SPOILER! Szemezgetés a szlovák Depeche Mode oldal Memento Mori kritikájából
"25 éve várom ezt a lemezt! Nem egy medencés lazulás a lemenő kalifornia nap alatt (Exciter), nem egy durva hallucinogén zajorgia (Playing The Angel), nem egy távoli kozmikus zenei hűsölés (Sounds Of The Universe), nem egy elektro-blues (Delta Machine), és nem is egy harsány politikai kiáltvány (Spirit). A Memento Mori egy méltóságteljes zenei alkotás, amely nemcsak a nevéhez, de a Depeche Mode nevéhez is méltó.
Az első meghallgatás után féltem, hogy a lelkesedés hamar ki fog belőlem hunyni, de ennek az ellenkezője történt. Azóta sem fordult elő, hogy bármilyen okból félbeszakítottam volna az album meghallgatását, vagy kihagytam volna akárcsak egy dalt is. Olyan erős érzelmi és hangzásbeli "flow" van benne, ami már nagyon hiányzott a zenekar Wilder utáni időszakából. Szomorú, hogy ehhez egy "Fletcher-utáni időszak" kellett, de a sors így akarta.
Nem lehetett várni ilyen kiegyensúlyozott albumot hangzásilag, dallamilag és szövegileg is. Mindazok a nyilatkozatok, amelyeket Martin és Dave a rajongóknak mondtak az interjúkban, nem közhelyek voltak, hanem kimondták az igazságot. Igen, ezek a dalok a halálról (is) szólnak, de nem úgy, azogy azt sokan talán elképzelték a fejükben. Az élettel, a szerelemmel, a világgal való abszolút megbékélésről szólnak, aminek a végére csak egy dolog marad... igen, az utolsó naphoz vezető útról szólnak, de az nem biztos, hogy holnap, vagy akár évek múlva jön el.
Egész egyszerűen Martin és David (és Richard Butler) nyíltan, de burkoltan, metaforikusan, gyönyörűen leírták egy olyan ember belső működését, aki elérte az életérettség küszöbét. Nincs több felesleges izgatottság, nincs több félreértés, nincs több céltalan magyarázkodás, csak a vágy, hogy egyedül maradjon önmagával, békében, elmélkedésben, hogy összekapcsolódjon a világegyetemmel, és hogy teljes mértékben élvezze azt a lelki egyensúlyt, amelyre valójában egész életében törekedett. A nyitó "My Cosmos Is Mine" című számmal Martin világossá teszi a világ számára, hogy nem kívánja megosztani belső világát senkivel, és főleg nem magyarázkodni.
Zeneileg is sokkal jobb és érdekesebb az album. Ez a klasszikus Depeche Mode? vagy ez már egy cover zenekar? Ezek a kérdések folyamatosan visszhangoznak bennem ezzel az albummal kapcsolatban, de pozitív értelemben. Nagyon régen hallottam ilyen rétegzett dalokat tőlük, bár biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan hallgatók, akik az album első meghallgatása után nem értenek velem egyet.
A mű egyedisége azonban abban is rejlik, hogy az egyes rétegeket csak minden egyes további hallgatáskor kezdjük észrevenni, és talán a tizedik-tizenötödik ismétlésnél hirtelen ráébredünk a hangzásbeli fenségességre, ami addig szépen elrejtve maradt. Olyan ez, mint egy bújócska, amit nem tudsz abbahagyni. És az a varázslatos ezekben a rétegekben, hogy gyakran teljesen más ritmikai mintázatuk van, mint a támogató ritmusnak, amire az első meghallgatáskor koncentrálsz. Sokan örömmel fogják hallani, hogy abszolút az elektronika a fő irányvonal, és a gitárok alig észrevehető pozícióba szorulnak vissza. Legtöbbször az ember nem is tudatosul a jelenlétük.
Igen, az elektronikus Depeche Mode tért vissza, teljes pompájában. Mi több, egyes dalok felépítése nagyon emlékeztet a Recoil dallamstruktúrákra (főleg a "Bloodline" és "Unsound Methods" korszakokból). Például a "Don't Say You Love Me" című dalnak szinte már túlzottan Alan Wilder utánérzete van, sőt, a "My Favourite Stranger" című dala is Recoil-szagú, de abban már Bowie "Earthling"-korszaka is felbukkan. Máshol az egészet túlfőzik electroclash harsánysággal, mint pl. a "Never Let Me Go"-ban.
Az egész lemez tisztelgés a Kraftwerk előtt. A düsseldorfi példakép talán a My Cosmos Is Mine kivételével annyira erőteljesen üvölt minden dalból, hogy a "People Are Good"-nál már komoly kétségeim voltak, hogy ez nem minősül-e a szerzői jogok megsértésével.
A lelket pedig az atipikus, de Martinra mégis annyira jellemző "Soul With Me"-ben érezhetjük a leginkább. Martin magával visz egy 1970-es évekbeli éjszakai klubba, ahol a táncosok már elhagyták a színpadot, a törzsvendégek már az utolsó köröket isszák, és egy fura fickó ül a színpadon egy Moog szintetizátor mögött, aki a űrszerű dallamait játssza, de akire már valójában senki sem hallgat. Gondolom, sokan felhúzzák majd az orrukat erre a számra, de ez az igazi Martin, ahogy a "Sounds Of The Universe" albumon is megmutatta a "Little Soul" című dalban.
Az album dallamait sem tudom kifogásolni, az egész dallamvilág egy nagy hullámvasút. Amikor egy mikromásodpercre úgy érzed, hogy elég volt, vagy kezd unalmassá válni valamelyik szám, jön egy váratlan fordulat, és a dal teljesen más irányt vesz. És ezt a 12 dal közül abszolút mindegyik után elmondhatod. Martin, David, James és Marta a legapróbb részletekig gondosan összerakták az albumot. Semmit nem bíztak a véletlenre, egyetlen üres helyet sem hagytak, és ami a legfontosabb, a lemez az első másodperctől az utolsóig építkezik, tart valahová.
A "Ghosts Again" gyönyörűséggé nőtte ki magát rajta, nem zavaró, szépen illeszkedik a sorba, a "Caroline's Monkey" a furcsa címe ellenére az album egyik legerősebb pontja, a mennyei "Before We Drown" mellett, és ugyanígy tudnék írni minden egyes dalról. Még az electroclash/electropunk "Never Let Me Go"-ban is sokkal több van, mint ami elsőre látszik. Egyik dalról sem mondható el, hogy nem rendelkezik "élő" potenciállal, ahogy a "My Favourite Stranger" esetében erről már meg is győződhettünk. Ami biztos, biztos, az az, hogy a Depeche Mode újjászületett, megérett, önmagával és az élettel kibékült, de ami a legfontosabb, készen áll és eltökélt abban, hogy maradék idejét a lehető legjobban kiélvezze. Ezt érezni az albumon, ezt érezni rajtuk ...
A "Memento Mori" az egyik legjobb dolog, amit valaha kiadtak ... Nem félek egy ilyen erős kijelentéstől. Talán azért, mert magam is elértem egy olyan kort, amikor már inkább magam mögé, mint magam elé nézek ...
Köszönöm srácok, Andy hihetetlenül büszke lenne rátok ..."
https://www.depechemode.sk/magazin/clanok/moj-memento-mori-vesmir-recenzia-albumu
