Úgy tűnik, Dave Gahan, Martin L. Gore és Andy Fletcher nem babonásak, vagy ha igen, akkor túlzásokkal próbálják elejét venni a szerencsétlennek tartott szám negatív hatásainak. A 2013-ban kiadott 13. albumukon ugyanis 13 dal szerepel. Gitárzúzdák helyett analóg szinti-effektek színezik az új szerzeményeket, amik közt nem egy hatásos felvétel található.
Dalok, amiket – némi túlzással – mintha már hallottunk volna. Persze nem, s hiába a kiadóváltás, a DM új albuma sem hozott akkora váltást és változást, mint amit az ezredforduló környékén tapasztalhattak a rajongók. Bár a Welcome To My Worldben egyenesen Coldplay-féle vonós hangzás-utánérzésünk lehet, holott a refrén nagyon is „depeses”, azért ez kevés az új irányhoz. Ahogy az Angelt sem tudnák letagadni a fiúk, lévén erősen önismétlő dolgozatról van szó. A visszafogott Heavenért viszont jár a pont, ahogy a Secret To The End kulcssoráért és szinti-gitár kombójáért is.
Összességében mégis elmondató, a furcsa hangokkal és effektekkel való kísérletezések inkább unalmasak, de jobb esetben is megszokottak, semmint átütők, iránymutatók. Arról nem is beszélve, hogy Martin L. Gore egyre gyarapodó analóg szintetizátor-gyűjteményének ritkaságaival folytatott játszadozásai inkább neki szerezhettek örömet, semmint a rajongóknak. A My Little Universe mintha a Commodore 64-es játékok hangzásvilágát próbálná visszahozni – joggal sikertelenül. A Slow-ban a Wrong és a lelassult Personal Jesus keveredik blues-os gitártémával, a Broken viszont abszolút kislemez-esélyes, lévén a csúcsnak számító A Question of Time-időszakot hozza vissza, s helyezi a XXI. századba.
A 10 dalt jegyző Martin L. Gore egyébként mindössze a The Child Inside énektémáját vállalta magára, igaz, ennek a hamiskás dalnak az intimitása illik hozzá leginkább.
Az viszont abszolút örömteli, hogy nem csak a lemez elejét pakolták meg működő tételekkel, de az album második felére/végére sem fogy el a potenciál. Az energikus-hangtorzítós Soft Touch/Raw Nerve, a sztereó hangcsatornákkal hatásosan játszadozó Should Be Higher, a mozifilmek üldözéses szcénáihoz passzoló feszült alapot emelkedett dallamvezetéssel párosító Alone mind rendben vannak, a kislemezre kerülő Soothe My Soul pedig jó eséllyel a német toplista második helyéig kapaszkodó Heaven sikerét is túlszárnyalja.
Minden jó, ha a vége jó, s a búcsúdalnak szánt Goodbye előnye ugyanaz, mint a hátránya: a Depeche Mode repertoár egészen hatásos dallam-megoldásaiból gyúrták össze, a közönség azonban egész biztos, hogy még a stúdiókeverésnél is jobban visszhangozza majd e tétel refrénjét a május 4-én startoló, hazánkba május 21-én érkező The Delta Machine turné – feltehetően – fináléjában.
A Depeche Mode 13. albuma új megoldásoktól abszolút mentes, ugyanakkor biztonsággal hozza mindazt, ami miatt az utóbbi másfél évtizedben szerethették a rajongók a bandát. Súlytalan dalokból alig akad, Wrong-kaliberű rafinériát is hiába keresünk, ám a dalok a régi sikerekkel nyakon öntve hatásos koncerteket ígérnek. Egyezzünk ki egy erős négyesben!
