Az Almost Predictable Almost blog ma a Fly On The Windscreen-nel folytatja a Black Celebration-hónapot. Ismét nagyobb lélegzetű cikk következik:
"A Black Celebration azon dalai közül, amelyek nem jelentek meg kislemezen, a Fly On The Windscreen az egyik legnépszerűbb a Depeche Mode rajongók körében. Olvashattuk már Gareth Jones véleményét a dalról, amiket én magam is teljes mértékben osztok. A Fly On The Windscreen egy lendületes, sötét, hangulatos remekmű, egy klasszikus Depeche Mode dal. A mai olvasnivaló pedig egy történet, ennek a rendkívül fontos dalnak a története.
A Fly On The Windscreen történetének felgöngyölítéséhez először is 1985-be kell visszatérnünk. A Depeche Mode úgy döntött, hogy kiad egy kislemez-gyűjteményt, ezért elkezdtek új számokat rögzíteni, hogy ezekkel reklámozzák a kiadványt, amely végül The Singles 81-85 néven jelent meg. Az első kislemez ehhez a gyűjteményhez 100%-ig rendben van - ugyanis ez a dicsőséges klasszikus, a Shake The Disease, a B-oldalán a "nagyon B-oldalas" Flexible-lel. A Shake The Disease egészen egyszerűen Martin egyik legjobb dala, és ragyogó lett volna viszontlátni a Black Celebration-ön. Az a tény, hogy az Egyesült Királyságban csak a 18. helyig jutott a slágerlistán, minden idők egyik legnagyobb rejtélye marad. A második kislemez, amelyet a zenekar nemkívánatosan kiadott, az a popos és összességében silány It's Called A Heart volt. Feltételezem, hogy láttátok a Black Celebration újrakiadásakor megjelent DVD-t és mindannyian ismeritek a zenekar általános megvetését a dal iránt. A rajongók mindenesetre ezt a kislemezt is pontosan a 18. helyig juttatták a slágerlistán, ugyanúgy, ahogy a Shake The Disease-t. Nincs igazság a földön.
Az ok, hogy ennyit rugózok az It's Called A Heart-on, annak az az oka, hogy a dal B-oldalasát úgy hívják, hogy Fly On The Windscreen. Ezt a dalt sokkal jobban preferálta a banda már 1985-ben is, de azért nem tették az A-oldalra, mert a dal első szava a "halál" (death). Nem azért került tehát B-oldalra, mert bárki szerint ez egy rosszabb dal lenne - senki, semmilyen körülmények között nem mondana ilyet.
Mi ennyire vonzó a Fly On The Windscreen-ben? Az első dolog, amit figyelembe kell venni a dal kontextusát tekintve az az, hogy mikor hallottuk először a dalt. Valószínűleg ez mindmáig a legsötétebb Depeche Mode-alkotás. Oké, jöhettek azzal, hogy a Blasphemous Rumours is mennyire sötét, de ott ott van ellensúlyként Martin egyik legpoposabb refréndallama. A Construction Time Again és a Some Great Reward dalaiban is ott a sötétség, de azok inkább a Depeche Mode merész zenei kísérleteinek a lenyomatai, amikor a popot és a mintavételezett ipari hangokat próbálták összefűzni. Még korábbról az A Broken Frame-en van a Satellite című dal, amely arról beszél, hogy "a gyűlölet műholdja leszek", de ez is inkább tinédzseres hanyagság, mint bármi más. A Fly On The Windscreen a Depeche történetének első olyan pontja, ahol az együttes megtanulta egyesíteni az energiát és a sötétséget, ami aztán a világhírnévhez vezette őket. A dal sötét halálmotívumát gyönyörűen ellensúlyozza a remény a "come here...kiss me" résszel. Igen, végül mindannyian meghalunk, amire az autó szélvédőjén található legyek mindennap emlékeztetnek is minket, de legyünk szerelmesek, amíg lehet, mert ez a legjobb, amit tehetünk, nem igaz? Van egyfajta költészet a légy-képben is, mivel mindannyian tudunk kapcsolódni hozzá.
Ez a B-oldalas változat nem különbözik különösebben a "Final" verziótól, ami végül a Black Celebration-ön landolt. Az eredetiben kevesebb hangminta található, és kissé nyersebben hangzik, de ennyi az egész. A kislemezen egyértelműen az A-oldalas párja fölé magasodik, és azt gondolom, hogy elsőként hallani 1985-ben igazi szenzáció lehetett. A dal igazi csúcspontja Dave "come here... kiss me" éneke, amelyet Martin a "touch me" énekléssel egészít ki, ami az első rögzített bizonyíték a Depeche szexuális vonzerejére. A proto-acid basszusvonal ugyancsak élvezetes, és a dal ütős, lendületes ritmusa is számos kiemelkedő Depeche-sikerszám elődje. Egyszerűen ez egy gyönyörű dal. Az Extended Mix a 12'' kislemezen is különös vonzerővel bír. A keményen induló ütősök fenomenálisak, és, ahogy a korszak többi remek extended mixénél is érezheted, a dal összes hangja maximálisan felhasználásra került, ami sohasem baj.
A Fragile Tension/Hole To Feed kiadásáig az It's Called A Heart volt az egyetlen dupla 12'' kiadványa a zenekarnak. A két legrosszabb kislemezükből készült csak dupla 12'' - hol itt az igazság? Mindenesetre a dupla 12'' tartalmazza a Fly On The Windscreen már említett Extended verizóját, és egy újabb Gareth Jones mixet a dalból, amelynek a neve Death Mix. Ez a dal tele van pakolva hangmintákkal, mint "death", "we overdid it a bit right there" (ami úgy hangzik, minha Gareth hangja lenne), "the holy ghost" (ijesztő, üvöltő hangon), és "the blood of nations" (legalábbis ha jól hallom a "nations"-t). Egy Yazoo hangmintát is tartalmaz (I Before E Except After C), és összességében nagyon élvezetes. Biztos, hogy egymilliárdszor jobb, mint az It's Called A Heart Slow Mixe, ami ugyancsak ezen a kiadványon szerepel, és ami egy olyan dal, amit soha nem akarsz hallani. A Death Mix a halálra összpontosít, kiemelve a dalszöveg halál-ra összpontosító részét, bár a morózus érzetet itt is ellensúlyozza a "come here...touch me..." szekció. Egy igazán érdekes, kísérleti remix, amit mindenkinek ajánlok. Érdemes megjegyezni, hogy az "I don't care how you feel" rész az album verzióban is feltűnik a dal legvégén.
Normális esetben nem kellene újra hallanunk egy Depeche B-oldalasról - nehezen tudom elképzelni, hogy például a Flexible valaha is szerepelt volna azon a listán, ami a Black Celebration-re felkerülő potenciális dalokat tartalmazta. Ám a Fly On The Windcreent nem nyelte el a feledés homálya. Nyilvánvaló választás volt az albumra (lásd ismét a Gareth Jones interjúmat), és még a Stripped 12'' vinylen is megjelent az 5 dal/25 perc kiadvány egyikeként. Ez a Quiet mix, és szépséges. Csendes, mert a dal ritmusszekciója szinte teljesen le lett csupaszítva róla, mindössze 6-7 sáv maradt a vokál mellett. Még így is van egy határozott éle a dalnak, és valahogy kísértetiesebb is így "meztelenül". Kitűnő, tényleg.
De még nem végeztünk a Fly On The Windscreen-nel. Nyilvánvalóan az utolsó mix a leghíresebb és szerintem a legcsodálatosabb köntösű is - ez a Final Mix, ami a Black Celebration-ön jelent meg. Gareth Jones is többet beszélt a dalról az interjúban, mint amit én képes lennék elmondani. Annyit mondok csak, hogy ez az egyik legfontosabb Depeche Mode-dal, és ha valamilyen oknál fogva még nem hallottad (legyünk őszinték: ha már idáig eljutottál a cikkben, akkor már valószínűleg hallottad), akkor hallgasd meg azonnal.
Így tehát, mire a Black Celebration megjelent, már 5 különböző változatunk volt a dalból, amelyet eredetileg csak B-oldalasnak tartottak alkalmasnak. Ne feledjük, hogy a Depeche Mode karrierjének ezen a pontján az Everything Counts-nak és a Master And Servant-nak csak 4-4 különböző változata volt, ha az összes formátumot végigvesszük (esetleg az Everything Counts-ból 5, ha a Construction Time Again utolsó dalát, az Everything Counts (reprise)-t külön számoljuk). Olyan ragyogó B-oldalas maradt bántóan alulreprezentálva, mint például az Ice Machine (2 megjelenés mindössze), ami ráadásul meg se jelent nagylemezen. A Fly On The Windscreen viszont megtörte a jeget. A dal a Black Celebration Tour egyik kiemelkedő pillanata volt, és mind a 76 turnéállomáson játszották. Bennem mindig van egy kis kétely, amikor az album kulcsdalait élő produkcióba próbálják átültetni (nem mindig sikerül), de a Fly On The Windscreen tökéletesen vitte át az akadályt. Erőteljes, intenzív, vasütögetős, és Martin "touch meeeee" kiáltása a dal vége felé mind-mind emlékezetes és újra és újra meghallgatásra ingerlő. Bónuszpont az elektromos ventilátorok száma szintetizátorok mellett és Martin színpadi viselete.
Ezt követően viszont a Fly On The Windscreen évekre eltűnt a koncertrepertoárból. Aztán a Devotional Touron visszakerült, ami felért egy szándéknyilatkozattal. Vannak mesék a Devotional Tourra elpróbált, ám végül el nem játszott dalokról (Nothing, és a "nem-tudom-elhinni-miért-nem-játszották" Leave In Silence), azaz fél szemmel figyeltek arra, hogy régi klasszikusokat játszanak (ne feledjük az egyetlen fellépést megért Something To Do-t se), de a Fly On The Windscreen majdnem minden koncerten volt a Devotional Tour során. A Something To Do a Fly On The Windscreen helyett került a setlistbe a második brüsszeli estén, tehát valószínűleg volt szándék rá, hogy rotálják a dalokat, de ez végül soha nem valósult meg. A Devotional Tour 98 koncertje közül a Fly On The Windscreen 15 kivétellel mindannyiszor szerepelt, még olyankor is, amikor egy helyszínen többször játszott a zenekar (amikor azért 5x játszottak november 20 és 26 között Los Angelesben, akkor azért a Somebody beugrott helyette, 23.-án és 26.-án), valamint néhány egyéb alkalommal is kimaradt, a második ráadás másik dalával, az Everything Counts-szal egyetemben, "egyéb problémák" miatt. Érdekes módon a dublini koncerttől elkezdve a turné utolsó, brit szakaszára is ejtették a dalt, ismét csak a Somebody-t részesítve előnyben. Még egyszer utoljára Sao Paulo-ban került a dal a setlistbe, 1994 április 4-én, de az Exotic Tour-on már csak ebben az egy esetben játszották.
A Fly On The Windscreen Devotional-változata egy szexuálisan túlfűtött, lüktető, szerelmes, vadállat verziója a dalnak, pergőkkel és önmagát illegető Dave-vel, aki - ahogy az a Devotional videókiadványon is látható - megőrjítette a rajongókat. Alan és Steve Lyon a sötét, merengő dalt egy perverz, érzéki dallá gyúrták át, ami csodálatosan működött. Nem akarom untatni a kedves olvasókat a Devotional-változattal, ezért itt van egy felvétel a kitűnő orlandoi fellépésről, ahol Dave meghív néhány rajongót a színpadra. Ha a teljes fellépésre vagy kíváncsi, akkor persze nézd meg a Devotional videókiadványt, ha pedig a dalt kislemezen akarod hallgatni, annak teljes dicsőségében, szerezd be a limitált kiadású 12''-ját az In Your Room-nak (vagy vedd meg a CD-t, ami további koncertfelvételeket is tartalmaz az 1993 július 29.-ei, Liévin-ben, Franciaországban tartott koncertről.
A Devotional után újra eltűnt a dal a setlistből, de aztán a Tour Of The Universe első pár szakaszára visszatért, az álmatag Sounds Of The Universe népszerűsítésére. Amellett, hogy a Fly On The Windscreen valamiféleképpen az album ötlethiányosságának hatása alá került, ráadásul még elveszítette átütő erejének legnagyobb részét és határozottan lapos lett. Megjelent a turné hivatalos DVD kiadványán, tehát nem azt a dalt posztolom, hanem a tel-avivi koncertről hozom a dalt, 2009 május 10.-éről. Nincs már többé szexualitás, nincs már többé sötétség - csak Dave van, ahogy énekel/kiabál ("toonaaaaaaaaiaiiighhhhhhttttaahhhh"), és ott van egy RETTENETES trombitahang, ami az eredeti dal trombitahangját helyettesíti. Néhány hangminta miatt úgy tűnik, mint amikor egy DM feldolgozásokat játszó együttes játszaná el a dalt - rosszul. És persze itt vannak a soha nem szívesen látott élő dobok is. Csupa-csupa szomorúság, bármerre is nézünk. Az, hogy a dal nem élte meg a turné végét a setlistben, talán elmond valamit a helyzetről.
De nem akarom ilyen negatív hangulatban befejezni a cikket. Természetesen nem gondolom azt, hogy a Depeche minden kritika felett áll, és a Fly On The Windscreen 2009-es verziója meg is érdemli a kritikát, de ezt a változat csak egy kései lábjegyzet egy kivételes Depeche Mode-számhoz, ami kulcsfontosságú alkotása egy olyan zenekarnak, amelyet mindannyian szeretünk. A Fly On The Windscreen megmutatta, hogy van egy másik oldala is a Depeche Mode-nak, és - nagy szerencsénkre - úgy látták, hogy ez egy olyan dal, amelyhez megéri ragaszkodni. Azt állítom tehát, hogy a Fly On The Windscreen van olyan fontos dal, mint a Black Celebration bármelyik más dala, és azt gondolom, hogy ez a dalt a Depeche Mode rajongók szinte mindegyike nagyon értékesnek tartja."
A cikk eredetije videókkal itt olvasható:
http://almostpredictablealmost1.blogspot.com/2016/03/fly-on-windscreen-one-that-nearly-got.html
