Az angol szintipop-trió már rég lemosta magáról a rossz értelemben vett pop szócska maradványait, a szintivel viszont olyat művelnek, hogy az ember azt kívánja, bárcsak a szemei helyett is fülei lennének. A tizenharmadik Depeche Mode-album is olyan, mint a többi. Jó.
Miután a nyolcvanas években megírták az összes stadiont betöltő, együtténeklős megaslágert, nem maradt más, mint a kilences években még csak hobbiból űzött, a kétezres években azonban már a Depeche Mode-hangzást meghatározó elektronikai kísérletezgetés. Nem mintha össze akarnám hasonlítani a két bandát, de a Radiohead is valami ilyen evolúciót mutat be karrierjében. Ráadásul mindkét csapat valami egészen extrém zenei vizekre elevezve olyan képtelen ritmusokat, zajokat produkál már évek óta, amilyenek még a szélesebb értelemben vett pop-szférában sem megtűrt elemek. A különbség azonban jól látható/hallható: Thom Yorke-ék öncélú hipszterkedése már a paródia határát súrolgatja, míg Dave Gahan, Martin L. Gore és Andy Fletcher hármasát a rajongók kielégítése mellett a meghökkentően újszerű, de tökéletes hangzás elérése vezérli. Amit a Delta Machine névre keresztelt tizenharmadik sorlemezükön el is érnek.
Az avantgárd zajokkal pumpáló Welcome To My World egymagában előre vetíti az album képét: szokatlan ütemek, baljós zörejek, amire sejtelmesen énekelni kezd Gahan, majd epikus refrén adja meg a dal ívét. Az Angel bebizonyítja, hogy igenis létezik techno-gospel, legalábbis jobb jelzőt nem lehet találni a brutálisan szintetikus kompozícióra, melyre a címmel összhangban lévő természetfeletti témákat feszeget az énekes, a lilaruhás gospelkórusok szabad ritmusában. A tárgynál maradva következik a megjelenés időpontjára már betéve tudott Heaven, ami akár egy U2-szám is lehetne, ha Bono ráállna a keménydrogokra és felfogadná a Massive Attacket zenét szerezni. A Secret To The End a koszos loopok mellett felvonultat egy olyan gitártémát is, amelyet megirigyelne bármilyen trendi rockbanda. De azért összességében mégiscsak a billentyűkről szól a nóta, a dal vége például olyan fenyegető szintihangzást tár elénk, mintha a Super Mario valamelyik fekete hátteres, földalatti pályájának háttérzenéje lenne.
A My Little Universe szigorúan fül- de még inkább fejhallgatóval tesztelendő, akár egy 5.1-es házimozirendszer promójának is elmenne, lenyűgözően használja ki a térhangzás lehetőségét: jobbról Gahan, balról Gore, és elsőrangú prüntyögés minden irányból. Ha ez idáig még nem nedvesedett volna be az összes DM- és Gahan-fangirl bugyija, a Slow alatt minden bizonnyal ez a mérföldkő is elérkezik, miközben a frontember a szexi blues-témák közt fürödve, kéjjel teli hanggal közli, milyen lassan szereti ő a dolgokat az ágyában. A Broken aztán visszarepít a boldog békeidőkbe, igaz, azon az áron, hogy szinte egy az egyben megismétli a Behind The Wheel struktúráját – de mivel az a szám is királyság volt anno, ez rohadtmód nem érdekli a hallgatót. The Child Inside címmel támad a kötelező Martin-ballada, ami a definíciószerű angyali magasztosságával kicsit lenyugtatja a kedélyeket, mielőtt a tompán dübörgő Soft Touch / Raw Nerve agresszívan célba veszi dobhártyáinkat. Amilyen vad a hangzása a kétcímű zeneműnek, olyan felszabadult, már-már popos könnyedséget árasztanak melódiái.
A Should Be Higher mintha egy Nine Inch Nails-lemezről tévedt volna el, aztán a fülbemászó, mellesleg Dave Gahan által pazarul hajlítgatott refrén elfelejteti ezt az ócska párhuzamot, és észrevétlenül beilleszti magát a fennkölt DM-életműbe. Az Alone kezdésekor simán egy kis költségvetésű litván akciófilm legizgalmasabbnak szánt jelenetébe képzelhetjük magunkat, de hát ilyenek ezek a Depeche-dalok: bejön Gahan a nyolcszázkilencvenharmadjára ismételt "I couldn't save your soul" és hasonló szövegeivel, és rájövünk, hogy akár két gyapjas pókmajom is kísérhetné őt cimbalmon és triangulumon, akkor sem tudnánk megunni a hangját. Amikor meghallottam a Soothe My Soult, fel sem merült bennem, hogy ne ez lenne a következő kislemez az albumról. Az up-to-date elektronikus hangzású dal egyszerre elegáns alternatívkodásra alkalmas szerzemény és mocskos partyhimnusz, nem kérdés, sokáig fogjuk még együtt énekelni a rádióval hogy "Theres only one way to soothe my soul".
Természetesen ezek után a Goodbye intrója se tévesszen meg senkit, nem bomlasztanak egy instant country-klasszikussal búcsúszámként. Martin L. Gore nagy mestere annak, hogyan kell a willie nelsoni gitártémákat alápakolni a nyers elektronikának, a Dream On óta nem szólt ilyen jól szintetizált élőzene. És amikor három és fél perc után azt hinné az ember, hogy itt a vég, hogy lecseng a gitár és csókolom, akkor ránk engedik a szétcsavart potméter-vihart, hogy a hosszas búcsúzkodás közepette elgondolkodhassunk, milyen üdítően jó, milyen depresszíven lélekemelő ez az új Depeche Mode.
