A Depeche Mode biztosra ment, egy olyan albumot készített, amely maximálisan megfelel a rajongói elvárásoknak. Hol itt baj? Sehol. A lemez a 2000-es évek Mode-albumai közül talán a legjobb. A mélypont, a legutóbbi, 2009-es Songs Of The Universe-hez viszonyítva valóságos újjászületés, de határozottabban jobbnak mondható a 2001-es Exciternél is. Az lehet csak a vita tárgya, hogy a Playing The Angel a jobb lemez, vagy a Delta Machine. Nos, talán az új album. Telt hangzású, változatos hangképekkel megírt, dinamikus produkció, olyan magaslati pontokkal, mint a Heaven című kislemezdal, vagy éppen a Secret To The End című szerzemény. A lemezt szokás az 1993-as Songs of Faith and Devotionhöz hasonlítani, amiben van is valami, ugyanakkor legalább ennyire hasonlít az Ultra pszichedeliájához is. Persze, butaság lenne azt várni a Depeche Mode-tól, hogy új irányt szabjon a kortárs popnak, hiszen a zenekar így is a U2 és Joy Division mellett a mai rock and roll ipar legfőbb hivatkozási alapja. A Muse és Hurts életműve is elképzelhetetlen lenne a Depeche Mode nélkül, és még több tucatnyi első vonalbeli előadót nevezhetnénk meg, akiknek a Mode szabott irányt.
A Depeche Mode új dalai talán már nem olyan innovatívak és kísérletezőek, mint mondjuk az Ultra számai, de ahogy Martin Gore összerak egy-egy felvételt, az ma is izgalmas. Nagy dolog, hogy végig lehet hallgatni az albumot, hogy igazán sehol nem ül le, azaz nincs rajta bosszantóan gyenge, vagy álmosítóan közepes dal. És amikor veszítene a dolog a lendületéből, akkor jön a Soft Touch/Raw Nerve, amely a zenekar életművében is az egyik legkeményebb dal, leginkább a Question of Time-féle vonalba illeszthető, de a lemez utolsó előtti száma, a Soothe My Soul szintén „táncoltatós" szerzemény, a Heaven pedig az életmű koronaékköve, az egyik valaha készült legszebb DM-dal.
Még azzal sincs semmi gond, hogy a borító finoman szólva is hagyományos.
A Depeche Mode coverre egy gyár sziluettjét feltenni kb. olyan gesztus, mint amikor egy heavy metál zenekar klipjét roncstelepen forgatják. De ez nem számít, Martin Gore és az egyre több dalban szerzőként megmutatkozó Dave Gahan alkotói potenciáljára egy rossz szavunk nem lehet.
A Delta Machine egy igazi zöldmezős beruházás volt, sikerült revitalizálni Anton Corbijn designer ipari táját, a termelés most már újra három műszakban folyik.
