Ismét kicsit ellentmondásos hangulatba kerültem a Some Great Reward hallgatása kapcsán: sláger és popözönt vártam, helyette kaptam egy kicsit elnyújtott lemezindítást (Something to do+Lie to Me; mindkettőt szeretem de most mindkettőt picit hosszabbnak éreztem annál, mint amennyi van bennük), meg egy IGAZI indítást (People are people; meglepően jó ez a szám, annó agyonkoptattam annyit hallgattam, Pecsák stb. de most megint tudott rám hatni, ráadásul váltások, érdekes megoldások vannak benne, pont amiket picit hiányoltam az első két számból). Aztán jött Szigi nagy kedvence, az igazán furcsa It doesn’t matter, nagyon furán hullámzik-hömpölyög ez a szám, én értékelem benne ezt a megtört dallamosságot, mégha nekem sem a totális szívem csücske. Nagyon sok kis érdekes hang van benne a háttérben, egy jobb keveréssel szerintem ez egy lényegesen jobb dal lehetne és azt se feledjük el, hogy egy “történelmi szakasz” nyitánya ez: ez az első igazán klasszikus Martin-ballada! :-))) (oké, az Any Second now határeset elismerem)
Aztán hirtelen a DM emel egyet a téteken: a továbbra is kiváló Stories of Old jön, ez a szám jó, jó és jó. Jó a szövege, jó a dallama, meglepőek a váltások, ízlésesen csattognak a dobok. ;-) Az hogy még a közelmúltban is előszedték ezt a dalt és megcsinálták a bare verzióját igazolja, hogy mennyire “időtállóan” is jó ez a dal. ;-)
Ezután egy ritka pillanat következik: a DM, aki annyira figyelt mindig is az albumai ívére totál megtöri azt: megint egy lassú Martin szám jön, a nagy klasszikus Somebody. Ez az a szám amit valahol mindig is nagyon tiszteltem, a szövegét nagyon is szerettem, de olyan 6-7/10-nél sohasem tudott képzeletbeli listámon feljebb kúszni; hiába én a “betegebb” Martin számokat favorizálom (Sweetest Perfection foreva’! :-D)
Viszont az utolsó három szám megint odaverős, ez magában emel az albumon egy nagyot: a Master and Servant hozza a két lassú Martin után hőn áhított lendületet, az If You want oldschool-iramú alapja is ott van, sötét és hát.. kurvajó az egész, a Blasphemous Rumours pedig a klasszikus “gimis vagyok-fáj a világ-Isten sem ért meg-az élet igazságtalan” érzetet hozza, amin most már csak mosolygok, de azért az utolsó sorra csak kiráz a hideg.. ez akkor is egy igazi “DM-pillanat”, jó ez a szám.
Összegezve: nem véletlenül nem merültem bele annyira az egyes számok boncolgatásába, most valahogy ez az album nem “mosott át” olyan mélyen, mint ahogy az eddigiek. Csattog is, popos is, az első “igazi” Martin számok is itt vannak, mégsem vág földhöz, vagy túlhallgattam már, vagy csak egyszerűen túl korrekt most ez nekem. Mint album sem annyira áll össze, odaverős számmal kezd, aztán elnyújtja azt, majd egy lassú második után indul csak be igazán, de rögtön le is áll, két lassú dal közé van ékelve egy gyöngyszem, aztán a végére megint felpörög kicsit.
Most úgy érzem, hogy ez az album egyfajta origója a Depeche-nek: megvan benne minden amitől a DM DM lesz, de valahogy egyik eleme sem “ver oda”; nem annyira kemény mint a Construction, nem annyira hangulatos mint pl. a Broken Frame vagy a Black Celebration és nem annyira jó számok vannak rajta mint majd a Violator-ön vagy a Masses-en.
Emiatt a “mindenből egy kicsit” miatt simán lehet valaki kedvenc albuma is akár (sőt sok oldschool arcnak valszin leginkább ez “A” DM), nekem ez most inkább csak egy korrekt élmény volt (DM-szinten mérve!).
Úgyhogy meglepő módon a listám úgy alakul hogy:
SOFAD-Delta
ULTRA
Violator
Construction
Some Great Reward
