Ha egyszer száműznének egy lakatlan szigetre és azt mondanák, hogy csak egy lemezt vihetek majd magammal, akkor bizony ezt a korongot választanám! Jó, most jótékonyan tekintsünk el attól a ténytől, hogy ez történetesen egy két lemezes kiadvány.
A korszak minden igazán fontos dala hallható rajta, az elképzelhető leghangulatosabb BEST OF DM gyűjtemény. Önfeledt fekete ünnep, az utolsó turné, ami még kiválóan működött (sőt!) az 1993-as rock májerkedés valamint az Enjoy The Silence és Personal Jesus (mára már közhelyessé és unalmassá vált) kötelező tételek nélkül is. A műsor gerincét az éppen mindent letaroló Music For The Masses album hibátlan dalai adják, de még befért melléjük többek között egy Something To Do , Blasphemous Rumours vagy Shake The Disease is, bődületes alapvetés a teljes anyag!
A turné magyarországot is érinti, akkor már akkora a dm láz idehaza, hogy a rajongók két egymást követő este is megtöltik a Sportcsarnokot. Világhódító útját a zenekar Los Angelesben zárta, minden korábbinál nagyobb közönség előtt, egy amerikai futball stadiont töltöttek meg csordultig. A grandiózus turné százegyedik állomása. Ebben a pillanatban váltak nagykorúvá, ezen a koncerten váltak eggyé a közönségükkel és ebben a stadionban zárták le a nyolcvanas éveket egyszer és mindenkorra. Ennek a fontos pillanatnak felvétele koncertkiadvány. Van egy film is az eseményről, de nagyon nem az igazi. Dögunalmas road movie, a koncertet sajnos csak részleteiben tartalmazza, megbocsáthatatlan! A hanganyagot azonban minden igazi depeses imádja, fejből tudjuk, hogy pontosan hol jön majd Dave „Jeeee!”-je a Strippedben, sőt, azóta minden koncerten ODA kiabáljuk be és kész. Még ha Dave azóta már nem is. De még a sima, albumos változatba is „belehalljuk”, egyszerűen ott a helye azóta. Ahogyan a dal végi „thank you!”-nak is meg a többi kiszólásnak. Beégett, mert talán ez a legtöbbet hallgatott DM lemez.
Mutatom a legfelemelőbb pillanatot (csalok, képpel együtt teszem). Never Let Me Down Again, Dave és a közönség állítólag ITT találta fel a legendás „búzamezős” karlengetőzést. EKKOR válik eggyé közönségével a zenekar. A jelenség mára védjegyes, egyszerűen NINCS Depeche koncert „búzamezőzés” nélkül. (a legendárium szerint a Never klipjéből jött az ötlet, ott látható, hogy az erős szél fújja a kalászokat és azok hullámoznak) Leírhatatlan érzés csinálni is, mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, a DM koncertek csúcspontja többnyire, de ezen a felvételen egészen egyszerűen hátborzongató és sírva kell fakadni tőle (a türelmetlenek szégyelljék magukat és tekerjenek a 3. percnél kezdődő kiálláshoz):
Nehezem választom a másodikat, szívem szerint a Behind The Wheel-t is betenném, imádnivaló, ahogy Dave és Martin egymásra mosolyognak benne. Vagy a lendületes Nothing-ot, vagy az ellenállhatatlan Shake The Disease-t, vagy a Just Cant Get Enough örömünnepét. Vagy a közismert, videoklipként is ikonikus Everything Counts-ot. Vagy megannyi, nyári tábortűzbe révedő korabeli módos/alteros tini kedvence: Martin és a Things You Said (végén „thank you!” _VAN_!) De legyen egy kevésbé népszerű, mégis jellemző darab: Blasphemous Rumours. A 02:11 és 03:10 között látható szegény hölgy, velünk ellentétben minden bizonnyal nem szívesen látja magát viszont ebben a méltatlan helyzetben. Megmagyarázom sokkos állapotát: az ismert világ legjobb zenekarának valaha volt legmenőbb koncertjén hallgatja éppen a banda LEGJOBB dalát:
