-    Hello!

-    Hello! Na, mit szólsz az új DM lemezhez?

-    Micsoda? Van új DM lemez?

-    Hát, erről a koncertlemezről beszélek!

-   Ja, hogy arról! Az neked új lemez? Szerintem meg csak egy újabb módja a lehúzásnak. Meg különben is, DVD mellé audio CD-t kiadni annyira 2003. Mégis, ki a fene hallgat ma még CD-ket?

-    Pedig én megvettem, és rengeteget hallgatom. Szerintem nagyon király lett! Meg se hallgattad?

-   Ja, dehogynem. Torrent-áruházban én is leszedtem, egyszer meghallgattam, de Shift+Del lett nagyon gyorsan. Az ilyenek ne foglalják a helyet a gépemen.

-   Ne már! Egy ekkora rajongó, mint te? Hogy a fenébe? Én majdnem összeszartam magam a gyönyörűségtől, annyira ütős a lemez! Sose voltak még ilyen elsöprő erejűek!

-  Te meg miről beszélsz? Arról, hogy Eigner szétdobolja a dalokat? Hogy a DM-ből egy tucat-rockzenekart csinálnak? Gordeno bárzongorás kellemkedéseiről? Dave ripacskodásairól? Martin émelyitő dalairól? Hogy szegény Andyt ne is említsük. Szerintem hulladék ez a lemez. Bezzeg a régi időkben! Három szinti Dave mögé, aztán hadd szóljon! Akkor még kemények voltak, ragyogóan dolgozták át a dalaikat, turnéról turnéra! Most meg? Hányadszor halljuk ugyanazt a szétkloffolt Walking In My Shoes-t? Ki a fenét érdekel ma még a Question Of Time újabb agyonvágott verziója? És akkor a lelassított, kiherélt Black Celebration-ről meg Halo-ról ne is beszéljünk.

-  Na ne! A Walking In My Shoes háromszor olyan energikus, mint a szent grál Devotional Touron! Milyen lábdobok vannak már a végén? A Question Of Time tényleg nem egy olyan dal, amit túl jól szoktak előadni, de ha már valahol, akkor itt tolták el a legjobban. A Black Celebration és a Halo meg képzeld, nekem most esett le! Most hallom bennük azt a sötétséget, mélységet, és főleg a Halo-ban azt az intimitást, amit az eredeti verziókban sosem éreztem. Szóval szerintem igenis jók ezek az átdolgozások!

-  Egy eleve lassú dalokkal teli koncerten egyszerűen bűn két ilyen gyors dalt ennyire lelassítani, elvenni belőlük minden dögöt, minden energiát! Amikor a Black Celebrationnak bejönnek azok a Barrel Of A Gun-szerű dobjai, akkor sírógörcsöt kapok. Olyan, mint egy besült orgazmus. A Halo-ban pedig hányszor várnám, hogy végre beinduljon! Hogy oké, lassú a kezdés, de hogy utána csak elindul végre! De nem, csak szüttyög a végéig. Katasztrófa! De ne csak ezekről a dalokról beszéljünk. Hová lett az energia a Never Let Me Down Again-ből? A Personal Jesus-ből? Még a „minden-koncert-csúcspontja” Enjoy The Silence-et is sikerül dögunalmasan előadniuk! „Ének-Refrén-Ének-Közönségénekeltetés-Instrumentális-Közönségénekeltetés-Instrumentális cséphadarás-Martin gitározik valamit-MR! MARTIN! L! GOOOORE!!!!-vissza az eredeti téma”. Nem unod még? A Personal Jesus-nek meg mi az a háromperces besztondult maszatolás az elején? Ezt még az se menti meg, hogy utána lehet rá ugrálni, mert azt lehet 24 éve.

-    Jó, ez a három klasszikus tényleg volt már jobb is, aláírom. Na de a funkydiszkós Pain That I’m Used To? a Policy of Truth? a But Not Tonight? Szerintem maximálisan a csúcspontjai a lemeznek!

-    Vegyük sorra. A Pain ugye egy remixre ráhúzott gitáros verzió. Nem túl ötletes, hogy az albumverziót és egy külsős által készített remixet összegyúrnak koncertverziónak. Bár még mindig ötletesebb, mint hogy a Halo-nak egy igencsak közepes remixét tegyék meg egy az egyben „koncertverziónak”… Na mindegy. Hogy a Pain-ben Gordeno basszusgitározik, hát oda ne rohanjak! A Policy nem koncertszám, ez egyre nyilvánvalóbb – azt mondjuk elismerem, hogy talán most a legfeszesebb. De ez is milyen már: itt bezzeg tud feszesen, húzósan dobolni Eigner! Akkor mégis mi a fenét művel a többi dalban? A But Not Tonight egy bájos dal, és kedves gesztus, hogy előszedték. De miért mindig Martin-Gordeno bárzongorás verzióban veszik elő ezeket a régi kincseket? Miért nem tudják eljátszani eredeti hangszereléssel? Dave nem emlékszik már a szövegére? Be is gyakorolhatná! Szóval a But Not Tonight így bárzongorásan csak kiszúrás, egy nagy ziccer kihagyása. Amúgy is, szerintem csak a közönségénekeltetés miatt tették rá, ami kezd megintcsak unalmas lenni.

-   Ne már! Én imádom, hogy a közönség ennyire hangos végig a lemezen és hogy ennyi közönségénekeltetés van!

-    Nekem sok! A lemez 10%-a énekeltetés! Just Can’t Get Enough, Shake The Disease, Enjoy The Silence, But Not Tonight – mindegyikben végig kell hallgatnom, ahogy a közönség „spontán” énekel. Kínosan hosszúak már ezek a részek! Ha hozzávesszük a Personal Jesus elejét meg a Soothe My Soul végét, akkor kijön, hogy még simán 2 dal ráfért volna a lemezre. Persze több is ráfért volna, ha tudatában lennének, hogy egy CD kapacitása nem 60 perc...

-   Fogadjunk akkor, hogy nem tetszenek az új dalok sem, jól sejtem? Pedig óriásiak, az Angel-re nincs nap, hogy ne ugráljak otthon, mint egy bakkecske!

-    Az Angel különösen rossz, teljesen szétrokkerkedték. A többi új dal egy része nagyjából működik, ezt el kell ismerni, főleg a Welcome To My World és a Should Be Higher. A The Child Inside és a Soothe My Soul is elmegy, de a végén teljesen felesleges az a két perces lelassított önkielégítés Dave-től. A Heaven a valaha kiadott legrosszabb DM-szám, szót se vesztegetnék rá, mert csak felhúzom magam. A Goodbye meg szintén felesleges, ráadásul gyengébb, mint az albumverzió. És ha már itt tartunk: miért nem tudták rátenni az első turnészakaszról a Secret To The End-et? Vagy éppen a Barrel Of A Gun-t? Vagy uram bocsá’ a Soft Touch/Raw Nerve-öt, amit párszor azért eljátszottak? Ha már Delta Machine Tourról beszélünk, ugyebár? Hogy arról ne is beszéljünk, hogy miért nem hallhattuk egyetlen egyszer sem az olyan koncertre termett új dalokat, mint a Broken vagy az Alone. Miért ezt a fogyókúrás setlistet kapjuk? Oké, a turné utolsó harmadából tettek rá dalokat. De akkor hol van a Behind The Wheel, amit még játszották is Berlinben? Az túl gyors? Túlzottan feldobná a lemezt? A Martin-dalok közül miért megint a Shake The Disease-t kapjuk? Azt már hallottuk! Annyi szép dal volt ezen a turnén, miért nincs itt a Slow, a Blue Dress, vagy hát, te jó isten, a turné első feléből a full hangszereléses Higher Love? Vagy az Only When I Lose Myself? Legalább valami extraként? Ennyi ziccert hogy lehet kihagyni? Nagyon nehéz védeni ezt a kiadványt. Oké, kapunk két akusztikus dalt extraként, a Condemnation-t, meg a Judas-t. Két himnusz megcsúfolása. Ráadásul fel van cserélve a két dal a menüben. Meg a Policy Of Truth nevét is elírták. Nagyon igénytelen kiadvány, sajnos, viszont legalább baromi drága.

-   Nekem márpedig tetszik. És még ott a gyönyörű Precious, az utolsó DM-klasszikus.

-   Az biztos. Ha DM lennék és azt akarnám, hogy egy középszerű újkori dalom klasszikussá váljon, akkor én is lenyomnám minden egyes koncerten, bármennyire is leülteti a hangulatot minden egyes alkalommal ez a siránkozó középutaskodás. Így könnyű klasszikussá válni! De ha már Precious: azt megfigyelted, hogy a Walking In My Shoes-Precious-Black Celebration-Should Be Higher négyesben hányszor tévesztik el a pontos hangot a szintin? Ennyiszer hogy lehet melléütni? Nem volt idejük begyakorolni ezt a négy vadonatúj, alig játszott dalt? Vagy inkább ennyire lendületből telibeszarják? És ha már itt tartunk: ez ugye két este felvétele. Gondolom a jobbik felvételt választották ki. Rossz belegondolni, hogy mennyire tré lehet a másik felvétel. Vagy lehet, hogy ezzel sem foglalkoztak?

-   Nekem is feltűnt, de nekem ez sem probléma. Ebből is látszik, hogy ők is csak emberek, hibázhatnak. Sajnálom, hogy ennyire nem tetszik a lemez. Én nap mint nap rácsodálkozom az Angelre, a Walking In My Shoes-ra, a Policy-ra, a But Not Tonight-ra, a Pain That I’m Used To-ra, és a Just Can’t Get Enough-ra, hogy mennyire istenkirályok itt. Tényleg!...

-   Hagyjál már a Just Can’t Get Enough-fal! Bakker, mikor 1990-ben ott verettünk Stuttgart-ban, mennyire boldogok voltunk, hogy semmit sem játszottak a gagyi első két lemezről! Azt hittük, hogy végképp magunk mögött tudhatjuk ezt az időszakot. Erre mi történik? 1998-ban feltámad poénból a Just Can’t Get Enough; aztán 2005-ben feltámad nem poénból. Könyörgöm, ennyire ne retrózzunk már! Ez egy béna Erasure-szám. Szégyen, hogy egy ilyen dal majdhogynem csúcspontjaként szolgál a koncertnek. Ráadásul utána jön a tökéletes ellenpólusa, a rockerkirály I Feel You – nem túl következetes a setlist, ráadásul mindig egymás után játszották ezt a két dalt. Arról nem beszélve, hogy bevallottan ki nem állhatják a Just Can't Get Enough-ot már. Akkor meg miért? Miért kell elkurvulni, a közönségigényeket ennyire kiszolgálni? Ha már az utolsó nagylemezük erős lett, formabontó és vagány – ezt kell ismerni – akkor miért kell ugyanazt a sémarokkerkedést csinálni most már a sokadik gigaturnén egymás után? Nem unják még? És ha már itt tartunk: oké, hogy az Enjoy-t, meg a Personal-t mindig kell játszani, de könyörgöm, az I Feel You meg a Walking In My Shoes tényleg nem unalmas még?

-   Biztos Dave kérésére maradnak bent ezek a dalok a setlistben. Tudvalevőleg imádja őket. Egyébként meg mondom, a Walking most volt a legjobb szerintem. Végre volt töke, nem csak az a művészieskedő elfolyás volt, mint az eddigi turnékon. Az I Feel You volt már jobb is, ezt aláírom, bár poén, hogy a Helmet at the Helm mixével kezdődött.

-   Hát igen. Egyébként az I Feel You meglepő módon az amúgy sürgősen elfelejtendő Tour Of The Universe-ön volt a legjobb. Végre nem a hétperces Devotional-es verziót nyomták, hanem célratörően, gyorsan lezúzták a dalt, ahogy azt kell. Most ez a verzió megint kezd feleslegesen hosszú lenni. De amúgy is, teljesen érdektelen már, ráadásul teljesen erejét veszti a Just Can’t Get Enough után, meg a Never Let Me Down Again előtt, bár mondom, ez utóbbiból minden érzelmet, ami eredetileg benne volt , sikeresen kisöpörtek. Ez ugye eredetileg egy rémült, kétségbeesett, görcsös önmegnyugtató dal, ahol persze kilóg a lóláb, mert maga az elbeszélő is tudja, hogy veszélyben van, hogy újra pofára lesz ejtve. Ehhez frankó DM-es csavarral csináltak egy nagyívű, majdhogynem komolyzenei hangszerelést, és emiatt, meg persze a karlengetés miatt koncertklasszissá vált. De eddig mindig benne volt az a pici rémület. Most már az sincs. És akkor még nem beszéltük Anton „Old-Style” Corbijn bénázásáról, a görcsösen erőltetett DVD-verzióról, a 4K verzió kiadásának elhalasztásáról. Valami nagyon bűzlik a DM-nél, barátom.

-   Hát, lehet. Lehet, hogy én vagyok naiv. De én ezt a lemezüket hallgatom a legszívesebben. Még van is bennük igazság, amiket mondasz, de egyszerűen szerintem brutális a hangzás, elsodor, elrepít. Nem a csengő-bongó 101, nem a mai füllel helyenként vékony Devotional, nem a kettőezres évek gigaturnéinek tucathangzása, hanem nekem bakker EZ a mostani DM. Imádom az elektronikát, de én most fogadtam el azt végképp, hogy ez egy rockzenekar. És ha ehhez van kedvük, hát tolják ezt. Miért akarjuk mi megszabni a zenekarnak, hogy most éppen milyen zenét játsszon? Ne hallgassuk, ha nem szeretjük. Én hallgatom, én szeretem. Szeretem és tisztelem ezt a zenekart, mert velük harcolni, őket bírálni, rájuk utálkozni olyan, mintha az énem egy részével állnék ilyen fokú hadilábon. Bennünk vannak már, kitéphetetlenül.

-   Én meg beteszem 1990 San Francisco-t.

-  Szóval you prefer the old style?

- Hehe. Az még egy másik zenekar volt. Nekem az marad a kitéphetetlen zenekarom. Addig jó, amíg mindannyian tudunk még kitépni ebből a zenekarból egy-egy számunkra kedves szeletet.