Amikor 20.45-kor kialudtak a Groupama fényei,és a csodálatosan megkoreografált színpadra kifutott a csapat, átadtam magam az önfeledt szórakozásnak.
Amikor 13 voltam, és az azóta porig égett BS oldallelátóján teli torokból énekeltem a Question of Time-ot vagy a Behind the Wheelt nem gondoltam volna, hogy 28 évvel később, pár villamosmegállóval arrébb meg énekelhetem az A Question of Lust-ot vagy a Stripped-et. Minden alkalom egy időutazás, jó emlékezni ezekre az élményekre. Itt van az egész előttem. Az a csenevész farmerdzsekis kölyök, akit pártfogásukba vettek a menő Depeches csajok, és szedték le a metálkitűzőket, nehogy megtaláljanak miatta. Aki szisztematikus aknamunkával érte el, hogy 13 évesen elengedjék egy ilyen vircsaftra, vagy járta le a lábát azért, hogy a koncert napjára szerezzen egy fehér farmergatyát.
Sok emlék, abból az időből, amikor nem volt okostelefon, így ahelyett, hogy rögzítenéd, inkább átélted, ott voltál, részese voltál. És ezek az emlékek örök éltere szólnak, míg a 270 elkészült képből talán ha 2 bír bármilyen értékkel, de közben az egész este lepereg ezalatt. Persze az Instára is kell nyersanyag, értem én. Mégis elképesztő látvány az, amikor minden negyedik ember a kijelzőjének énekel, sosem fogom se megérteni, se megszokni.
Sokadik Mode koncert a mai '88 óta. Volt köztük olyan, ami nem tudta beteljesíteni küldetését, de a legtöbb alkalommal képes volt hozni azt a varázst, amit az ember vár. Hogy ez mindig egy új lemez megjelenésével párosul, azt már a megaprodukciók esetében megszokhattuk. Ha tetszik, ha nem, számolni kell azzal, hogy felhígul a setlist, kevesebb klasszikus fér bele a programba, így ez valahol nagy rizikó a zenekarnak, hiszen fenn kell tartani az egészséges egyensúlyt a klasszikusok és az újabbak közt. Mivel azonban a Spirit nekem többszöri nekifutásra is kifejezetten tetszett, így nem aggódtam túl a dolgot, arról nem is beszélve, hogy minden Mode koncertnek "talán ez lesz az utolsó" felkiáltással futok neki. És nagyon hiányzott már a Depeche Mode!!! Nagyon!
Így amikor 20:45-kor kialudtak a Groupama fényei,és a csodálatosan megkoreografált színpadra kifutott a csapat, átadtam magam az önfeledt szórakozásnak. Ahogy az várható volt, az új lemez nyitódalával, a Going Backwords-szel kezdték a bulit, amit a háttérben felhúzott ledfalakon látható vetítések, montázsok tettek még hangulatosabbá. Piszok profi volt, a fényektől kezdve a hangtechnikáig minden! Elég közel a színpadhoz halk volt, inkább csak a dobot lehetett erősebben hallani, minden más gyengének tűnt, de aztán nagyon szépen összeállt, s mikor a Home alatt kiszaladtam hallottam, hogy az oldallelátó részén iszonyat jó az egész. Mindegy, szeretek közel lenni a tűzhöz, még ha ez a hangzás rovására is megy. Andy állt ott ahogy szokott, integetett, megnyomott egy gombot, majd tapsolt, Martin elegánsan gitározott, miközben a glitter diszkréten fedte arcát, és ez a megbízhatóság piszokul megnyugtató tud lenni. És Dave Gahan, ahogy nekikezdett a nótának, minden rezdülése árasztotta magából a magabiztosságot, az eleganciát és a csibészséget.
A So Much Love volt elsőre a kedvenc az új lemezről, ezzel folytatódott a buli, majd a már old schoolnak számító Barrel of a Gun jött. A Pain That I'm Used To az Angel turnén is nagy kedvencem volt, most is örültem, hogy halhattam. A legtöbb régebbi nótán frissítettek, kiszínezték, átírták, de alapjaiban nem változtatták meg, éppen csak annyira, hogy még ők se unják halálra őket. Nekünk hallani a kedvenceinket pár évente egyszer élőben az egy dolog, de a Never Let Me Down Again-nek nekifutni 21600. alkalommal már kicsit neccesebb. De nincs mese: a Népnek cirkusz kell, meg Enjoy the Silence, meg Walking in my Shoes, ami amúgy teljesen védhető álláspont, én mégis pont azért élveztem sokkal jobban a Wrong-ot, vagy az In My Room-ot ( libabőr ON ), mert nem a fősodorba tartoznak, így ritkábban hallottam élőben.
Volt a koncertnek pár megindító pillanata is, melyeknek egyike David Bowie Heroes-a. Ami nem azért kavart fel, mert annyira rajongtam volna Bowiert. Sokkal inkább a tudat, hogy a generációnk valóban nagy ikonjai hogy hagynak itt - gondolva itt Lemmy-re, vagy a napokban elhunyt Chris Cornellre - miközben Dave áll fent a színpadon, háta mögött egy olyan élettel, ami magában hordozza annak lehetőségét, hogy Ő legyen a következő, és ezt tudja, és ahogy ezt a dalt énekelte, neked is tudnod kell. Vagy ugyanezen jelek felfedezése Martinnál a Home és a Somebody éneklése alatt. Mert ha létezik az életben folytonosság, az akkor válik bizonyossá, ha egy Depeche Mode koncerten Martin Gore belekezd a Home-ba. Mert ugyanaz az ember, aki ezt a dalt annak idején megírta. Ez így hiteles, mese nincs.
És voltak önfeledt pillanatok is! Belekiáltani a pesti éjszakába, ebben a stadionban, ebben a jelenben, amiben élünk, hogy Grabbing hands grab all day can, az egyszerre volt vicces, groteszk és felemelő,sokáig visszhangzott a refrén: The grabbing hands grab all they can. Everything counts in large amounts. Meg persze az I Feel You - Personal Jesus búcsúzás is nagyon rendben volt, vagy éppen az újlemezes Cover Me, ami élőben sokkal jobban megtalált.
Nem lenne teljes a kép, ha a végén nem tennék említést Christian Eigner dobosról, aki 21 éve ül a dobok mögött, és Peter Gordenoról, aki 20 éve öli bele kreativitását Martin nótáiba. Ők ketten nagyon fontos részei ennek a gépezetnek, nélkülük nem élne meg így ez a produkció! Hála nekik is az estéért, meg a Live Nation-nek, hogy újra elhozták nekünk Őket.
Sok emlék, abból az időből, amikor nem volt okostelefon, így ahelyett, hogy rögzítenéd, inkább átélted, ott voltál, részese voltál. És ezek az emlékek örök éltere szólnak, míg a 270 elkészült képből talán ha 2 bír bármilyen értékkel, de közben az egész este lepereg ezalatt. Persze az Instára is kell nyersanyag, értem én. Mégis elképesztő látvány az, amikor minden negyedik ember a kijelzőjének énekel, sosem fogom se megérteni, se megszokni.
 |
Sokadik Mode koncert a mai '88 óta. Volt köztük olyan, ami nem tudta beteljesíteni küldetését, de a legtöbb alkalommal képes volt hozni azt a varázst, amit az ember vár. Hogy ez mindig egy új lemez megjelenésével párosul, azt már a megaprodukciók esetében megszokhattuk. Ha tetszik, ha nem, számolni kell azzal, hogy felhígul a setlist, kevesebb klasszikus fér bele a programba, így ez valahol nagy rizikó a zenekarnak, hiszen fenn kell tartani az egészséges egyensúlyt a klasszikusok és az újabbak közt. Mivel azonban a Spirit nekem többszöri nekifutásra is kifejezetten tetszett, így nem aggódtam túl a dolgot, arról nem is beszélve, hogy minden Mode koncertnek "talán ez lesz az utolsó" felkiáltással futok neki. És nagyon hiányzott már a Depeche Mode!!! Nagyon!
Így amikor 20:45-kor kialudtak a Groupama fényei,és a csodálatosan megkoreografált színpadra kifutott a csapat, átadtam magam az önfeledt szórakozásnak. Ahogy az várható volt, az új lemez nyitódalával, a Going Backwords-szel kezdték a bulit, amit a háttérben felhúzott ledfalakon látható vetítések, montázsok tettek még hangulatosabbá. Piszok profi volt, a fényektől kezdve a hangtechnikáig minden! Elég közel a színpadhoz halk volt, inkább csak a dobot lehetett erősebben hallani, minden más gyengének tűnt, de aztán nagyon szépen összeállt, s mikor a Home alatt kiszaladtam hallottam, hogy az oldallelátó részén iszonyat jó az egész. Mindegy, szeretek közel lenni a tűzhöz, még ha ez a hangzás rovására is megy. Andy állt ott ahogy szokott, integetett, megnyomott egy gombot, majd tapsolt, Martin elegánsan gitározott, miközben a glitter diszkréten fedte arcát, és ez a megbízhatóság piszokul megnyugtató tud lenni. És Dave Gahan, ahogy nekikezdett a nótának, minden rezdülése árasztotta magából a magabiztosságot, az eleganciát és a csibészséget.
A So Much Love volt elsőre a kedvenc az új lemezről, ezzel folytatódott a buli, majd a már old schoolnak számító Barrel of a Gun jött. A Pain That I'm Used To az Angel turnén is nagy kedvencem volt, most is örültem, hogy halhattam. A legtöbb régebbi nótán frissítettek, kiszínezték, átírták, de alapjaiban nem változtatták meg, éppen csak annyira, hogy még ők se unják halálra őket. Nekünk hallani a kedvenceinket pár évente egyszer élőben az egy dolog, de a Never Let Me Down Again-nek nekifutni 21600. alkalommal már kicsit neccesebb. De nincs mese: a Népnek cirkusz kell, meg Enjoy the Silence, meg Walking in my Shoes, ami amúgy teljesen védhető álláspont, én mégis pont azért élveztem sokkal jobban a Wrong-ot, vagy az In My Room-ot ( libabőr ON ), mert nem a fősodorba tartoznak, így ritkábban hallottam élőben.
Volt a koncertnek pár megindító pillanata is, melyeknek egyike David Bowie Heroes-a. Ami nem azért kavart fel, mert annyira rajongtam volna Bowiert. Sokkal inkább a tudat, hogy a generációnk valóban nagy ikonjai hogy hagynak itt - gondolva itt Lemmy-re, vagy a napokban elhunyt Chris Cornellre - miközben Dave áll fent a színpadon, háta mögött egy olyan élettel, ami magában hordozza annak lehetőségét, hogy Ő legyen a következő, és ezt tudja, és ahogy ezt a dalt énekelte, neked is tudnod kell. Vagy ugyanezen jelek felfedezése Martinnál a Home és a Somebody éneklése alatt. Mert ha létezik az életben folytonosság, az akkor válik bizonyossá, ha egy Depeche Mode koncerten Martin Gore belekezd a Home-ba. Mert ugyanaz az ember, aki ezt a dalt annak idején megírta. Ez így hiteles, mese nincs.
És voltak önfeledt pillanatok is! Belekiáltani a pesti éjszakába, ebben a stadionban, ebben a jelenben, amiben élünk, hogy Grabbing hands grab all day can, az egyszerre volt vicces, groteszk és felemelő,sokáig visszhangzott a refrén: The grabbing hands grab all they can. Everything counts in large amounts. Meg persze az I Feel You - Personal Jesus búcsúzás is nagyon rendben volt, vagy éppen az újlemezes Cover Me, ami élőben sokkal jobban megtalált.
Nem lenne teljes a kép, ha a végén nem tennék említést Christian Eigner dobosról, aki 21 éve ül a dobok mögött, és Peter Gordenoról, aki 20 éve öli bele kreativitását Martin nótáiba. Ők ketten nagyon fontos részei ennek a gépezetnek, nélkülük nem élne meg így ez a produkció! Hála nekik is az estéért, meg a Live Nation-nek, hogy újra elhozták nekünk Őket.
Zooi Ernő - RockSTATION
