Ma 37 éve Milánóban lépett fel a Depeche Mode, és az erről a koncertről készült teljes audio felvétel a Construction Time Again Tour legjobb minőségű hallgatnivalója! Talán sokatokat mond az a bootleg név, hogy "Hysterika" - az pontosan ezt a koncertet takarja. Olyan dalok hangzanak el a slágerek mellett, mint a Now This Is Fun, a Big Muff, vagy éppen az And Then.
A mai interjú minden bizonnyal az egyik csúcspontja a Black Celebration-hónapnak, ugyanis ma Dave McElroy abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Gareth Jones-szal készíthetett interjút. A téma mi más is lenne, mint a Depeche Mode nagyhatású 1986-os lemeze! Egyeztettem Dave-vel, hogy megengedi-e, hogy lefordítsam az interjút - Dave nemhogy simán megadta az engedélyt, hanem még a legjobb kívánságait is küldte a magyarországi Depeche Mode rajongóknak :)
Íme az írás:
"Gareth Jones és Daniel Miller a Depeche Mode-dal együtt a híres Berlin-trilógián dolgozott együtt (Construction Time Again, Some Great Reward, Black Celebration). Nagy megtiszteltetés, hogy Gareth beleegyezett az interjúba, és rendkívül szerencsésnek éreztem magam, hogy egy órát beszélgethettünk Gareth-tel Skype-on a Black Celebration-ről. Boldogan beszéltem volna még többet is, de tudatában voltam annak, hogy Gareth elfoglalt ember és a világért sem akartam untatni. A beszélgetés során csodálatos apró kis gyöngyszemek kerültek elő a Black Celebration-korszakból. Remélem, élvezni fogjátok!
Almost Prodectible Almost (továbbiakban APA): Gareth, végeztem némi kutatást, mielőtt beszéltünk volna. Megnéztem a Black Celebration újrakiadásakor megjelent DVD-t, hogy segítsek a felkészülésben.
Gareth Jones (továbbiakban GJ): Oké, egy ideje nem láttam már, remélem emlékszem még valamire :)
APA: Az egyik dolog, amit megemlítesz a DVD-n, az a lemez elkészítésének egy újfajta megközelítése volt. Azt mondod, hogy a Werner Herzog-féle metódust választottad a projekt megéléséhez. Hogyan hatott ez az albumra?
GJ: Ez Daniel javaslata volt. Ez nagyon intenzívvé tette az albumkészítés folyamatát, és kreatív szempontból is kihívást jelentett. Az album felvételeinek végén már kabinláz lett rajtunk úrrá! Nagyon vágytunk már arra, hogy befejezzük a lemezt, hogy végre folytathassuk az életünket! Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtük az album felvételeit, minden nap együtt voltunk, egészen odáig, amíg a keverés be nem fejeződött. Sok szempontból ez volt az legidőigényesebb projekt, amin valaha dolgoztam. Töltöttem hosszabb időt is más projektekkel, de ezek során mindig szántam időt némi szabadságra. A Black Celebration munkálatai egyfajta energiát szabadított fel, ami a klausztrofóbia és az önsajnálat együttes működéséből adódtak. Nagyon erősen belefolytunk egymás munkájába, ami rengeteg kreatív feszültséget hozott magával. Összességében nehéz megmondani, hogy ezek a körülmények mlyen hatással voltak az albumra, hiszen a Black Celebration-nek nincsen másik változata, csak ez az egy. Mi döntöttünk úgy, hogy így készítjük el. Ez határozottan befolyásolta a lemez hangulatát, ami azt hiszem, nagy dolog.
APA: A Black Celebration kapcsán szembetűnő, hogy a lemez más érzéseket kelt az emberben, mint a korábbi négy album. A Construction Time Again és a Some Great Reward keményebben szólt, de mégis sok popos elem volt megtalálható rajtuk. Tudatos döntés volt, hogy a Black Celebration egy sötétebb, intenzívebb album lesz?
GJ: Az a része az alapötletnek, hogy összefogjunk, és hogy ezzel az intenzitással dolgozzunk együtt rajta, ez az "éljük meg a lemezt" érzés ikonikussá vált, ami az album dalain és a címén is alapult - ez volt a Black Celebration ötlete. Martin valami sötétebbet, és ahogy említetted, mélyebbet akart írni, és ez kihatott az album elkészítésére is. Ez egy előrelépés volt arra a területre, ami aztán a Music For The Masses-hez, a Violator-höz és a Songs Of Faith And Devotion-höz vezetett. Talán minden album csúcspont valamilyen szempontból, de a Black Celebration biztos, hogy csúcspont a Depeche számára, egyrészt azért, mert ez volt az utolsó a Berlin-trilógiában, másrészt pedig itt mozdultak tovább a feszes elektropopból egy sötét, és jobban kiteljesedett forma felé. És mint minden munkájuknál, ez ezúttal is a dalírón múlt. Ha a dalíró dalai és szövegei mélyebbek, furcsábbak és sötétebbek, akkor ez szükségszerűen kihat a produkcióra is.
APA: Az album felvétele Londonban kezdődött, még mielőtt Berlinbe utaztatok volna. Mikor hallottátok először Martin demóit? Ez még az első londoni találkozón volt?
GJ: Daniel és az együttes még az első gyűlés előtt meghallgathatta a demókat, és akkor valószínűleg én is hallottam őket. Amikor elkezdtem dolgozni a Depeche-sel a Construction Time Again időszakában, nem hallottam a demókat azelőtt, mielőtt először találkoztunk volna a stúdióban. A demó nagyon fontos! Abban az időben vitathatatlanul nagyon eltértek a végső változattól, és nem is lehetett őket felhasználni a legvégső produkcióban, annyira rossz minőségűek voltak. Most már használhatsz egy demót akár késztermékként is, de akkortájt hatalmas különbség volt a demó és a végső, lemezre kerülő alkotás között. Ahogy mondtam, a demó nagyon fontos volt, mivel ez volt az első elképzelés a dalról, így azoknak mindig rendelkezésünkre kellett állniuk. Nem játszottuk le őket minden nap, de nagyon hasznos referenciapontok voltak, ha vissza kellett hallgatnunk, és meg kellett találnunk a dal eredeti hangulatát, ha azt esetleg a munka közben elvesztettük volna... A Black Celebration demóin Alan Wilder dolgozott a Rough Trade stúdióban. Ez az úgynevezett előprodukciós fázis volt, egy kis multi track stúdió. Az ott végzett munkát még nem vitték fel 2 hüvelykes szalagokra, de hasznos volt a hangok és a dalszerkezetek fejlesztéséhez, valamint a hangok és hangminta-szett készítéséhez. Meglátogattam a zenekart a Rough Trade stúdióiban még mielőtt bementünk volna a londoni Westside Stúdióba, ahol a valódi lemezfelvételt elkezdtük. Az előprodukcióhoz azonban semmi közöm nem volt - ez Alan és a banda többi tagjának a dolga volt.
APA: A dalokat tekintve az említett Black Celebration újrakiadás DVD szekcióján a Black Celebration korszakról szóló dokumentumfilm címe a következő volt: "A dalok nem elég jók, nincsenek kislemezek és soha nem fogják őket rádiókban játszani". Ennek ellenére, az első kislemez, a Stripped a Depeche Mode egyik mérföldkő jelentőségű alkotása. Fel tudsz idézni bármilyen aggodalmat a kislemezek hiányával kapcsolatban?
GJ: Nem igazán. Emékszem, hogy a Stripped volt az első alkalom, hogy meghívtuk a stúdióba Neil Ferris-t, az együttes rádiós és televíziós promóterét, hogy meghallgassa a dalt. Daniel ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag a masterelt verziót hallja bárki is, aki a stúdió törzscsapatán kívül esik. Egyetlen esély volt csak jó első benyomást tenni, és Daniel mindent megtett, hogy ez a benyomás kiváló legyen. Csomó ideig a munka szinte hermetikusan elzárva folyt, és csak már a mixelt, masterelt, végső változatot mutattuk meg a lemezkiadó és a PR csapat embereinek (talán a klip rendezője hallhatta még korábban a dalt). Mindenesetre emlékszem, hogy Neilt meghívtuk a stúdióba, hogy meghallgassa a Stripped-et. Igyekeztük az eseményt a lehető legizgalmasabbá tenni. Leültettük a hangszórók közepére, lekapcsoltuk a lámpát és feltekertük a hangerőt, majd azt mondtuk Neilnek: "Rendbe, Neil - ezt hallgasd meg!" Azt akartuk, hogy különleges pillanat legyen ez számára. Ez egy csodálatos és erőteljes első lépés volt az album reklámozásának a marketingjében, mivel Neil egyből imádta a dalt. Nem emlékszem, hogy Daniel azt mondta volna, hogy nincsenek kislemezes dalok. Mint a kiadó főnöke, természetesen nagyon jól is értette a kislemezek fontosságát, de a munka során az egész album elkészítésére összpontosítottunk, nem pedig a kislemezekre. A kislemezek nyilvánvalóan fontosak voltak, és amikor egy dalt kiemeltek kislemezként, akkor az különös hangsúlyt kapott, és egy kicsit többet költöttünk a produkcióra és a keverésre. Nagyon erősen azt éreztem, hogy a Black Celebration mint album működik a legjobban. Szinte végigfolyik az elejétől a végéig, különböző hangulatokon keresztül. Egybetartozik az egész.
APA: Az első két berlini album közismert a mintavételezett és az innen-onnan szedett hangok felhasználásában. Számomra úgy tűnik, hogy a Black Celebration-ön kevésbé nyilvánvaló a hangmintázás - és minden bizonnyal kevesebb a fémcsapkodás. Valóban így van?
GJ: Nem, nem igazán. A mintavételezést végző csapat tapasztalataira építettünk és a modernebb technológiát alkalmazva a mintavételt úgy alkalmaztuk, hogy azt alávetettük az album és a dalok hangulatának. Többszólamú, kiváló minőségű mintavevőket használtunk, így sokkal kifinomultabbak voltunk. A mintavételezést tehát még ekkortájt is nagyon sokszor használtuk - mindenképpen igyekeztünk minél furcsábbá tenni a dalokat! Amikor mintavételt készítettünk, megbizonyosodtunk arról, hogy nem használtunk senki más zenéjét, és ezt még abban a számban is betartottuk, ahol az volt az elképzelésünk, hogy Sir Winston Churchill hangját samplingeljük. Akartuk használni az "rövid ideig tartó élvezet" (a brief period of rejoicing) idézetét a címadó számban, mivel imádtuk gondolatát a a rövid ideig tartó élvezetnek :D De aztán nem használtuk fel a hangját - ehelyett Daniel mondta az említett szavakat, és ezt használtuk helyette. Ez volt az elv, hogy nem használjuk senki más munkáját! Mindannyian szeretjük a ip-hop-ot, de nem akartunk samplingelni olyan módon, ahogy a hip-hop előadók teszik - nem akartuk összeszedni mások munkáit és bedobálni Martin dalaiba. Mintavevők segítségével valós hangmintákat szereztünk a való világból, hogy biztosak lehessünk benne, hogy a mintáink eredetiek.
APA: A Fly On The Windscreen is egy olyan dal, ahol számos mintavételezett hangot használtak.
GJ: Igen, ez így van (ezen a ponton Gareth elkezdte lejátszani a Fly On The Windscreen-t a stúdiójában, és kiválasztott bizonyos részeket és hangokat. Együtt hallgattam egy dalt olyasvalakivel, akinek része volt a dal elkészítésében. Hihetetlen!). Ebben a számban egy meglehetősen fiatal hangú Danielt hallhatunk, ahogy azt mondja, hogy "over and done with". A dal indulásakor a huhogó leheletminta szintén érdekes. Nem emlékszem, ki produkálta - valójában bárki lehetett! A Depeche-nek akkor érdekes filozófiája és munkamódszere volt. Mivel elektronikus együttes volt, a dalokat együtt készítették. Nem számított, ki hozta az adott zajt, mivel ez csak egy eleme volt a dalnak. Valaki talál egy hangot, valaki felveszi, valaki más mintát vesz fel, valaki effektust hoz - teljesen mindegy, ki mit csinált, vagy milyen zajt hallott, amikozben mindannyian ugyanazt a hangzásvilágot faragták. Nem voltak még akkora egók...
APA: Azt hiszem, hogy a legtöbb Depeche rajongó kedvence a Black Celebration és a Fly On The Windscreen egy olyan dal, ami szerintem kiemelkedik a lemezről. Nyilánvaló volt a beválogatása a lemezre, annak ellenére, hogy már "el lett használva" B-oldalasként az It's Called A Heart kislemezen?
GJ: Határozottan. A dalszövegét tekintve nyilvánvalóan illeszkedik a lemezre, a végzet és a halandóság üzenete miatt. Talán Martin szövegíróként megbékélt a halál gondolatával ezen a lemezen. A huszas évei közepén járt, amikor írta ezeket a dalokat. Annak ellenére, hogy ennyire fiatal volt, ekkortájt fogadta el teljesen a mulandóságot. Ezért is illik ide a Fly On The Windscreen - tényleg elég sötét darab! De persze azért vannak pozitív részei is. Martin spirituális lényként fejlődött, és a mulandóság elfogadása mellett felemelő érzelmeket fogalmazott meg.
APA: Említetted korábban az egókat. Az egyik dolog, ami feltűnő számomra ezen a lemezen, az az, hogy a 11-ből 4 dalt Martin énekelt, ami a valaha volt legtöbb Martin-alkotás az összes Depeche Mode lemezt figyelembe véve. Nehéz volt Dave-nek, hogy ennyi dalt Martin énekelt?
GJ: Számomra teljesen mindegy volt, hogy ki énekelte a dalokat, mivel csak az volt a fontos, hogy a dal illeszkedjen az albumra. Ahogy emlékszem, teljesen nyilánvaló volt, hogy mely dalokat kell énekelnie Dave-nek és Martinnak. Nem volt olyan, hogy Dave akart volna egy dalt énekelni, amit az emberek úgy éreztek, hogy Martinnal jobban hangzana - és fordítva sem történt ilyesmi. Tudom, hogy ez egy kicsit bezavart a külsőségek, az imidzs szempontjából. Fontos volt, hogy egy hang vezesse a projektet és összekapcsolja a zenekart a nyilvánossággal. Ez a Black Celebration készítése előtt és alatt is megbeszélésre került. Az az ember érzése, hogy az a banda, amelyikhez csak egy hang kapcsolódik, azok jobban megragadnak a köztudatban. A közönség, ha meghallja Dave hangját, azonnal tudja, hogy ez Depeche Mode. Emlékszem, hogy ez a téma napirenden volt, de a Black Celebration annyira kísérleti jellegű volt - majdhogynem a kisérleti popzene csúcsa - hogy ez végül nem vetett nagy hullámokat a bandán belül. Egyszerűen csak dalokat akartunk, amik illenek az albumra.
APA: Az album mellett az időszakban van néhány remek B-oldalas is. A Breathing in Fumes egyik legnagyobb kendvencem. Izgalmas volt ezen a számon dolgozni?
GJ: Hallgassuk meg! (Gareth elkezdte játszani a számot. Ismét egy hatalmas pillanat!"). Igen, ez eléggé úgy hangzik, mintha én csináltam volna. Ezen a Hansa Stúdióban dolgoztunk, ha jól emlékszem. Ez a saját remixünk a Stripped-ből. Van egy kislemezverzió a dalból, Flood Highland remixe, és ez volt a mi saját 12'' verziónk. Mivel Flood elkészítette a saját kis "extended mix"-ét, ezért mi úgy gondoltuk, hogy kicsit kísérletibbre vesszük a figurát. Imádtunk extended változatokat készíteni - ezek voltak az extended remixek legszebb napjai. Készítettem néhány extended remixet a New Order mostani albumára is - ahogy én, és ahogy a Depeche, ők is imádják ezt a formátumot. A Breathing On Fumes-nél határozottan kísérletezőbbek voltunk, mint mondjuk a People Are People vagy a Master And Servant extended változatain.
APA: Az a két remix is különleges, nem? Szinte időtlenek.
GJ: Igen, imádtuk készíteni őket, nagyon szórakoztató volt. Soha hozzá se kezdtünk ezekhez a mixekhez addig, amíg nem fejeztük be a kislemezverzió keverését. Dolgoztunk, hogy a 7'' jól szóljon a rádióban, befejeztük, és aztán megszabadoltunk a rádiókba tervezett 3 és fél perces időkorláttól! Pszichológiailag óriási érzés volt túllenni a munkán! Másnap bementünk a stúdióba, beállítottunk mindent és elkezdtünk dolgozni a 12'' változaton. Nagy kreatív megkönnyebbülés és kiáradás érezhető rajtuk. Sokkal bátrabbak voltunk. "Tekerjük fel a dobokat! Tegyünk több effektet a vokálra!" és így tovább. A szabadság, a szórakozás és a játékosság érződik ezekben az extended változatokban - és persze a dalok sávjainak bátor össze-vissza pakolászása.
APA: Az album, sőt, az egész berlini trilógia egyik kulcseleme maga a stúdió, a Hansa. Miért fontos ez a stúdió?
GJ: A zenekar, Daniel és én mindigis szerettük Berlint. Akkoriban ott éltem és imádtam azt a helyet. A zenekar nagyon élvezte a Hansát és a szerette a hangulatát is. Kétségtelen, hogy a lemez felvételeinek a helyszíne befolyásolja a lemez hangzását. Akkoriban Berlin nagyon sivár hely volt, a Hansa környéke pedig még mindig le volt bombázva. Talán ez a sötét és sivár légkör is formálta a lemezt. Nyilvánvalóan az is tényező volt, hogy a keverőszobát és a nagytermet észszerű áron tudtuk kibérelni. Nyugat-Németország akkoriban a Depeche számára fontos ország volt, és 1984-ben egy izmos első helyezést fogtak ki a német slágerlistán a People Are People kislemezzel. A németországi népszerűségük Berlinben tovább gerjesztette a kreatív energiájukat. Ne feledjük, hogy azt éreztük folyamatosan, hogy a német zenei hőseink (Kraftwerk, krautrock előadók) nyomdokaiban jártunk. Mindezek összeadódtak, tehát a Hansa valóban különleges hely volt számunkra. Tényleg jó helyen voltunk jó időben.
APA: A Hansa saját tere és felszerelése hozott valami különlegeset a lemez hangzásába?
GJ: Igen, határozottan. A hangzáshoz az egész helyet bevezetékeztük. 24 sáv állt a rendelkezésemre az emeleti stúdió és a nagy terem között, hogy a csarnokot felhasználhassuk a felvételhez. Az albumon rengeteg természetes visszhang található és a csarnok ebben nagyon sokat segített. A Black Celebration nyakon van öntve rengeteg visszhanggal, talán kicsit bele is fulladt... Ez volt az ötletünk, hogy zengjen a tér! Kicsit eltávolodtunk a Kraftwerk és a korai Human League puritán elektronikus hangzásától. Mindig lenyűgözött a zenében elfoglalt helyérzet - a különbség a közvetlenül hangszóróba csatlakoztatott szintetizátorok és a erősítőhöz csatlakoztatott, nagy akusztikus tereket használó szintetizátorok között. A Depeche Mode szerette az ilyesfajta kísérletezést, és szerencsésnek mondhattam magam, hogy ezt az ötletemet velük együtt fejleszthettem. A Black Celebration készítése közben szinte beleőrültünk már a zengetésbe! Megpróbáltuk elérni a harmadik dimenziót. Van bal és jobb hangsugárzó, és megpróbáltuk megtalálni azt a harmadik helyet, ahol a hang visszapattan. Saját szintetikus világunkat építettük épp, és azt szerettük volna, hogy a dalok olyan mélységűek legyenek, amelyek visszhangoznak a hangszórók mögött, azt az érzést keltve, hogy valami kívül történik a hangzástéren... A Hansa valóban nagyon fontos volt, mivel lehetővé tette számunkra ezt a fajta kísérletezést, szóval ez a stúdió tényleg kulcsfontosságú ennek a nagyhatású lemeznek az elkészítésében.
APA: Utolsó kérdésként: visszatekintve a Black Celebration-re, mit tartasz a lemez örökségének? Gondolod, hogy ez az album egy olyan lépés volt, amit a Depeche Mode-nak meg kellett tennie ahhoz, hogy a világ egyik legnagyobb zenekarává váljanak?
GJ: Az életet csak úgy tudjuk megérteni, ha visszatekintünk és dekódoljuk. Amikor csinálunk valamit, a tudatalattink vezérel minket és csak évekkel később döbbenünk rá néha, hogy "ó, tényleg, ezt és ezt ezért és ezért csináltam". A Black Celebration egyértelműen mérföldkő volt közös kreatív munkánkban. Ez egy út vége volt, a közös munka és a berlini időszak vége is. Azóta is dolgoztam persze a bandával, de már nem teljesen ugyanúgy. Ez egy korszak lezárása és egyben egy új korszak kezdete is volt. Egyértelmű, hogy egy nagyon fontos lemez, és a zenekar úgy érezte, hogy egy mélységesen spirituális alkotás. Majdhogynem felmerült a kérdés, hogy "nem túl kísérteties? nem túl sötét? Megtehetjük mi ezt?" Feszegették a határaikat zeneileg és dalszerzés szempontjából, ami fantasztikus volt. Új határokat tört meg a lemez, és bizonyos szempontból ezt a módszert a későbbi lemezeiken is alkalmazták. Akkortájt természetesen az együttesek kaptak időt és bátorítást ahhoz, hogy fejlődjenek - nem úgy, mint ma. A Depeche nagyon tehetséges és kreatív volt akkor, amikor együtt dolgoztunk Berlinben. A Black Celebration volt ennek az időszaknak a csúcspontja, mindmáig egy csodálatos album, és máig boldog és büszke vagyok, hogy egy kis részem lehetett nekem is az elkészítésében".
Nagyon szépen köszönöm, hogy Gareth időt szakított rá, hogy beszéljen velem. Nagy megtiszteltetés és csodálatos élmény volt számomra. Figyeljétek Gareth Twitter-oldalát, ha kíváncsiak vagytok a zenéjére - továbbra is rengeteg nagyszerű zene elkészítésében vállal szerepet, és biztosan találni fogtok olyat, amit szeretni fogtok.
Milyen érzés volt 1986-ban megvásárolni a Black Celebration-t? A mai olvasnivaló egy brit rajongó, Aidan Berry visszaemlékezése a az izgalmomal és várakozással teli, csaknem 35 évvel ezelőtti nagy napra. Ma is az Almost Predictable Almost blogról hozok tehát egy fordítást:
"A hónap folyamán lesz néhány vendégbejegyzés, hogy néha pihenni is tudjak. Megkértem néhány rajongót, hogy osszák meg a tapasztalaikat a Black Celebration-nel kapcsolatban, és mutassanak be néhány különböző perspektívát az albumot illetően. Az első ezek közül Aidan Berry, egy hatalmas Depeche Mode rajongó, aki North Shields-ben él, Északkelet-Angliában. Amellett, hogy Depeche Mode lemezgyűjtő, többször látta élőben is őket, többek között a Music For The Masses egyik állomásám, amit amit a Whitley Bay jégpályán tartottak. Mire a Black Celebration megjelent, Aidan már teljes jogú, elkötelezett rajongója volt a zenekarnak, és emlékszik még annak a napnak az izgalmaira, amikor a Depeche Mode kiadta 1986-ban a remekművét. Azt hiszen, mindannyiunk számára ismerős ez az érzés - a várakozás, ami egy új Depeche lemezt övez, még a mai napig izgat, noha kétségtelenül túl öreg vagyok, hogy ilyen módon reagáljak. Mindenesetre ez egy remek olvasmány és biztos vagyok benne, hogy élvezni fogjátok.
"1996 március 17, hétfő.
Mit csinál egy 17 éves fickó, aki megvásárolta már a Depeche Mode összes kislemezét, 12'' vinyljét és albumát, akkor, amikor megkapha a hírt, hogy két hét múlva megjelenik az új lemez? Na mit csinál! Semmit se csinál! Abszolút semmit! A gyönyörű barátnője, a családja, az iskolatársai, a barátai, és az egész szociális közege - egyik sem részese ennek a háromhetes periódusnak! Három hetet mondok, noha az album két hét múlva jelenik meg: de hát ennek az említett fickónak egy egész hétre van szüksége kettesben, zavartalanul ezzel az albummal!
Ki tudhatja, hogy hogyan töltöttem ezt a két hetet a konstans csodavárás ködében? Az agyam csak ezen járt. Milyen lesz a borító? Vajon a zenekar továbbra is az én zenekarom lesz és a zene továbbra is olyan csodálatosan fantasztikus, furcsa és mókás lesz? Továbbra is a radar alatt maradnak? Minden kérdés bogarat tett a fülembe de egyik se volt annyira fontos, mint végre kézben tartani a lemez, hallani és felfedni annak rétegeit és ritmusát.
Eljött a nap, mit tegyek hát? Sanjos iskolába kell mennem. Izzadok és várok, várok és izzadok 4 óráig, amikoris elkezdek rohanni a buszhoz, hogy elvigyen egy 7 mérföldes útra Newcastle-be, a W.H.Smiths lemezboltba, ahol már az összes addigi Depeche Mode lemezt megvettem. Az egész napom erre az egy pillanatra épült, ugyanúgy, mint az előtte lévő két hét, attól a másodperctől kezdve, ahogy először olvastam az új Depeche Mode albumról és annak kiadási dátumáról.
Elértem a buszt, de vajon a busz el fog vinni engem a 7 mérföldre lévő lemezboltba a dugóban, még mielőtt W.H.Smith bezár 5:30-kor? Takarodjanak az autók és a buszok az útból, hordjátok el az irhátokat máshová, nem tudjátok, hogy nekem ma meg KELL vásárolnom az új Depeche Mode lemezt? Iszonyatosan hosszú ideig tartott az út, de a remek sofőrnek köszönhetően odaértem időben. W.H. Smith csak egy rövid sprint a buszmegállótól, de ez az út tele van veszélyekkel. Eszembe jutott, hogy hoztam egyáltalán pénzt? Gyorsan ellenőrzöm, de minden rendben. Martin és a fiúk elérhető távolságra vannak már tőlem.
Bemegyek boltba.
NINCS OTT. Nincs a D betűnél, a Depeche Mode-nál. Megnézem a B betűt, hátha a Black Celebration lemezcím miatt odakerült. De nem, nincs ott sem.
Várj, OTT VAN! Van egy külön állvány a vinyl szekció végén. Megfogom a lemezt. Ragyogóan néz ki. Depeche Mode. Az Én Depeche Mode-om. Most már az enyém.
Nyugi, lélegezz és menj haza! Ó, a francba - még mennem kell dolgozni. Na mindegy, legalább ezt azt jelenti, hogy megengedhetem magamnak, hogy jegyeket vegyek a küszöbön álló turné koncertjeire. Rekord idő alatt végzek a munkámmal - a polcok feltöltve, a raklapok kiürültek, a dobozok összelapítva - és végre hazaérek a busszal. Itt a vacsoraidő, de kinek van szüksége vacsorára? Ki tudja, mit mondtak nekem? Nem hallottam. A barátnőm felhívott - mondtam neki, hogy holnap találkozzuk. Lehet, hogy gyönyörű és csodálatos teremtés, de EZ meg a Depeche Mode.
Emelet, hálószóba, lemezjátszó. Egyszer lejátszom, és felveszem kazettára. Simán megy, de a sztereó hangcuccom gyenge minőségű. A lemez egyetlen egyszer volt még lejátszva - a húgom házában a hétvégén. Jó minőségű szalagra szeretném rögzíteni, az ő drága hangrendszerén, hogy minden egyes másodpercét tökéletes minőségben élvezhessem.
És hogy milyen is ez a régóta várt lemez? Úgyis tudod rá a választ..."
"A lemezcégek nagyon vicces szerzetek. Az általuk támogatott művészek éveket töltenek azzal, hogy olyan dalokat írjanak, amelyekben mély és fontos személyes érzéseket fednek fel, és mindehhez olyan zenét írjanak, ami tökéletesen passzol a dalhoz. Aztán megkönnyebbülten, fáradtan, de nagyon is büszkén lejátszák a dalt a lemezkiadó társaságnál, és várják az elkerülhetetlen dicséretcunamit. Ehhez képest a kiadós srác rájuk néz, és azt mondja: "Na. Ez nem egy kislemezes dal. Nézzük meg, milyen a B-oldalas?"
Hölgyeim, és uraim, ez nagyjából megközelíti azt, amin a Depeche Mode átesett 1986 elején, az amerikai Sire kiadónál. Meghallották a Stripped toronymagas fenségét. És aztán a B-oldalas párját, a But Not Tonight-ot választották helyette. Azóta is nehéz felfogni.
Először is, pár szó a But Not Tonight-ról. Amikor először megvettem a Stripped 12'' vinylt jópár évvel ezelőtt, elsőre magával ragadott a But Not Tonight. Már-már dühítően fülbemászó, remek popdal, és több, mint korrekt B-oldalas. Az Extended Remix, ami ezen a 12''-esen szerepelt, kifejezetten élvezetes és minden bizonnyal felülmúlja az eredeti 7'' változatot. És aztán, amikor Martin élőben játszotta a dalt a Delta Machine Touron, az bizony egy fennkölt pillanat volt. Ezt a két mentséget félretéve viszont a But Not Tonight A-oldalra pakolása akár meg is akaszthatta volna a Depeche Mode amerikai diadalmenetét - mindenesetre valaki tényleg nem gondolta át a dolgokat.
A zenekar és a Mute végül elfogadta a döntést; a Black Celebration SACD kiadásához párosuló DVD-n kifejtették, hogy ennek az oka főleg az volt, hogy szerintük a kiadó elég jól ismerte az amerikai piacot, ráadásul a dal helyet kapott a Modern Girls filmzenéjén. Bizonyára láttátok már a Modern Girls-t? Nem? Én sem. Sajnos a Legjobb Filmzenéért Járó Oscar díj kiosztásakor is figyelmen kívül hagyták a dalt, így a But Not Tonight nyom nélkül tűnt el Amerikában, noha aztán a Black Celebration USA kiadásán mégis megjelent. Talán a kegyetlen videóklip még jobban betett... Szerencsére, és kissé hihetetlenül, ez nem akadályozta meg a banda további terjeszkedését Amerikában.
A Depeche Mode kiadványaira vadászók számára mindenesetre itt egy érdekesség: a But Not Tonight végül 1986 október 22.-én jelent meg, és az amerikai kiadványon két olyan remix található, ami nem jelent meg az Európában kiadott lemezen. Mind a 7'', mint a 12'' mix (Robert Margouleff munkái) kicsit csillogóbb és poposabb, mint az eredeti brit verziók. Egyik sem életbevágó fontosságú, de attól még rendben vannak. Az Extended Mix és a Margouleff Dance mix végül Angliában csak a Remixes 81-04 digitális kiadványán jelent meg. Ez egy furcsa, titkos letöltőoldal volt - emlékeztet arra, hogy milyen frusztráló volt az élet a szélessáv előtti időszakban. A But Not Tonight B-oldalán egy furcsa, elég obskúrus, kevésbé ismert dal szerepel, bizonyos Stripped... A US 12'' vinyl pedig ugyanúgy tartalmazza a Highland Mixet és a Black Day-t a UK 12'' lemezről. Pozitívum még az artwork - a Stripped fekete borítójához képest a fehér változat kifejezetten tetszetős.
Összességében láttuk a Depeche Mode-ot, ahogy csirkével a kezükben énekelték a See You-t egy Bananas nevű német TV műsorban (ha nem hiszed, keress rá a Youtubeon), és aki ezt látta, az megérti a The Meaning Of Love videóját is, de a But Not Tonight A-oldalon történő kiadása még így is a legmegdöbbentőbb döntés, amit a Depeche Mode hozott (vagy amit helyette hoztak). Végül bíztak a Sire Records-ban, de a kislemez elbukott, és a zenekar azt hitte, hogy Amerika veszett ügy innentől. A But Not Tonigt különös meséje azonban - mint a jó mesék általában - boldogan zárul, és a Depeche Mode hamarosan rádöbbenhetett, hogy Amerika nagyon is szerelmes beléjük.
És aztán egy szeretenivaló lábjegyzet a dalhoz a Delta Machine Touron történő feltámadása, amely aztán ezen a turnén valamifajta érzelmi csúcsponttá vált, és személy szerint meglehetősen megindítonak találtam.
Talán a Sire végig tudta, hogy mit csinál?!?"
Mivel februárban a Stripped kiadásának évfordulóján lefordítottam már az "A Month Period Of Rejoicing" mai napra szóló, a Stripped című dalt elemző részét, ezért most egy sokkal újabb cikket ültettem át magyar nyelve. Dave McElroy ugyanis a Depeche Mode negyvenéves évfordulóját a Depeche Mode kislemezeinek részletes elemzésével tölti. Most tart az A Question Of Time-nál, magyarán a Stripped-en már túl van - ennek a cikknek a fordítását hoztam mára nektek! Hangsúlyozom, hogy a cikk eredetijében képek, videók és - főleg a kislemezformátumokkal kapcsolatos - további érdekességek találhatóak, így mindenképpen érdemes elolvasni az eredeti cikket is!
"Az It's Called A Heart 1985 szeptember 16.-án jelent meg - alig 5 hónappal később a Depeche Mode pedig egy olyan kislemezt adott ki, ami mindentől különbözött, amit az együttes addig kiadott. Ez a dal új mércét állított fel - ez volt az új Depeche Mode hangzás, és ez volt az az út, amerre a jövőjük tartott.
Nehéz erről a kislemezről áhitat nélkül beszélni. Ez már nem volt többé szintipop - ez már valami teljesen más volt, valami sötétebb, valami baljóslatú, és nagyon izgalmas. Az új kislemez volt az az a pont, amikor a Depeche Mode felnőtt és a hírnév olyan útjára állította őket, amit korábban el se tudtak képzelni.
Ez a kislemez a Stripped címet viselte. Nézzük meg, hogyan nem sikerült a brit közönségnek a süket füleikkel ismét nem észrevennie valami briliánsat.
1986 februárjában a Depeche Mode Information Service rövid, de tényszerű hírt adott közzé az új kiadványról: "Új kislemez, Stripped / But Not Tonight. Megjelenés dátuma 10."
Teljesen korrekt. A kislemez kritikái aztán már dagályosabbak voltak. A Number 1 magazin szerette a dalt, íme: ""A Depeche Mode a 80-as évek egyik legkonzisztensebb, és talán az egyik legjobb popbandája. Egyedi hangzásuk van, de egyik sem annyira egyedi, mint az új kislemez. A dalszövegeik valóban bírnak jelentéssel, anélkül, hogy túl nagyképű vagy túlcsorduló lenne. Úgy tűnik, hogy soha nem kapják meg azt a tiszteletet, amit a vetélytársaik. Elég fura. Reméljük, hogy a Stripped kísérteties nmozdulatlansága végül az őket megillető helyre emeli őket, mielőtt még Frankie és Spandau újra megjelennek."
A Smash Hits kritikája is barátságos volt: "A Depeche mostanában nagyon kiszámíthatóvá vált, de ez a dal az egyik legjobb daluk évek óta. "Hadd lássalak levetkőzve" énekli Dave, és azt gondolom, hogy ez egyfajta "térjünk vissza a természetbe", "fedezzül fel önmagunk" dolog tőlük. Lassú és atmoszférikus, annak ellenére, hogy nem igazán derül ki, hogy mi is történik a dalban". (A Smash Hits Stripped-reklámját az eredeti cikkben találjátok).
A Stripped még a Melody Makert is megnyerte, a kritikus a dalt "igazán ütősnek" tartotta. Az NME nem értett egyet, Cath Carroll szerint a dal morózus volt, hozzátette azonban, hogy ez "valamilyen perverz módon megnyugtató" hatással volt rá.
A korrekt kritikák után hogy ment a slágerlistán a Stripped? Február 22.-én a 23. helyre lépett, mint új belépő - el tudom képzelni a banda csalódottságát. A Depeche Mode február 19.-én a Top Of The Pops-ban fel is lépett a dallal, azzal a céllal, hogy a Stripped felkerüljön a toplistára.
Nem tűnnek felnőttebbnek, mint néhány hónappal korábban, amikor xilofonokkal és törzsi dobokkal bohóckodtak? Oké, a motorkerékpár kicsit túl messzire megy az "nézd, ebből vettük a hangmintát" imidzsben, és elég furcsának tűnik a színpadon, de ez így is egy elég szép Top Of The Pop teljesítmény. Martin ismét ruhákat kezdett viselni, kicsit megjuhászodva a korábbi évek felfedező útjai után, Fletch továbbra is remekül elvan a szintik mögött a kis piaci dobverőivel, Alant pedig 83/-ban bőr borítja. De amúgy is csak a zene számít - és a zene csodálatos.
És ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen eldőlt, hogy a brit zenei közönségnek nincs ízlése. A Stripped a következő héten feljebb jutott, de mindössze a 15. pozíciót érte el. Onnan lecsúszott a 22, a 40, majd az 56 helyre, mielőtt örökre eltűnt a slágerlistákról. 5 nyavalyás hétig volt a listán. 5! A Stripped azon a héten volt 15., amikor a Top 10-ben Sue (valójában Su) Pollard is szerepelt. Nagyra értékelem, ha sok olyan olvasóm van, aki nem Nagy-Britanniából származik, szóval mindenkinek meg van bocsátva, ha azt kérdezi: "Ki a fene az a Sue Pollard?" Ő egy híres színésznő volt, aki egy ócska karaktert játszott egy nagyon ócska komédiában. (David nem a Csengetett Mylord-ra céloz, hanem valószínűleg a Hi-de-Hi! című műsorra - de Su Pollardot mi a Csengetett Mylord ügyefogyott szobalányaként, Ivyként ismerhetjük - a szerk.). Zeneileg azonban vonzóbb volt Nagy-Britanniában, mint a Depeche Mode.
A Stripped egy megdöbbentő dal, amit, ha gyakran olvasod ezt a blogot, úgysem kell elmondanom neked. Örökös tagja a Depeche Mode Top 5-ömnek, ahová már csak a Hole To Feed-nek tudok helyet szorítani ( :D ). Megjelenése óta minden Depeche turnén feltűnik, kivéve valamiért az Exciter Tour-t (és egy előadás kivételével a Delta Machine Tour-t, valamint a Touring The Angel első kétharmadában sem volt - a szerk.). 751-szer játszották, a legnépszerűbb előadása valószínűleg a Rose Bowl-ból van, a 101 című koncertfilmről, a gerincvelőt bizsergető fémcsapásokkal. A Devotional verzió is nyilvánvalóan lenyűgöző, és amikor utoljára élőben láttam 2018 júliusában a Waldbühne-ben, akkor is hihetetlen volt. Micsoda dal!
A B-oldal természetesen egy vidám popdal, But Not Tonight címmel. Híres-hirhedt (és nagyon furcsa) eset, hogy a banda amerikai kiadója, a Sire ezt választotta A-oldalas dalnak (a Stripped-et a B-oldalra száműzve), mivel a dal filmzeneként feltűnt az ööö... legendás Modern Girls című filmben. Martin aztán a Delta Machine Tour-on visszahozta a But Not Tonight-ot, a Peter Gordeno-val közös koncertszekciójába, ami Guinness-be áztatott könnyeket eredményezett nálam az együttes dublini fellépésén. 59 alkalommal játszották ezen a turnén, és még egyszer a Global Spirit Touron is felcsendült, a Hollywood Bowl-ban, 2017 október 18.-án. Erről a dalról holnap többet is fogok írni.
És a klip! Peter Care-nek megbocsátottak az It's Called a Heart kukoricacsöves mészárlásáért , és 1986 januárjában Berlinbe hívták, hogy készítsen egy videót a Stripped-hez. Peter le is forgatta a dalt, a Hansa stúdió sarkánál. Hirhedt, hogy a motor, amit a dal elején hallunk, Dave akkori Porschéjából lett hangmintázva, de a videóklipben egy sokkal kevésbé hivalkodó autót látunk a videó kezdő képein. A dalszöveg szó szerinti értelmezése folytatódik, hiszen Dave néhány fa között énekli azt a sort, hogy "gyere velem a fák közé", bár inkább tűnik úgy, hogy megölne téged, mintsem hogy bármi más gondolata lenne. Talán a "hadd lássalak - teljesen levetkőzve" sor valójában sokkal baljósabb, mint gondoltuk volna, vagyis inkább Jeremy Dahmer, mint egy perverz szerelmes dal. Atyaisten - Martin sorozatgyilkos? ( :D )
Na jó, talán nem. A "grass" szónál füvet látunk, a "hands" szónál Dave kezét. Alan is feltűnik, aki lassan körbe-körbe lenget egy kipufogócsövet. Mi a fene folyik itt? Ja, várj, javítja az autót, amit az elején láttunk. A most rögzített kipufogócső elfüstöl, még azelőtt, hogy Fletch megpróbálna minket megkísérteni egy csokor virággal. De aztán hirtelen, miután először látjuk Martint énekelni a "boooooonnnnn" szónál, látjuk, hogy Alan kalapáccsal összetöri az autót, és hogy teljesen őszinte legyek, a videó abszolút zseniális. A Depeche Mode Autos & Repairs másik három tagja is gyorsan csatlakozik Alanhez, és egyikük sem végez valami jó munkát az autó megjavításában.
Ezután az együttes a figyelmét az autószerelőkről a hidegháború befejezésére fordítja, miközben Martin és Alan egy hatalmas vetítőválasznat (amin Fletch látható) néhány lépéssel a berlini fal felé visz. Azt, hogy erre a határőrség erre mit reagált, sohase fogjuk megtudni. Koncertképek és a bandatagok villognak itt-ott, mire az együttes által alaposan átalakított kocsi előtt álló, full bőrbe bujtatott Dave kéri, hogy fogjuk meg a kezét, természetesen fel is emelve azt, hátha nem értjük jól a sort.
Fletch képe sajnos nem volt elég, hogy összeomoljon a kommunizmus, ezért inkább kirúgják a vászonról és helyette Alant láthatjuk, ezúttal pedig Martin és Fletch hordozza a vásznot. Dave nem kerüli el a kötelezzégét, hamarosan látjuk, hogy ő és Fletch a kivetítő képernyőjét egyenesen a szembejövő forgalom útjába viszik, miközben Martin kissé értetlenül egy félmosolyt enged el. Alan ekkor már a televíziók lángszórózásával van elfoglalva, mivel éppen a "television" szónál járunk a klipben.
A dal végén Dave énekel a vetítővásznon, ami előtt Alan látható, majd Martin énekli a saját sorát a kivetítő előtt, ami akkor Dave-et mutatja. Fletch következik Dave sorával (a kivetítő Martint mutatja), majd Alan következik Dave sorával, ezúttal szándékosan, és nem véletlenül összekeverve, mint a Get The Balance Right klipjében. A dal lecsengésében A Depeche Mode Autos & Repairs ismét meglepetésszerűen szétver egy másik szegény ügyfél autóját.
Most először a Depeche Mode történelmében, ez egy nagyon élvezetes videó. A dal puszta minősége is kétségtelenül segít a dolgon, de a Stripped karrierjük során az első olyan klip, amelynek egyetlen pillanatában sem rezzenünk össze, és gondoljuk, hogy "ó, srácok... mi a fenét műveltek?"
A Stripped valami új volt. Sötétebb, mint a Depeche Mode bármikor korábban volt, és gazdagabb, lenyűgöző hangzása arra predesztinálta, hogy nagyobb helyszíneken játsszák. Oké, a saját szülőhazájukban továbbra is figyelmen kívül hagyták őket, de a világ többi része ekkor már készen várta őket.
És ez nem is csoda. A Stripped az egyik legjobb daluk. Ha a Depeche Mode most így szólna, ki ne esne azonnal szerelembe velük?"