Tizenegyedik alkalommal, ismét óriási sikerrel, telt ház előtt lépett fel Budapesten az emblematikus angol zenekar. Elmeséljük, mi történt.
Róbert vagyok, lassan 45 éves, Depeche Mode-rajongó. Akarok beszélni róla. 29 éve voltam utoljára Depeche Mode-koncerten. Addig kettőn is. Azóta egyen sem.
A helyzet az, hogy a zenekar (és most ezért a nálam jóval engedékenyebb, vagy jóval fanatikusabb rajongók minden bizonnyal felkoncolnának) az 1997-es visszatérő lemez, az Ultra óta nemigen volt képes olyan konzisztens, erős lemezt készíteni, amely képes lett volna legalább megközelíteni a korábbi albumok, az addig szinte hibátlan (és hibátlanul alakuló-fejlődő) életművet.
Én meg úgy voltam vele, hogy maradok a régiben, a zenekar meg meglesz nélkülem is, ott van például a magyar rajongók kitartó és szűnni nem akaró imádata. Lehet, hogy hiba volt, de erről később.
A Depeche Mode-ra igen érzékenyen rezonáló magyar közönség valamikor a nyolcvanas évek közepén esett szerelembe Dave Gahanék zenéjével. Az első randi, az 1985-ös koncert a rákospalotai Volán-pályán jól sikerült, a második koncert, az 1988-as Budapest Sportcsarnok-beli dupla fellépés idejére pedig tetőzött a hazai Depeche Mode-őrület.
Legendák szólnak arról, ahogyan a fővárost, de főleg a zenészek szállodájának környékét megszállta a sok kis fekete ruhás Dave Gahan és Martin Gore (egy évvel később ha nem is ilyen volumenű, de hasonló zsánerű események zajlottak a kisstadionos Cure-koncert körül).
Na, de hogy mire akarok kilyukadni. Arra, hogy a Depeche Mode iránti magyarországi rajongás nem egy nagy nekibuzdulás, majd a generációcsere utáni lecsengés, hanem egy hosszan tartó és láthatóan mély kapcsolat története.
Ha hétfőn este jobban körülnéztünk a Groupama Arénában, láthattuk, a Depeche Mode valódi népfrontos zenekar Magyarországon. Szülők és gyerekeik, negyvenesek és tinédzserek, alterosok és olyan emberek, akiket különféle sztereotípiákból kiindulva nem is biztos, hogy el tudnánk képzelni a Depeche Mode közönségében. Pedig jobb, ha őket mind egy helyre tudjuk képzelni, ők a Depeche Mode magyarországi tábora.
Az a közönség, melyet abszolút nem tántorít el még az sem, hogy a Depeche Mode (haveroknak: a Mode) tényleg 20 éve képtelen egy tisztességes sorlemezt összehozni.
Persze jegyezzük meg zárójelben: Martin Gore-ék ettől még nem lesznek rosszabbak nyolcvanas években indult, hasonlóan emblematikus pályatársaiknál. Az R.E.M. egyenesen feloszlott, azt beismerve, hogy ha hozzátenni már nem igazán tud egyébként nagyszerű életművéhez, akkor méltósággal lezárja azt. A Cure, amely nemrég járt Budapesten, leginkább nyolcvanas évekbeli legjobb pillanataiból él, ahogy a U2 is. Utóbbi azzal, hogy idén megturnéztatja 30 évvel ezelőtti egyik csúcslemezét, a The Joshua Tree-t, egyenesen beismerte azt, amit évekig nemigen akart, hogy életműve fontosabbik része nem most történik, hanem nagy eséllyel már megtörtént.
Na, hát így van ezzel a Depeche Mode is, mely nagyon tisztességesen adagolt műsorral látogatott most is Budapestre – a mondjuk így, kötelező új és nem túl régi dalok mellett főleg a 1997-tel bezárólag írt számok adták a koncertprogram gerincét (de a második felét szinte teljes egészében).
A Depeche Mode rendelkezik azzal a különleges képességgel, hogy az erőt és az érzékenységet, a bombasztokat, a show-t és az elmélyült pillanatokat egymás mellé és egymás után pakolni képes Gore–Gahan-párosnak köszönhetően tud közepes számokat kitűnően prezentálni.
És persze vannak azok a Depeche Mode-dalok, amiken meg nem nagyon kell segíteni. Az olyan számokat, mint az Enjoy The Silence, a Never Let Me Down Again, a Question Of Lust, a Personal Jesus, a Somebody, vagy az Everything Counts (a műsor legrégebbi darabja) még az ülőhelyi jegyek tulajdonosai is felállva tombolták végig a koncert második felében.
És akkor azt se felejtsük el, hogy jutott egy nem váratlan, de így is különleges gesztus erre a koncertre: ahogy a turné többi állomásán, a Depeche Mode – ami nem nagyon szokott feldolgozásokat játszani – ezen az estén is előadta David Bowie Heroes című számát, amely dal az együttes számára különleges jelentőséggel bír, hiszen azon túl, hogy a másfél éve elhunyt pophős úgy, ahogy van óriási hatással volt a zenekar tagjaira, ez az a szám, amit a kezdetek kezdetén a próbateremben is játszottak (nem is beszélve arról, hogy a legjobb Depeche Mode-lemezek közül kettő is abban a berlini stúdióban, a Hansa Tonstudióban készült, ahol Bowie "Heroes" című 1977-es albuma).
Nos, hát így esett, hogy egy jelen időben nem túl fontos legenda képes volt nagyszerű koncertet adni Budapesten. Arányérzék, ízlés, stílus, jelenlét, ilyen szavak jutnak most az eszembe, és akkor még az is van, hogy most egy kicsit sajnálom, hogy kimaradt az a másik hét, vagy legalább néhány közülük.
