No szóval, mai menü: Songs of Faith and Devotion! :-)))))))

Ahogy írtam is eléggé kómás voltam-vagyok, de ez az album és főleg a számok (külön-külön is!) ütöttek most. Most is. ;-)))

Nagyon érdekes, mint ahogyan a Delta esetében, itt is picit “szoknom  kellett” az album koncepcióját, azaz hogy most egy adott hangszerelési kereteken  belül variálós albumot kapok.. amik nagyon ütöttek most: Walking in my shoes, ami minden lerágott-csontságával együtt is időtállóan kiváló szám, Condemnation –természetesen-; Dave számban így nem teszi ki a lelkét ahogy itt énekel (ez amúgy az egész albumra igaz: Dave ennyire “lélekből” nem énekel sehol nekem, szinte érzem hogy szenved, hogy üvölt.. mostanra jobb, sőt sokkal jobb énekes lett, de ezen az albumon “csordul ki” teljesen számomra.).

Na de folytassuk akkor az összes dallal: Mercy in You; na nekem ez volt most az a szám, ami szerintem nem jó dal-dal, mégis baromi jó számot csináltak belőle, annyira hogy a vége totálisan felrobbant; Dave üvölt én pedig olvadok. :-)))

Judas: vicces módon ez az a szám amit a végére picit már untam, pedig az elején nagyot dobbant a szívem, ezzel együtt egy nagyon erős, jó kis számról beszélünk, ezek azok a pillanatok amikor egy albumon még külön kis “ünnep” volt, ha jött egy Martin szám, nem pedig arra kellett gondolni, hogy “na jó, akkor ez csak lassú, vagy lassú és unalmas is lesz?” >:-)))

In Your Room:  Ez a szám totalitás..  gyakorlatilag beleköthetetlen, a felépítése, a hangulata, a mondanivalója, a hangszerelése és minden.. hiába az évek, hiába minden ez a szám újra és újra képes hatni és meghatni, beszippantani és megadni a teljességet. Ha van szám amiben a leginkább csúcsosodik ki az “Alan-i munkásság”, akkor ez az. Hibátlan. Itt már végleg beszippantott az album és ahogyan az a legkiválóbb DM lemezek sajátossága: még csak most jött a feketeleves! :-))))

Get Right With Me: atomjóóóó!!! :-DD Beteg, jó kis szétcsavart alap, odaverős dob, érdekes váltások, gospel beütés, állatjó ez a szám! Talán most ütött a legnagyobbat, imádom! :-)))))

Rush: amennyire jó volt a GRWM gospel-skreccses-kikacsintása, úgy kellett ez az elektronikus punkság ide: erős, sodró, mégis intelligens kis építkezések, a vége pedig DM-mennybementel, váltakozó dobokkal és síró szinti-gitár valamivel. Alan a csúcson továbbra is.

One Caress: fokozni a fokozhatatlant: mi következhet egy elektronikus-sodrós-testiséges őrület után? Természetesen egy nagyon sötét, lírikus, méltóságteljes, emelkedett lelkis-komolyzenei magasságokba törő újabb csúcsélmény.. csak így, az album végére “bebaszva”.. mert ez az album ennyire jó, hogy a végére nemhogy marad szuflája, de még emeli is a téteket.. fergeteges, elképesztő, bámulatos és még sok-sok jelzőt ide, ha az előző számok Alan csúcsai voltak, akkor ez Martin-é. Mit is mondtam az ünnepszerűen várt számairól…? :-)))

Higher Love: egy nagyon-nagyon erős, majd kiválóba forduló album tökéletes lezárása;  folyamatosan felemelő, meg-megütő repülés ez és itt ebbe bele is fűzném a két album viszonyának taglalását, mert ahogyan viszonyul egymáshoz a Higher Love és a Goodbye úgy viszonyul egymáshoz a SOFAD és a Delta; a SOFAD egy adott hangszerelési keretek belül kihozható maximum: igényesen, elegánsan, nagyívűen és mégsem unalmasan építkező világ, minden száma csúcspont felé törekszik és el is éri azt, ilyen a Higher Love is. Olyan mint egy csúcsformában lévő 40es: érett, komoly, alapos és hatásos.
A Goodbye és a Delta más… vicces hogy későbbi ez az album, mert ez meg olyan mint egy vad csikó, egy elektropunkos 30as csávó: már megvan az érettsége hogy összeszedje a gondolatait és azt koncepcióba rendezze, de még nem nyugodott le: hirtelen vált, meglep, ha kell visszafojtja az energiákat és akár ki sem engedi őket még a szám végén sem (pl. My little Universe), néha pedig direkt “agyatlanul-illetlenül” tombol (ST/RN), de képes az elmélázásra , az elmélyülésre is már (pl. Heaven, Alone) és lazulni is megtanult (Slow).
A Goodbye sem építkezik annyira szép ívben, mint a Higher Love: néha kiengedi a vad energiákat, néha hirtelen visszafogja.. és a végén minden ifjonti hevével felrobban, amikor a legkevésbé várnád..

Konklúzió ezáltal nem igazán van, illetve mégis: ez a két album a DM két korszakának csúcsa és mint ilyen csak pillanatnyi hangulat és preferencia alapján összemérhető szerintem. A SOFAD egy utánozhatatlan csúcs, a Delta viszont annyira nem akarja utánozni és annyira máshogyan teljesít jól hogy egy újabb, összemérhetetlen csúcsot hoz létre.  Az egyik az elegáns 40es, érett úriember legkitűnőbb formája, a másik az okos lázadó 30as legkiválóbb pillanatainak összessége. Az egyik egy adott hangzásból teremt teljes világot, a másik –látszólag- egymásnak ellentmondó  koncepciók összegyúrásából alkotja meg a saját világát. Ha úgy tetszik, az egyik a színmélység, a másik a színpaletta.

Viszont mindkettő Depeche Mode és mindkettő csúcsélmény.