A mai olvasnivaló a Black Celebration korszakból egy interjú, a No.1 magazinból, 1986 február végéről. Keményen fogalmazó Dave, dühöngő Andy, visszafogott Alan és Martin, a lusta gazember, aki még interjút adni se tud :D És ugye, hogy hülyén néz ki egy háromtagú zenekar?!? :) :( Természetesen a cikk ezúttal is az Almost Predictable Almost blogról származik.
"Berlin a Depeche Mode második otthona lett. Ez egy olyan város, ami megfelel a temperamentumuknak és jól tükrözi a zenéjüket. Berlin egy furcsa, kísérteties hely, egy fallal körülvett sziget, amit senkiföldje szegélyez, amelyen keresztek mutatják azok sírját, akik kudarcot vallottak a Keletről való menekülés közben. Február Berlinben minden szempontból elég hűvös, markáns éle van a városnak, és a Depeche Mode-nak ez fekszik.
Az elmúlt három évben a Modey (?!) itt (főleg a Hansa stúdióban) töltötte az élete hegyharmadát, ahol felvették a Construction Time Again és a Some Great Reward című nagylemezeket és most fejezik be az új albumukat, amely a Black Celebration címre hallgat.
A Hansa kontrollszobájából kilépő Depeche Mode maga a Fekete Ünnep. Tetőtől talpig fekete bőrben a vékony sziluettjük és a sápadt arcaik úgy mutatja őket, mintha gonoszak lennének. Valójában mindannyian rendkívül nyugodt és kellemes beszélgetőpartnerek, de ez az imidzs már második bőrként rájuk égett.
"Rosszul érzem magam" - jelenti ki Dave Gahan, miközben néhány foltot suvickol le az új bőrruhájáról. "Beteg vagyok". Alan Wilder és Martin Gore követi őt a próbateremből, és a hűtőhöz lépnek. Amikor a Depeche turnén vagy stúdióban van, vegetáriánus ételekkel teli feltöltött hűtő áll rendelkezésükre.
Martin egy sajttekercset vizsgál meg a tőle megszokott távolba meredő tekintettel. Mindig úgy néz ki, hogy éppen most fog valami egetrengetőt mondani. De sohasem mond.
Fletch a legbeszédesebb, szokás szerint. Olvasott egy történetet a Sun-ban: "Simon dobta Yasmin-t egy modellért". "Nincs benne túl sok hitelesség, de ezek az emberek ilyenek". Fletch egy moralista.
Végül Dave kezdi magát elég jól érezni ahhoz, hogy beszélni kezdjen. Megkérdeztem tőle, hogy miben a legvarázslatosabb Berlin?
"A légkörében. Ez egy kis hely, és eléggé elzárt. Nincsenek olyan zavaró tényezők, mint Londonban. Én már nem is dolgozhatok Angliában többé. Ez elég vicces. A stúdió közvetlenül a berlini fal mellett található, de egyikünk se járt még Keleten. Martin egyszer próbálkozott, de megtagadták a belépést. Nem tetszett nekik, ahogy Martin fel volt öltözve. Azt gondolták, hogy egy huligán. Az emberek talán azt képzeli, mert hogy azért dolgozunk itt, mert hogy itt nagyon kemény az élet, de én nem érzem ezt. Ez a hely eléggé külvárosi. Berlin olyan, mint Brixton.
Fletch leteszi az újságot, és elkezdünk beszélgetni az új kislemezről, a "Stripped"-ről. A zenekar minden tagja nagyon izgatott a kislemez fogadtatása miatt, ami meglehetősen kockázatosnak tűnik a vidám, régivágású popdal, az It's Called A Heart után.
Andy: "A Stripped mögött álló gondolat az, hogy milyen egy napra elszakadni a civilizációtól és visszatérni az alapokhoz valahol vidéken. A klipben egy autót bontunk és egy TV-t szedünk szét... azt hiszem, kicsit hmmm... szimbolikus."
Dave: "Ez nem a szexről szól. Inkább hogy nincs senkid, csak önmagad. Persze a dalban szereplők levetkőzhetnek, ha akarnak... A dal egyébként kicsit kockázatos! Nem ragad meg azonnal az emberek fülében. Néhányan mondhatják, hogy "ez az egész?" Mások viszont azt fogják mondani: "Zseniális!"
A zenekar minden tagja egyetért abban, hogy a kislemez kiemelkedően fog szerepelni a slágerlistán, de úgy tűnik, hogy Dave még a többieknél is jobban odavan a dalért: "Kiállok a dal mellett, mert izgat. Hatalmas érzés énekelni. A refrén felpezsdítő és indulószerű, amire könnyű rácsatlakozni. Az utolsó kislemezünk épphogy csak "elment"."
Amit az új albumról, a Black Celebration-ról hallottam, az mindenkit meg fog lepni, akik arra gondolnak, hogy a Depeche Mode egy gyengécske popbanda. Martin szövegei napról napra mélyebbek.
Megkockázatom nekik, hogy a cím egy kicsit morbidnak tűnik. Dave egyetért: "Igen, az, de ez egy általános dolog. Egy munkanap végén elmész kikapcsolódni és a bánatodat elfojtod, függetlenül attól, hogy milyen szarul érzed magad, vagy hogy mennyire sivárnak találod a jövődet."
Martin és Alan is csatlakozik hozzánk, elsőként Martin mindjárt tesz egy meglepő kijelentést: "Most úgy érzem, hogy teljesen rosszul jövük ki mindig az interjúkból. És ez az én hibám. Nem tudok vele mit tenni. Egyszerűen rossz dolgokat mondok."
Miután elmondta ezt a különös beszédet, Martin egy pillanatra elhallgat. "A probléma az, hogy nem tudok megnyílni és elmagyarázni a dalokat. Amikor írom őket, akkor teljesen logikusnak tűnnek. Megteremtem a megfelelő légkört - ami egy kísérlet arra nézve hogy elkerüljük a kortárs popzene lágyságát - ugyanakkor tudom, hogy mi soha nem leszünk teljesen extrémek. A Depeche Mode demokratikusan működik, és ez megakadályoz minket abban, hogy minden dalom egy irányba mutasson. Ettől eltekintve továbbra is hiszek egy régimódi dalstílusban és szeretem a dallamosságot. Vannak, akik ezt nem tudják kezelni. Bármelyik pillanatban lehetünk poposak egy percig, aztán a következőben pedig már keményen és komorabban hangzunk."
Alan Wilder úgy véli, hogy a banda "elidegeníti a tinipiac egy részét, de helyette nagyobb tiszteletet vív ki. Talán nem látszik rajtunk, de mostanában jobban nézünk ki".
A Depeche Mode mindig rakott egy olyan sort az albumborítóira, ami valamiféleképpen megpróbálja összefoglalni az adott lemezük hangulatát. Ezúttal ez a sor az "Élet az úgynevezett űrkorszakban" (life in the so-called space age), ami egy tipikus példája annak, amikor Martin keveri cinizmus és józan észt. "Mindezek ellenére ez azt is jelentheti" - int némiképp homályosan - "Hogy minden folytatódhat és semmi sem változik. Az emberek érzelmileg kiégtek már az anyagi javaktól."
Wilder megerősíti: "A nyugati világban annyi zavaró tényező vesz körül, ami már az érzelmeid helyére lép. Az emberek szerint Martin dalai egyszerűek, de ez egy pozitív jelző. Így ér el hatást".
Nem minden dal komor a Black Celebration-ön, noha például az It Doesn't Matter Two nagyon is az. Martin: "Ez egy nagyon kétségbeesett és morbid dal. Ugyanakkor van egy vicces dal is, a Sometimes, ami arról szól, amikor valaki folyamatosan megkérdőjelezi a környezetés és végül fárasztóvá és túl mentegetőzővé válik." Gore idegesen nevet, hiszen ő egy nagyon is önéletrajzi ihletésű dalszövegíró, így tehát a dal róla szól.
Egy sör érkezik, így Martin felpattan. "Ez az új minimál koncepciónk. Megpróbálom a lehető legkevesebb munkát végezni, miközben ugyanannyit fizetnek, így tehát többet járhatok klubokba".
A zenekar többi tagjának is megvan a maga koncepciója, amit Alan fogalmaz meg: "Az elmélet szerint Martin egy lusta gazember aki az egész lemezt egy délután írta meg (de úgy tesz, mintha nem), így csomó ideje van arra, hogy gondolkozzon már dolgokon és semmit se csináljon." Martin kapásból új elmélettel jön: "Négy ember pont megfelelő egy popbandának. A történelem engem igazol. Öt ember rosszul néz ki, három pedig teljesen hülyén. Négy viszont erőteljesnek tűnik."
Hogy mennyire erőlteljes az új Modey külső és zene, ezt bárki megtapasztalhatja, hiszen az 5 hónapos világkörüli turnéjuk március végén indul. Dave lelkes:
"Egy ideje nem játszottunk már, de minden vágyunk, hogy bejussunk újra a nagy sportcsarnokokba. Úgy képzelem, hogy néhány rajongó talán ferde szemmel néz ránk, hogy mi a fenét csinálunk a Wembley-ben, de ki kell törnünk ebből a hitelesség-témakörből. Szerintem a The Cure Wembley-koncertje briliáns volt, és tudom, hogy nagy tömegre van szükségem, hogy izgalomba jöjjek."
A Depeche Mode minden jel szerint felnőtt, továbblépett. Dave nem is álszerénykedik: "Csomó bandát inspiráltunk a keményebb hangzásra... a Tears For Fears-t tutira... és talán még az Arcadie-t is. Nem bírom a nyájas, texturált zenét. Senki nem megy rá arra, hogy megmozgassa a végtagokat. A csillogó-villogó pop borzalmasan untat. Nyilvánvalóan nem fogom megnevezni őket, mivel mindenkit utálok a slágerlistán. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom őket. Gondolom az A-Ha elviszi mindenki lányközönségét, mivel erős, jó megjelenésű fickók" - kuncog Dave. - "Viszont a probléma az, hogy valószínűleg viccesek beszélnek."
Fletch aggodalmas arcot vág: "Valószínűleg jobban beszélnek angolul, mint te".
Dave: "Fenéket! Fogadok, hogy nem."
Az énekes nem veszti el a magabiztosságát. "Nincs versenytársunk. Teljesen egyedül vagyunk. Nem lehet minket bekategorizálni. Talán néhányszor kissé fontoskodóak lehetünk azzal kapcsolatban, hogy például nem teszünk képeket a borítóra, de jobb nem lemenni kutyába azzal, hogy valami béna képpel azonosítsanak minket. Nézd meg Simon Le Bon dolgait: szegény pasas pont most házasodott, de mivel a Sun-nak összevesztek, ezért ellehetetlenítik. Számunkra ez furcsa, mivel mi minden baromságot elkerültünk, de mégis egyre nagyobbak és nagyobbak leszünk. A német sajtó ugyanakkor folyamatosan tájékoztatja rólunk a németországi rajongóinkat.
A tavalyi év egyik legjobban őrzött pop-titka Gahan esküvője volt Jo-val, akivel már hosszú ideje együtt voltak. Jo: "Jó volt. Csak én, Fletch és Grania (sic!) (Fletch barátnője), és a szülők. Alan és Martin nem volt jelen az anyakönyvvezetőnél, de eljöttek a lagziba. De ez nem változtatott meg semmit. Ezer éve együtt vagyunk."
Dave az utolsó basildoni fiú, aki a Depeche-ben maradt. Még Fletch is kiköltözött. "A legjobb dolog, amit valaha is tettem. Ez az első alkalom, hogy nem voltam sem a szülőkkel, sem egy szállodai szobákban." Megkérdeztem tőlük, hogy mit gondolnak az adó-száműzöttekről, és Fletch, aki normális esetben a leginkább félrevonuló bandatag, hirtelen kirobban: "Ez UNDORÍTÓ". Kiabál. "Ez egy vicc. És ezek az úgynevezett szocialisták. Nézd meg a Spandau-t! Egy év szünetet tartottak és a karrierjük zátonyra futott. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Hiszek a jóléti államban, és ha ez azt jelenti, hogy 50% adót fizetek, akkor részemről rendben."
Dave egyetért: "A hetvenes években ezek a bandák kúriában éltek. Ha mi költöznénk kúriákba, a banda feloszlana. És az adókon megtakarított pénzt első osztályú repülőjegyekre kültik. Hiszen mindegyik hazajön hétvégenként!"
Fletch most kezd csak igazán bedühödni: "Kúriák! Repülőjegy-árak! Egyszerűen nem bíznak a saját jövőjükben. Olyan, mintha csak csinálnák ezeket a dolgokat, amíg csak tudják. Mi viszont itt maradunk".
Dave Gahan feláll és a kontrollszoba felé tart. Mielőtt bemenne, megfordul, és azt mondja: "Az a helyzet, hogy Karácsonyra úgyis mindannyian milliomosok leszünk. Egyszerűen tudjuk". Nem tudom, hogy viccelődött-e, vagy sem.
A Depeche Mode a 80-as évek egyik legkonzisztensebb, és talán az egyik legjobb popbandája. Egyedi hangzásuk van, de egyik sem annyira egyedi, mint az új kislemez. A dalszövegeik valóban bírnak jelentéssel, anélkül, hogy túl nagyképű vagy túlcsorduló lenne. Úgy tűnik, hogy soha nem kapják meg azt a tiszteletet, amit a vetélytársaik. Elég fura. Reméljük, hogy a Stripped kísérteties mozdulatlansága végül az őket megillető helyre emeli őket, mielőtt még Frankie és Spandau újra megjelennek"
