adott lemezük hangulatát. Ezúttal ez a sor az "Élet az úgynevezett űrkorszakban" (life in the so-called space age), ami egy tipikus példája annak, amikor Martin keveri cinizmus és józan észt. "Mindezek ellenére ez azt is jelentheti" - int némiképp homályosan - "Hogy minden folytatódhat és semmi sem változik. Az emberek érzelmileg kiégtek már az anyagi javaktól."

Wilder megerősíti: "A nyugati világban annyi zavaró tényező vesz körül, ami már az érzelmeid helyére lép. Az emberek szerint Martin dalai egyszerűek, de ez egy pozitív jelző. Így ér el hatást".

Nem minden dal komor a Black Celebration-ön, noha például az It Doesn't Matter Two nagyon is az. Martin: "Ez egy nagyon kétségbeesett és morbid dal. Ugyanakkor van egy vicces dal is, a Sometimes, ami arról szól, amikor valaki folyamatosan megkérdőjelezi a környezetés és végül fárasztóvá és túl mentegetőzővé válik." Gore idegesen nevet, hiszen ő egy nagyon is önéletrajzi ihletésű dalszövegíró, így tehát a dal róla szól.

Egy sör érkezik, így Martin felpattan. "Ez az új minimál koncepciónk. Megpróbálom a lehető legkevesebb munkát végezni,  miközben ugyanannyit fizetnek, így tehát többet járhatok klubokba".

A zenekar többi tagjának is megvan a maga koncepciója, amit Alan fogalmaz meg: "Az elmélet szerint Martin egy lusta gazember aki az egész lemezt egy délután írta meg (de úgy tesz, mintha nem), így csomó ideje van arra, hogy gondolkozzon már dolgokon és semmit se csináljon." Martin kapásból új elmélettel jön: "Négy ember pont megfelelő egy popbandának. A történelem engem igazol. Öt ember rosszul néz ki, három pedig teljesen hülyén. Négy viszont erőteljesnek tűnik."

Hogy mennyire erőlteljes az új Modey külső és zene, ezt bárki megtapasztalhatja, hiszen az 5 hónapos világkörüli turnéjuk március végén indul. Dave lelkes:

"Egy ideje nem játszottunk már, de minden vágyunk, hogy bejussunk újra a nagy sportcsarnokokba. Úgy képzelem, hogy néhány rajongó talán ferde szemmel néz ránk, hogy mi a fenét csinálunk a Wembley-ben, de ki kell törnünk ebből a hitelesség-témakörből. Szerintem a The Cure Wembley-koncertje briliáns volt, és tudom, hogy nagy tömegre van szükségem, hogy izgalomba jöjjek."

A Depeche Mode minden jel szerint felnőtt, továbblépett. Dave nem is álszerénykedik: "Csomó bandát inspiráltunk a keményebb hangzásra... a Tears For Fears-t tutira... és talán még az Arcadie-t is. Nem bírom a nyájas, texturált zenét. Senki nem megy rá arra, hogy megmozgassa a végtagokat. A csillogó-villogó pop borzalmasan untat. Nyilvánvalóan nem fogom megnevezni őket, mivel mindenkit utálok a slágerlistán. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom őket. Gondolom az A-Ha elviszi mindenki lányközönségét, mivel erős, jó megjelenésű fickók" - kuncog Dave. - "Viszont a probléma az, hogy valószínűleg viccesek beszélnek."

Fletch aggodalmas arcot vág: "Valószínűleg jobban beszélnek angolul, mint te".

Dave: "Fenéket! Fogadok, hogy nem."

Az énekes nem veszti el a magabiztosságát. "Nincs versenytársunk. Teljesen egyedül vagyunk. Nem lehet minket bekategorizálni. Talán néhányszor kissé fontoskodóak lehetünk azzal kapcsolatban, hogy például nem teszünk képeket a borítóra, de jobb nem lemenni kutyába azzal, hogy valami béna képpel azonosítsanak minket. Nézd meg Simon Le Bon dolgait: szegény pasas pont most házasodott, de mivel a Sun-nak összevesztek, ezért ellehetetlenítik. Számunkra ez furcsa, mivel mi minden baromságot elkerültünk, de mégis egyre nagyobbak és nagyobbak leszünk. A német sajtó ugyanakkor folyamatosan tájékoztatja rólunk a németországi rajongóinkat.

A tavalyi év egyik legjobban őrzött pop-titka Gahan esküvője volt Jo-val, akivel már hosszú ideje együtt voltak. Jo: "Jó volt. Csak én, Fletch és Grania (sic!) (Fletch barátnője), és a szülők. Alan és Martin nem volt jelen az anyakönyvvezetőnél, de eljöttek a lagziba. De ez nem változtatott meg semmit. Ezer éve együtt vagyunk."

Dave az utolsó basildoni fiú, aki a Depeche-ben maradt. Még Fletch is kiköltözött. "A legjobb dolog, amit valaha is tettem. Ez az első alkalom, hogy nem voltam sem a szülőkkel, sem egy szállodai szobákban." Megkérdeztem tőlük, hogy mit gondolnak az adó-száműzöttekről, és Fletch, aki normális esetben a leginkább félrevonuló bandatag, hirtelen kirobban: "Ez UNDORÍTÓ". Kiabál. "Ez egy vicc. És ezek az úgynevezett szocialisták. Nézd meg a Spandau-t! Egy év szünetet tartottak és a karrierjük zátonyra futott. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Hiszek a jóléti államban, és ha ez azt jelenti, hogy 50% adót fizetek, akkor részemről rendben."

Dave egyetért: "A hetvenes években ezek a bandák kúriában éltek. Ha mi költöznénk kúriákba, a banda feloszlana. És az adókon megtakarított pénzt első osztályú repülőjegyekre kültik. Hiszen mindegyik hazajön hétvégenként!"

Fletch most kezd csak igazán bedühödni: "Kúriák! Repülőjegy-árak! Egyszerűen nem bíznak a saját jövőjükben. Olyan, mintha csak csinálnák ezeket a dolgokat, amíg csak tudják. Mi viszont itt maradunk".

Dave Gahan feláll és a kontrollszoba felé tart. Mielőtt bemenne, megfordul, és azt mondja: "Az a helyzet, hogy Karácsonyra úgyis mindannyian milliomosok leszünk. Egyszerűen tudjuk". Nem tudom, hogy viccelődött-e, vagy sem.

A Depeche Mode a 80-as évek egyik legkonzisztensebb, és talán az egyik legjobb popbandája. Egyedi hangzásuk van, de egyik sem annyira egyedi, mint az új kislemez. A dalszövegeik valóban bírnak jelentéssel, anélkül, hogy túl nagyképű vagy túlcsorduló lenne. Úgy tűnik, hogy soha nem kapják meg azt a tiszteletet, amit a vetélytársaik. Elég fura. Reméljük, hogy a Stripped kísérteties mozdulatlansága végül az őket megillető helyre emeli őket, mielőtt még Frankie és Spandau újra megjelennek"

A cikk eredetije itt található.