A nagy Memento Mori őrület közepette most a turné előtt két napig egy kicsit a múltba révedünk: ma 30 éve jelent meg ugyanis a Depeche Mode korszakalkotó, grandiózus nagylemeze, a SONGS OF FAITH AND DEVOTION!
Sokan sokfélét elmondtak már erről az albumról. Jól dokumentált, hogy a Violator sikere után a tagokon lévő nyomás, az alkohol, a depresszió, a kiégés és a drogok hogy távolították el a zenekar tagjait egymástól. Alig van jobban ismert része a zenekar történelmének, mint az, hogy mennyi problémával küszködtek, főleg a felvételek korai szakaszában, a madridi villában. És mégis, érdekes módon, ez a feszültség az egyik (ha nem a...) legjobb munkájukat eredményezte.
Ez volt az lemez, ahol a produkció, a körítés a legteljesebb, a leggrandiózusabb. Alan Wilder kreatív csúcspontja (és hattyúdala...) ez a Depeche Mode-on belül. Az, hogy Alan a számára kissé túl precíz Violator után lazábbra, groove-osabbra akarta venni az alapritmust, nagyon jól találkozott Dave örök vágyával, hogy több hangszeren játsszanak, "zenekarszerűbbek" legyenek, amit ráadásul ekkortájt a frontember alternatív rockzene és grunge iránti rajongása is erősített. Andy vélhetően nem volt elragadtatva az ötlettől, a friss házas Martin viszont a vallásos képekkel zsúfolt ujjongó szerelmes szövegeit remekül bele tudta illeszteni ebbe a hangzásba.
Ez előtt a lemez előtt a demókat kevésbé dolgozták ki, és "jammeléssel" próbálkoztak zenei ötleteket összerakni (inkább kevesebb, mint több sikerrel). Mindenképpen jóval "rockosabbra" szerették volna a hangzást, bár ez inkább egyfajta pseudo-rock volt, hiszen klasszikus értelemben vett gitár meglepően kevés van a lemezen (ugyanakkor zajos gitárfeedback annál több). Mindenesetre egyetértettek benne, hogy a kiváló, de kicsit gépies, "Kraftwerk-es" Violator után ezúttal az "emberi tényezőnek" jóval nagyobb szerepet biztosítanak.
Alan Wilder nemcsak gitáron játszott a lemezen (például a Walking In My Shoes basszusgitárját elvileg ő játszotta fel, persze aztán ezt is átküldték a szűrőn), hanem egy új hangszert is kipróbált. Noha Steve Lyon, a lemez hangmérnöke szerint Alan már játszott néhány Violator-dalban is snare dobokon (Halo, Waiting For The Night, Blue Dress), itt azonban a lemez élő hatású dobjainak szinte teljes egésze az ő nevéhez fűződik. És persze minden kicsit meg lett csavarva, semmi sem úgy szól, ahogy azt egy ember várná egy rockbandától - de úgy sem, ahogy egy szinticsapattól. A Depeche Mode ezzel a lemezzel tökéletesen egyedit alkotott.
És persze ezt a kortalan hangzást és bonyolult zenei textúrát a lehető legaprólékosabb stúdiómunkával sajátították el. Gitárminták, dobminták, szintibasszusok és még számtalan dolog keveredik a lemezen, még sokadik hallgatásra is hallani teljesen újszerűnek ható részeket a lemezen.
A hangzás lazulásához meglepően sok hangminta használata is hozzájárult. Olyan hip-hop bandák dob loopjai szolgáltak inspirációul (gyakran forrásul) a lemez hangzásához, mint a Beastie Boys, LL Cool J, vagy az NWA. Természetesen minden százszor eltorzítva, szűrőkön áteresztve, de ettől még gyakran akár könnyen felismerhetően. És persze Flood volt a producer, aki két évvel korábban a U2 kreatív csúcspontjaként számító Achtung Baby lemezen is bábáskodott (az ő ötlete volt például a madridi villa és a közös jammelés), ezért (is) lehet helyenként U2-érzetünk a lemezt hallgatva (a Higher Love So Cruel-dobjait nem is említve). Jonathan Miller: Stripped című könyvében van egy olyan, kissé nehezen hihető sztori is, hogy az album munkacíme egy ideig "Achtung Baby 2" volt.
Itt a full album: és hamarosan természetesen dalonként is végigmegyünk a lemezen!
