Ma 40 éve volt a Depeche Mode utolsó fellépése 1981-ben, Chichesterben. Ez volt egyben Vince Clarke utolsó koncertje a bandával. Ismét Jonathan Miller: Stripped című könyvével idézzük fel ezt az időszakot:
"1981. december 3-án volt Clarke utolsó kötelezettségvállalása a Depeche Mode-dal - egy egyszeri fellépés Chichesterben, melyet a TVS rögzített. „Bevettem egy csomó speedet, és hazavezettem” - idézi fel tömören Clarke.
Mikor megkérdezték, milyen volt közvetlenül azután, hogy elhagyta a két évvel korábban épp általa alapított együttest, Clarke elismerte: „Bűntudatom volt. Emlékszem, azt mondtam a Depeche-nek, hogy ha érdekli őket, írok nekik. Tudom, hogy pácban hagytam őket. Azt hiszem, Fletchert mindenki másnál rosszabbul érintette az elválás. Félt, mivel addig én írtam a számokat. De aztán azonnal jól lepocskondiáztak. Eléggé el voltak keseredve, de jogosan.”
Andy Fletcher, különös módon, másképp látta a helyzetet: „Ötéves korunk óta ismertem Vince-et, vagyis az egyik legjobb barátom volt. Ügy történt, hogy azt mondta, kilép. Mondtuk, hogy oké, rendben, értjük. Nem volt nagy dolog. Utána Vince hozzátette, hogy bár kilép, a turnét meg a többi dolgot azért mégmegcsinálja. Nagyon barátságos volt tőle, hogy azt is mondta, továbbra is ír nekünk számokat. Kedves dolog volt. Elméletileg nagyon aggódnunk kellett volna, de nem tettük.” Hasonlóan írta le az ügyet a Look In-nek is: „Bár eléggé pácban hagyott bennünket, szerencsére hónapokkal a kilépés előtt már értesültünk róla, úgyhogy tudtunk tervezni és hasonlók.”
Tulajdonképpen miért hagyta ott Vince Clarke az együttest, melynek sikeréért olyan keményen dolgozott, pontosan akkor, mikor úgy tűnt, hogy még nagyobb siker kapujában állnak? „Valami közénk állt... Voltunk mi, és volt ő” - mondta a három megmaradt Depeche Mode-tag Mark Ellennek a Smash Hits-ben. Clarke-ot külön interjúvolták meg ugyanebben a témában: „Sosem gondoltam, hogy a banda ilyen sikeres lesz. Nem éreztem magam boldognak és elégedettnek. Minden, ami a sikerrel járt, hirtelen fontosabb lett, mint a zene. Azelőtt leveleket kaptunk a rajongóktól, hogy mennyire szeretik a számainkat, aztán már olyanokat, hogy hol vettük a nadrágunkat. Hova vezet ez? Sosem volt elég idő semmire az interjúk és a fotózások miatt.”
Ellent természetesen nem befolyásolta Clarke gondolatmenete: „A természetes reakció minderre nyilvánvalóan az: vajon mire számított?” Clarke elmondta, hogy szerette volna „jobban kontrollálni” a dolgokat, és „továbbra is kisebb helyeken játszani” - ugyanezekről panaszkodott a Police is, mielőtt rájöttek, hogy háromszor egymás után meg tudják tölteni a Wembley stadiont.
„Elmúlt a lelkesedés - mondta Clarke Paul Colbertnek. - A gyári futószalaghoz kezdett hasonlítani, és ez aggasztott engem. A technikánk - ahogy játszunk - eljutott egy bizonyos fejlettségi szintre, és rájöttem, hogy néhány dolog az utunkba áll, megakadályozza, hogy kísérletezzünk. Annyira elfoglaltak voltunk, minden napra jutott valami, és nem maradt idő a próbálkozásra.”
Egy őszintébb beszélgetésben Clarke elismerte: „Összességében azt kell mondanom, csak arról volt szó, hogy talán úgy éreztem, én végzem a munka legnagyobb részét, és én vagyok a legelkötelezettebb. És lehet, hogy azt gondoltam, mindezt egyedül is tudom csinálni, úgyhogy a részemről a teljes önzés a valódi ok. Ez az őszinte válasz.”
Andy Fletcher egy közelmúltbeli nyilatkozata némi hitelt ad ennek a változatnak: „Vince mindig maga akarta végezni a stúdiómunka nagy részét, és mindannyian úgy éreztük, hogy korlátoz minket. Még ha volt is ötletünk, féltünk bármit szólni.”
Colbert át érem mindkét oldalát bemutatja: „Ha Vince-et a siker áldozataként festenénk le, nemcsak közhelyesek lennénk, de ezernyi munkanélküli rajongót döfnénk szíven, akik éves segélyüket áldoznák azért, hogy ennyire szenvedjenek. Nem, Vince alig szenvedett - és ő az első, aki el is ismeri ezt. De akinek a szintetizátorokkal való bütykölés és a dalszerzés a mindene, abból a Depeche Mode túlzsúfolt naptára kiöli a becsvágyat, és számára a zenekari tagság már csak állást jelent.”
Vince Clarke: „Visszatekintve ez semmiség, nem igazi veszteség. Esélyt adott nekik, hogy megvalósítsák saját ötleteiket, nekem meg, hogy tegyem, amit szeretnék. Martinnak most lehetősége nyílik saját dalainak felfedezésére és felhasználására - amúgy is jobbak, mint az én számaim. Egyszerűen csak nem vesződött velük eddig. A képessége mindig megvolt.
1982 elejére a két fél már nem volt olyan jó viszonyban. A New Sounds, New Styles magazin márciusi számában Martin Gore így nyilatkozott: „Semmilyen közvetlen kapcsolatunk nincs vele, csak másokon keresztül. Talán fog nekünk írni, nem tudjuk. Most őt is »csak egy zeneszerzőként" kell kezelnünk.”
„Szomorú vagyok, mert a kapcsolatunk megsínylette a történteket - sajnálkozott Clarke Colbertnek. - A válás barátságos volt... egy pontig. A karácsonyi Top Of The Pops óta alig láttam őket. Csak remélni tudom, hogy az egész ügyet elfelejtjük. Senki nem vesztett semmit, de gondolom, éppen a történtek közben ezt nehéz megérteni.”
1982 közepe felé Dave Gahan még mindig Clarke tettének mozgatórugóit kereste. „Nem szeretett turnézni, és nem szerette azt sem, ahogy a Depeche Mode köztulajdonná vált. Egyedül akarta a dolgait csinálni, de ezt amúgy is megtehette volna, és ezért nem értem. Csinálhatott volna akármit, miközben a Depeche Mode tagja.”
Végül úgy alakult, hogy korábbi felvetésével ellentétben Vince Clarke egyáltalán nem írt zenét a Depeche Mode-nak. „De mikor lett volna rá ideje [Vince-nek]? - indokolta szimpatikus hozzáállással Martin Gore. - Idén [1982-ben] egyáltalán nem lett volna ideje bármit is csinálni.”
Húsz év elteltével a Vince Clarke-affér még mindig érzékeny téma a Depeche Mode köreiben. Arra a kérdésre, hogy Clarke távozása valójában álcázott áldás vagy sorscsapás volt, 2001-ben Daniel Miller diplomatikusan így válaszolt: „Úgy gondolom, igazán egyik sem. Martin mindig is jó dalszerző volt - két számot írt az első albumra, de az bizonyos értelemben teljesen Vince zenekara volt. Ő írta a legtöbb dalt, ő szervezett mindent - azt hiszem, az együttes az ő műve. Elhivatottabb volt, a többiek úgy álltak hozzá: »Hát rendben, gyerünk«. Fletch és Martin még dolgozott, Dave iskolába járt - Dave elég elszánt volt, de nem igazán tudta, merre akar pontosan haladni. Vince nagyon eltökélt volt, ő vitte előre az ügyeket. De egyszer csak valamilyen oknál fogva úgy döntött, tovább kell mennie.”Gary Smith: „Határozottan nem kívánta a hírnevet. Azt hiszem, megrémítette. Ö nem ilyen. Hogy egy példát mondjak, fiatalkorában sosem volt kocsija - sosem volt elkölteni való pénze, és amikor végül meglett volna a lehetősége, hogy enjen és vegyen egy kocsit, azt mondta, nagyon szívesen vásárolna egy nyitott tetős Rolls Royce-ot vagy valami hasonlót, de az emberek megbámulnák. Úgyhogy a végén valami átlagosat vett, ha jól emlékszem, talán Ford Escortot. Azt hiszem, sikert akart, azt akarta, hogy ismerjék a szakmában, de nem popsztárként.”
Robert Marlow: „Vince nagyon magának való ember. Akkoriban még Basildonban lakott. Tudtam, hogy a dolgok rosszul állnak. Mikor mi [a Film Noir] játszottunk előttük a Raquel’s-ben a Speak & Spell Touron, látszott, hogy nem boldog. Részben azért, mert nem szeretett koncertezni. Mondtam neki, hogy úgy tűnik, rossz foglalkozást választott. Mert ha valaki popsztár, nem elég felvenni a számokat, elő is kell adni őket. Mire azt mondta: »Igen, de én azt nem szeretem.« Kis dolgok idegesítették - például mikor elvitte őket Londonba a kocsiján, mert csak ő tudott vezetni, és a többiek nem adtak neki benzinpénzt. Persze most már ez talán jelentéktelennek tűnik, de akkoriban még nem volt egy halom pénzük a bankban. Egy darabig a többiek még dolgoztak, ő pedig azt gondolhatta: »Hé, nekem nincs is munkám.« Ügy is érezhette, hogy a többiek nem invesztálnak semmit az együttesbe - például ő volt az, aki végül vett egy új [Roland] MC-4 MicroComposert. Nem hatalmas összegekről beszélünk, mivel akkoriban nem is voltak hatalmas p nzeik - független kiadóval volt megállapodásuk, úgyhogy természetesen nem kaptak előleget. Minden jogdíj alapon működött, amiből azért rendesen kerestek. De Vince azért azt gondolta, nyugodtan adhatnának egy ötöst benzinre. Azt hiszem, nem tetszett neki, hogy a többieknek elég, hogy csak sodródnak, amit meg tudok érteni. Ő inkább azt gondolta: »Gyerünk, alapozzunk erre. Nem ülhetünk csak a babérjainkon.« Állandóan tanult - akkoriban került szoros barátságba Eric Radcliffe-fel, és Eric rengeteg mindent megtanított neki a hangmérnöki munkából.”
De bármilyen közelinek érezte magához Vince Clarke-ot, még Marlow-nak is el kell ismernie, hogy ezek a nyilvánvalóan éleslátású megfigyelések csak spekulációk: „Vince igazából sosem vett pártfogásába, és nem avatott be a történésekbe. A bal keze máig nem tudja, mit csinál a jobb! Nagyon... titokzatoskodó, talán ez a legjobb szó.”
Titokzatoskodó, valóban... „Azt a benyomást szereti kelteni, hogy őt senki nem ismeri” - mondta Andy Fletcher a New Sounds, New Styles-nak, amihez Dave Gahan hozzátette: „Azt hittük, ismerjük, de rájöttünk, hogy nem.Nem sokkal a Depeche-ből való távozása után Clarke elismerte: „Sosem voltam olyan barátságban a többiekkel, mint ők egymással - kivéve Fletchert, akivel együtt nőttem föl.”
Fletcher utólagos értékelése bizonyos fokig egybevág azzal, ahogy Gary Smith és Robert Marlow látta Clarke-ot: „Nagyon ambiciózus volt, mi meg nem annyira, inkább csak hobbinak tekintettük a zenélést - egyszerűen élveztük, amit csinálunk. Azt hiszem, Vince-nek nem tetszett, hogy mikor a feszültség nőni kezdett, elmondtuk a véleményünket - megmondtuk, hogy nem különösebben tetszik néhány szám, amit írt. Emellett szerintem Vince úgy gondolta, hogy egyedül is boldogul majd. Mindenesetre mindig is kicsit magányos volt - még felnőttkorában is.”
Martin Gore-t szintén meghökkentette volt zenésztársa bonyolultsága: „Nem igazán értem, miért [hagyta el a Depeche Mode-ot]. Azt hiszem, úgy gondolta, meg tud csinálni egymaga is mindent, és nem szükséges hozzá az együttes - valami ilyesmiről lehetett szó. Talán személyes ügy volt, talán voltak súrlódások, de az semmi ahhoz képest, amit mi az utóbbi húsz év alatt megéltünk! Az egyik fordulópont akkor lehetett, mikor lejött egy próbára két új dallal, megtanította, és amikor kiment a vécére, csak összenéztünk, és azt mondtuk: ezeket nem játszhatjuk, ezek borzalmasak! Mikor visszajött, megmondtuk neki, hogy nem tetszenek. Nem mondta akkor, hogy rendben, akkor kilép, csak annyi, hogy oké. Aztán néhány hét vagy hónap múlva meg azt, hogy kilép. De biztos nagy dolog, ha az ember megmutatja két új számát az együttesének, akik azt mondják, hogy nem akarják lejátszani, mert szörnyűek! Számomra Vince nagyon is a megfelelő pillanatban szállt ki. Már az első album megjelenése előtt bejelentette, hogy kilép. Természetesen szomorúan fogadtuk, a barátunk volt. Azt hiszem, sokkolt minket a hír. Nem tudom, mi lett volna, ha marad, de úgy gondolom, mindenki boldogabb így. Nekem áldás volt, mert dalszerzőként előtérbe kerülhettem. Ha marad, nem írhattam volna olyan dalokat, amilyeneket végül megírtam, mert nem illeszkedtek volna Vince stílusához. Valahol eltűntem volna a történelem ködében."
Íme a koncert teljes felvétele:
