Hétfő reggelre jöjjön egy hosszabb olvasnivaló, egy jól dokumentált, meglehetősen gondterhelt időszakről, a Songs Of Faith And Devotion lemez 1992-es madridi felvételeiről! Az idézetek Johathan Miller: Stripped, Steve Malins: Black Celebration és Trevor Baker: Dave Gahan - Születés és feltámadás című könyvéből származnak.
A Depeche Mode 1992 januárjában, Madridban találkozott, hogy a Songs Of Faith And Devotion című, nyolcadik stúdióalbumán kezdjen dolgozni. Egészen pontosan jó néhány kilométer távolságra voltak a spanyol fővárostól.
Daniel Miller: „Az volt az alapelvük, hogy minden albumot más városban vesznek fel, ami elméletileg nem is rossz ö let, ha találunk az igényeiknek megfelelő stúdiót. Rendesen ki kellett totózni, hogy hol legyen, hiszen akkor már majdnem minden országban stúdióztak szerte Európában: Franciaországban, Németországban, Dániában és Olaszországban. Egy új országból és persze egy új városból akartal inspirációt szerezni, ezért döntöttünk Madrid mellett, de sajnos nem voltak meg azok a zenei feltételek, amire szükségünk volt. Ezért kibéreltünk egy házat és felépítettük ott a saját kis stúdiónkat. Nagyon furcsa helyen volt, a város szélén, egy nagykapus rezidencia, olyasmi hely, mint a Costa El Crime. Magas szintű biztonsági körülmények, nagy házak, csodaszép kertek, de elnnek ellenére rendkívül fura".
Alan: "Elhatároztuk, hogy együtt fogunk lakni, ami kemény diónak bizonyult. Azt hiszem, ez Flood ötlete volt, mert ugyanezt csinálta a U2-val, ezért kirpbóáltuk mi is."
Flood: "Én javasoltam, hogy lakjunk együtt és csináljuk a felvételeket közösen, mivel a U2 Achtung Baby albumánál ez tök jól bevált."
Dave: "Először tetszett az elképzelés, hogy villát bélerünk Madridban és felépítjük a stúdiónkat, de a gyakorlatban ez teljes katsztrófa volt. Mindannyian gyűlöltük, mert nem a város közepén laktunk. Körülbelül 30-40 percre volt a városközponttól. Ha el akartunk menni bulizni, állandóan taxit kellett szereznünk, ami bevisz. Az ottani klubok jó sokáig tartottak nyitva, de amikor részegen lelépész, még hosszú az út hazafelé, és a taxisok soha nem akartak ilyen messzire menni. Az is meglehetősen nehéz volt, hogy egymás egyén-hátán laktunk. Soha nem volt elég hely, szóval szerintem ott megtanultuk a leckét. Sokkal könnyebb külön lakni és akkor találkozni, amikor mi szeretnénk. Én is változtam, de nem igazán ött le addig, amíg szembe nem kerültem Al-lel, Marttal és Fletch-el. Már az is zavart, ahogy rám néztek.
Alan: Hogy őszinte legyen, nem volt akkora sokk, amikor megláttuk Dave-et Madridban, igazából mindannyian számítottunk rá. Tekintettel arra, hogy tudtuk, milyen volt, amikor utolsó alkalommal találkoztunk vele, és maga a tény, hogy Los Angelesben élt, egyértelművé tette, hogy teljesen más emberként tér vissza. Szerintem Dave nagyon, nagyon könnyen befolyásolható. Ő eléggé sebezhető, de a pengeélén táncol. Nem lepődtünk meg, de azért elszomorított bennünket. Minden hibája és problémája ellenére, egyszerűen nem tudod nem szeretni a csávót. Csak azt kívánod, hogy bárcsak egy kicsit erősebb akarata lenne."
Flood: „Mindig nagyon szoros egységet alkottak, azonban a Violator turné után, amikor a Songs Of Faith And Devot on-t készítettük... Hát, nem is tudom. Nagyon sok minden megváltozott, azt hiszem ez a helyes kifejezés.”
Dave: "Elméletben nagyon jó volt az ötlet, de rá kellett jönnünk, hogy amikor napi 24 órát, heti 7 napot töltünk együtt, problémák adódhatnak a személyiségünk különbözősége miatt. Engem semmi sem zavart különösebben, de Alan például utálta az egészet és Fletch is sokat kínlódott. Azt hiszem, Fletch mindenütt kínlódna, mármint az otthonán kívül: sehol sem érzi jól magát, csak a megszokott környezetében, a dolgai között, a barátai és a családtagjai között, a kedvenc éttermében."
Dave Gahan: „Mikor újra összeálltunk, tele voltam inspirációval, sok banda - például a Jane’s Addiction - hatással volt rám. Nem is annyira a zenéjük tetszett, inkább a bennük égő szenvedély. Szerettem a veszélyt. Zeneileg meglehetősen biztonságban éreztem magam az elmúlt pár évben, és talán nem dolgoztam olyan keményen, mint kellett volna. Amikor aztán januárban visszajöttem a stúdióba, azt hiszem, valamiért mindenki tartott tőlem egy kicsit. Akkoriban vibrált körülöttem a levegő. Agresszívan képviseltem azt, amit akartam, amit szerintem tennünk kellett volna - amivel elértük volna, hogy legyen bennünk spiritusz. (...) Amikor visszamentem, úgy voltam vele, hogy a többiek is pontosan azt fo ják érezni, amit én, ők is úgy fognak gondolkodni, mint én. És tudjátok, mi történt? Nem azt érezték, nem úgy gondolkodtak. Ők elégedettek voltak azzal, ami addig volt, én viszont szerettem volna mindent a feje tetejére állítani, szerettem volna valami ilyesmit csinálni, mint addig még soha."
Martin Gore: "Jelenleg mindenfelé a dance és a techno uralkodik. Mindenki azt várta tőlünk, hogy egy dance albummal állunk elő, de most már túl sok van ezekből, amikben a dalok elvesztették valódi formájukat. Azt hiszem, tudat alatt megpróbáltam lázadni ez ellen.""
Andy Fletcher: „Dave azt akarta, hogy a gitár nagyobb szerepet kapjon a zenénkben, hogy legyünk hagyományosabb zenekar - dob, gitár, basszus. Akkoriban ilyen zenét hallgatott. Bizonyos szempontból a feszültség izgalmas volt és hozott némi változatosságot - nekünk legalábbis.”
Dave: „Eltökélt voltam. Azt akartam, hogy valami olyanná váljunk, ami nem mi voltunk. Új dolgokat próbáljunk ki, új felszereléssel. Ha nem tesszük, akkor magunkat köpjük szemen, és átlagos banda leszünk, amelyik folyton ugyanazt játssza. Erőltettem, hogy legyünk keményebbek, rockosabbak. A kétféle hangzást akartam kombinálni, ezt senki sem csinálta még jól előttünk. Volt akkoriban néhány együttes, amely hasonlóval próbálkozott - a Nine Inch Nails vagy a Nitzer Ebb. Keményebben és bluesosabban szóltak. Ügy éreztem erre van szükségem, rockot akartam! És hogy őszinte legyek, egy kicsit a saját fejem után mentem.”
Alan Wilder: „Ki kellett tágítanunk a határokat, a Violator-től valami teljesen különbözőt kellett alkotnunk. Az biztos, hogy tudat alatt nagy nyomás volt rajtunk, meg kellett ismételnünk a sikert, így a legkézenfekvőbb megoldás az lett volna, ha készítünk egy nagyon hasonló albumot. Egyikünk sem akarta ezt tiszta szívből, azt hiszem, főleg Flood, Dave és jómagam akartunk valamit teljesen mást alkotni, hogy meglepjük vele az embereket.”
Dave Gahan: „Érzékeltük, hogy a Violator után Martin vállára nagy súlyként nehezedett az új dalok megírásának kényszere, ezért önkéntelenül is más úton jártunk - nem hiszem, hogy akár egyetlen öt percnél rövidebb dal is van azon a lemezen!”
Dave: „Sokkoló volt. Sokat nyüglődtünk. A Depeche Mode egy nagyon angol csapat, én meg rengeteg agresszív hatással tértem vissza Los Angelesből, hogy ezt akarom csinálni, meg azt akarom csinálni... Sok szenvedélyes ötlettel és dologgal felvértezve érkeztem, amiket meg akartam valósítani a Depeche Mode érdekében, de a többiek így álltak hozzá: - "Hát izé, mi az elmúlt évet otthon töltöttük a nejemmel és a gyerekekkel, szóval egy kicsit lassíts, Dave." Most már elfogadom,ezt, de abban az időben úgy éreztem, hogy külön térfélen focizunk.“
Daniel Miller: "Sok időt töltöttek külön, elég nagy változásokon mentek keresztül a magánéletükben, néhányuknak akkor lett gyereke, szóval az összeröffenések már nem voltak az igaziak. Egyszerűen már nem működtek a régi kötelékek."
Alan: "Flood és én úgy éreztük, hogy egyre nehezebb koncentrálni a villában folyó zűrzavar miatt. Dave lakott mellettem és minden átszűrődött. Dave legfőbb kikapcsolódása akkoriban az volt, hogy a szobájában lévő erősítővel és a gitárjával mindenféle gerjedő hangot produkált, és néhány héten keresztül nekem ezeket kellett elviselnem. Nem panaszkodtam, de nem is akartam ezeket hallani. Azt hiszem, így eresztette ki a gőzt."
Flood: "Nem volt elszeparálva a munkaterület és a saját életterük. Leejtettél egy gombostűt a villa egyik sarkán és a másik oldalon úgy szólt, mintha égzengés lett volna. Egyáltalán nem volt magánélet. Hogy őszinte legyek, a stúdió volt a legkellemesebb hely, ezért annyi időt töltöttem ott, amennyit csak bírtam."
Alan Wilder: „Némi vita után, én, Flood és a többiek megegyeztünk, hogy inkább az előadásmódra koncentrálunk, m közben olyan területeket próbálunk felfedezni, amelyek teljesen ismeretlenek a számunkra. Néhány dal, mint például az I Feel You, az In Your Room, vagy a Rush lazábbak, élőbb hatásúak lettek, és talán elmondhatom azt is, hogy leginkább Flood, Dave és én támogattuk ezt a nyitottabb, hömpölygőbb hangzást. Az előadáscentrikusabb munkavégzés felborította az egyensúlyt, és néhányan nehezen tudtak ehhez alkalmazkodni.”
Daniel Miller: „Hagytam őket dolgozni néhány hétig. Amikor megérkeztem Madridba, nagyon rossz hangulat fogadott. Semmilyen munka nem folyt a stúdióban, semmi sem történt. Nem is beszéltek egymással. Alan a dobokkal játszott, fülhallgatóval a fülén, Fletch újságot olvasott, Flood próbált hangokat előállítani, de a többiek nem segítettek neki, és nem is mondtak véleményt, a hangmérnök lábát az asztalra téve félig aludt. Mi a franc folyik itt? Most kezdtek dolgozni az új lemezen, elvileg ez a legizgalmasabb időszak - mondtam magamban. A dalok készen voltak, Dave viszont fent festett a szobájában. Tudtam, hogy ezzel még lesz egy kis meló. (...) Totál olyan volt, mintha kiégtek volna, mielőtt még egyáltalán belekezdenek. Nagyon silány volt a kommunikáció. Felvettek néhány kis részt, de senki sem volt elégedett vele, híre sem volt a produktív hozzáállásnak".
Daniel Miller: "Mindenki tisztában volt vele, hogy a Violator klasszikussá vált, így művészileg arra törekedtek, hogy a következő album ehhez képest újat mutasson és ne a Violator folytatása legyen."
Martin: "Hirtelen rájössz, hogy rengeteg ember várja a következő lemezt és szerintem ez csak fokozza a feszültséget. Rájössz, hogy ez mennyire nagy dolog, korábban azt hittem, ezt soha nem fogom átélni. "
Dave: "Ezúttal valami nagyon különbözőt szerettem volna - azt akartam érezni, hogy játszom az emberekkel. A felvételek eslő napjától akartam ezt és keményen dolgoztunk is érte, szerintem épp ezért sikerült úgy az I Feel You. Soha nem nyomtuk ennyire keményen, érted? Anélkül, hogy mindenkit a pokolba kergettem volna az ötleteimmel, nem lett volna belőle semmi. Kényszerítettem Alant, hogy doboljon, erre ők azt mondták, hogy Dave megbolondult, dobot akar. Legközelebb majd háttérénekesek kellenek neki! És így is lett."
Alan: "Martin nem jó abban, hogy a véleményét kifejtse, így az sem erőssége, hogy megdicsérjen másokat. Ez a félénksége miatt van. Nem hiszem, hogy direkt csinálja, inkább csak képtelen kimondani, amit érez. És ha neki nem tetszik valami, akkor sem szól semmit. Ilyenkor a jelenet úgy fest, hogy Fletch azt mondja: "Hát, Al, Mart nem igazán elégedett". De Martin korábban meg se mukkant, így ezeket nekem elvesztegetett órák, napok."
Flood: "Martin és Alan nem beszéltek egymással túl sokat a stúdióban. Most már értem, hogy Alan miért volt olyan frusztrált. Martin sokkal könnyebben megnyílt nekem, mint Alannek. Elmondta, amit akart, de Al-nak semmit sem kötött az orrára. Ez kellemetlen, feszült helyzetet okozott, nyilvánvalóan, hisz producerként én voltam az egyetlen ember, akihez mindenki beszélt.
Alan Wilder: "„A kezdetekkor mindenki bejött a stúdióba, eltérő érdeklődést mutatva a lemezkészítési folyamatok iránt. Ennek az lett az eredménye, hogy sokat csevegtünk, sokat szöszöltünk, de tényleges munka nem nagyon folyt. Az évek során ezt úgy védtük ki, hogy leszűkítettük a produkciós csapatot azokra, akikre tényleg szükség volt, vagy akik tényleg részt akartak venni a munkában. Erről azonban megfeledkeztünk a madridi munka kezdetén, és a problémákat a saját stúdió mellett a tizenkét hetes együttélés csak súlyosbította. Borzalmas volt, utáltam! Nem volt szabad terünk, és a ha gulat elérte a mélypontot. Dave ekkorra már olyan rossz állapotban volt, hogy egyre csak visszahúzódott festeni vagy gitározni a szobájába. Néha előkerült pár felvétel erejéig, vagy hogy biztassa egy kicsit a többieket, majd újra eltűnt.”(...) "Dave sok időt töltött a szobájában, de közben nagyon lelkesedett a felvételekért, még akkor is, ha nem vett benne részt aktívan. Lejött, és azt mondta, : "Al, ez csodásan hangzik, nagyon ügyes vagy, szép munka! Ő volt az egyeteln, akinek ilyesmi elhagyta a száját. Legalább törődött az együttessel, bármilyen állapotban is volt. „
Dave: "Talán én voltam a legközelebb Alan-hez. Talán tényleg rossz néven vette, hogy napi 12 órát tobzódott a stúdióban, miközben Martin seggrészegre itta magát valamerre, én pedig belőni készültem magam valahol. Nagyon sokat dolgozott, hogy összehozza ezt az egészet, de nem igazán kapott semmilyen elismerést, mert mindenki a saját kis szaros önérzetével volt elfoglalva.„
Flood: „Martin nem izgatta, hogy teljesen rockosra vegyük a figurát. Ez volt a feszültség tárgya Martin és Dave, valamint Martin és Alan között. Szerintem Martin a lemezt az előző albumokhoz képest természetessbbé akarta tenni anélkül, hogy teljesen megfeledkezne a múltról. Alan imádja a nagy akkordokat és a himnusz-szerű szólamokat, Dave pedig épp a grunge hatása alatt volt, szóval eléggé eltávolodtak a banda eredeti gyökereitől.„
Alan: "Mióta Fletch először zuhant depresszióba a Violator turné alatt, folyamatosan jojózott a kedélyállapota, egyszer fent, egyszer lent. Amikor antidepresszáns gyógyszereket szerdett, az gyakran még rosszabbul sült el, mivel azoktól hiperaktív lett és mindenféle bizarr dolgokról kezdett beszélni. Azt mondtam neki, miről zagyválsz, Fletch? Majd nagyon mély időszak kezdődött, csak ült, nem beszélt és rosszkedvűen nézett maga elé. Egyik szélsőséges helyzetetet követte a másik. A madridi időszak alatt ez nagyon nehéz volt számára, mert a feszültség nagy nőtt és mindannyiunkon rajta volt a nyomás, hogy a lemeznek el kellett készülnie. Egyzre rosszabb és rosszabb lett az állapota."
Dave: "Bezárkóztam a szobába és amikor elszabadultak az indulatok, felrohantam, magamra zártam az ajtót és festeni kezdtem. Végül egy fantasztikusan szép olajfestményt hoztam össze Teresának. Tényleg büszke vagyok, mivel bő 10 évvel ezelőtt nyúltam legutoljára ecsethez és vászonhoz. Egész éjszaka festettem. Hihetetlenül jó hatással volt rám, mert ez az én saját alkotásom, és amúgy is úgy voltam az egésszel, hogy te ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak itt. Emlékszem, amikor befejeztem, csak Anton látta a munkámat és a csapat többi tagja teljesen meglepődött, hogy ilyenekkel foglalkozom. Martin azt mondta nekem: "Ó, nem is tudtam, hogy tudsz festeni, soha nem lennék képes egy ilyet csinálni. Erre azt mondtam: "Mart, ezt csináltam régen. Ez minden, amit tudok. Három évig jártam művészeti suliba, az egyetlen dolog, amiben valaha jó voltam, az a festés."
Daniel Miller: "Nagyon sötét volt bent Dave szobájában és egy tök jó képet pingált egy macskáról. Mindenfelé gyertyák égtek, nagyon rituális volt. Úgy tűnt, hogy amikor először jelent meg Londonban, az egy nagy sokk volt számomra, de később, ahogy összeszedte magát, már egy kicsit jobb lett. És nagyon jól énekelt. Rosszkedvű volt, de másokkal szemben is mindig az volt. Nyilvánvalóan tudtam, hogy karikatúraként éli meg azt, amikot korábban létrehozott. Minden energiáját és figyelmét elvonták a drogok."
Martin: "Dave sok heroint fogyasztott akkoriban, de időbe tellett, mire rájöttem. Nem vagyok drogszakértő, nem ism rem az összes tünetet. De folyton eltűnt a szobájában, előfordult, hogy három napig nem láttuk. Ugyanakkor kívülállónak éreztem magam, nem akartam Madridban lenni. Egészen eddig igazi banda voltunk, most viszont napokig nem is láttuk Dave-et. Eleinte tényleg rosszul esett. Alan sosem tartott velünk, amikor elmentünk valahova. A madridi felvét lek idején teljesen bezárkózott a villánkba, nem akart eljárni velünk.”
Alan Wilder: „Nagyon szigorú alapelveim vannak a munkával kapcsolatban: amikor dolgozom, akkor dolgozom. Ez az egyetlen módja, hogy teljesíteni tudjak egy feladatot, és tudjam, hogy a lehető legtöbbet beleadtam. Flood és én is úgy éreztük, hogy egyre nehezebb koncentrálni a villában történő zavaró események miatt. A madridi időszakban voltak nagyon nehéz pillanatok is.” (...)„Az ilyesmi nem egyik napról a másikra történik, de szerintem Dave egyre inkább saját világába zárkózott. A legnyugtalanítóbb az volt, hogy a drogozás eltorzította a személyiségét: hol agresszív volt, hol p dig elveszítette legnagyobb fegyverét, a humorérzékét. Úgy emlékszem, először Milánóban, a Violator felvételén ve tem ezt észre, ott jött elő belőle a barom. Egyszer minden ok nélkül nekiment egy tíztagú csoportnak az utcán. Teljesen lebénultam, arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban megkéselhetnek bennünket. De ő valahogy mindig megúszta az ilyen incidenseket. Egy másik balhét is kiprovokált egy madridi bárban, amikor a Pokol Angyalai egy bandájába kötött bele, utcai verekedés lett a vége. Mindez megnehezítette a normális kommunikációt, és csak tovább rontotta a már amúgy is rendkívül feszült kapcsolatokat. Egyre nőtt a távolság köztünk, ami már csak azért is sajnálatos, mert ő valójában nagyon lelkes és életvidám személyiség. Dave nagylelkű, nyílt ember, de lehet, hogy épp ez a baj. A maga módján mindenki megpróbált segíteni rajta, de szerintem senki sem tudta, hogyan fogjon hozzá. Amennyire tudom, a DM-ben senki más nem próbálta a heroint, ezért el tudom képzelni, hogy Dave teljesen elszigeteltnek érezte magát.”
Dave: "„Ami azt illeti, én annyira máshol jártam, hogy nem is vettem észre semmit az egészből. Nem beszéltem senk vel. A szobámban festegettem, majd néha megszállt az ihlet, érzelmekkel telve előbújtam, majd gyorsan vissza is mentem. Küzdöttünk az albummal, és hirtelen, annyi év után, elszakadtunk egymástól. Mindannyian a saját utunkat jártuk, életútjaink elváltak. Nagyon kemény volt. A legkeményebb feladat Floodra hárult, -akinek össze kellett tartania az egészet. Azt hiszem, ebbe az albumba ő is majdnem belerokkant. A munka után azt mondta nekem, hogy élete legnehezebb feladata volt a Songs Of Faith And Devotion, de akkoriban nem is fogtam ezt fel. Ráadásul nagyon sokat hiányoztam - testben és lélekben egyaránt. Még akkor sem voltam igazán jelen, amikor ott voltam.”
Alan Wilder: "„Az album összetett atmoszférája természetesen tükrözi azt, hogy milyen állapotban voltak az együttes tagjai akkoriban, és így Dave drogozása is számított a lemez elkészítésekor. Elkeserítő volt - nem morális okok miatt, hanem azért, mert a személyiségére volt rossz hatással. Nagyon sokszor nem volt jelen teljes valójában, én pedig hi nyoltam a humorát. Igaz, hogy többnyire nem is volt magánál, így aztán nem vállalt aktív szerepet a munkában. Martin magába zárkózott, Fletch pedig depresszióra panaszkodott.
