Ma 25 éve kezdődött az észtországi Tartu városában a THE SINGLES TOUR, azaz a Depeche Mode első turnéja Alan Wilder kiválása, Dave drogproblémái és az Exotic Tour pokoljárása után. A Depeche Mode itt több, mint 4 év után lépett turnészínpadra (azaz az 1997-es néhány számos fellépéseket nem számoljuk), ez volt az addigi leghosszabb szünet két turné között (azóta a Global Spirit Tour és a Memento Mori Tour közti szünet megelőzte; de például az Exciter Tour vége és a Touring The Angel Tour eleje között is majdnem 4 év telt el). Ez volt 1982 óta az első turné Alan Wilder nélkül, és a két Devotional Touros vokalistalányt is lecserélték: ezúttal Jordan Bailey és Janet Cooke állt a színpadon. Szintén ezen a turnén debütált Christian Eigner a dobok és Peter Gordeno a billentyűk mögött, azaz ma 25 éve segítik a háromtagú (majd napjainkban már csak kéttagú) Depeche Mode-ot a koncerteken. Az előzenekar Európában a Prodigy-szerű, agyszaggató elektronikus zenét jászó lánycsapat, a Purity volt, míg Észak-Amerikában egy másik Mute Records üdöske, az indusztriál-metált játszó Stabbing Westward melegítette a közönséget. A koncertek bemelegítő DJ szettjét pedig itt még nem Martin válogatta össze, hanem a korszak producere, Tim Simenon, olyan előadókkal, mint a The Chemical Brothers, vagy a Q-Ziq.
A The Singles Tour jóval rövidebb volt, mint a korábbi néhány menetelés, 1998 karácsonyára véget is ért, igaz ebben az időszakban az igen sűrűnek számító 65 alkalommal léptek színpadra Európában és Észak-Amerikában. A turné Északkelet-Európában kezdődött (ekkor léptek fel először például Észtországban, Oroszországban, vagy Finnországban), majd a szokásosnak mondható európai turnéhelyszínek után Észak-Amerikában fejeződött be. Ez volt mindmáig az utolsó olyan Depeche Mode turné, amely elkerülte Magyarországot.
A The Singles Tour egyértelmű visszalépés volt a korábbi grandiózus turnékhoz képest, mind látványban, mind megszólalásban. A színpadképet ezúttal is Anton Corbijn rendezte, aki elmondása szerint "intim", amolyan "peep-show" hangulatú kivetítést képzelt el. Mindössze néhány dalhoz használtak kivetítést (és az I Feel You kivetítését néhány fellépés után el is hagyták), és a kivetítés ötletessége is kritizálható volt (ez mondjuk azóta sem változott). Ami a hangzást illeti, első ízben mindegyik dal élő dobbal szólalt meg, ám a hangzás mégis jelentősen vékonyabb, ötlettelenebb volt, mint a korábbi turnékon, elsősorban a nagyszerű Devotional Touron. Nem kérdés, a stúdiómágus Alan Wilder távozásával jóval vértelenebb lett az élő hangzás; ez megint egy olyan jelenség, ami néhány dalban azóta is tapasztalható, noha azóta a fejlődés kétségtelen, elsősorban szerintem annak köszönhetően, hogy Christian jobban beleviszi az egyéniségét és a dobtudását a dalokba. Nem születtek itt új verziók, hacsak a néhány hangból álló introval ellátott World In My Eyes-t, a szörnyű szintihangszínnel eljátszott A Question Of Time, a zongorával elővezett Condemnation-t és az új (egyébként kiváló) gitárszólóval ellátott Enjoy The Silence-et nem számítjuk annak. Illetve a hamarosan kislemezen megjelenő Only When I Lose Myself is némiképp ráncfelvarrott verzióban hangzott el (érdekesség, hogy hosszú idő után itt megjelenés előtt játszottak a dalt, hiszen az említett Only When I Lose Myself kislemez csak szeptember 7-én jelent meg; a The Singles 86-98 kiadvány pedig, amit a turné népszerűsített, csak szeptember 28-án került a boltokba). A Somebody előadása során Peter Gordeno jóval díszesebben, "bárzongorásabban" adta elő Martin remekművét, mint a szikáran, biztos kézzel, az albumverzióhoz közeli verzióhoz ragaszkodó Alan Wilder.
Fontos hangsúlyozni, hogy ekkortájt valószínűleg kisebb gond is nagyobb volt annál, hogy nincs új koncertváltozat, vagy hogy vértelen az új hangzás. Ez volt a Depeche Mode újraindulásának a pillanata, szinte lélegzet-visszafojtva figyeltük ekkor, hogy Dave vajon nem esik-e vissza a drogokba, illetve hogy Alan nélkül egyáltalán képesek-e egyáltalán turnéra menni. Szerencsére mindkettőre pozitív megerősítés született.
Ami a turné setlistjét illeti, egyrészt bebetonozottabb dalcsokrot játszottak, mint szinte bármikor a történetük során (a későbbi turnék dalmenetei meg már szinte kavalkádszerűen agyonbonyolítottnak tűnnek az 1998-as dallista fényében). Noha egyértelműnek tűnt, hogy a banda a The Singles 86-98 dalait fogja játszani, és így szinte kitalálható volt a setlist, a zenekar mégis csavart egyet a dolgokon. Az, hogy a válogatáslemezen amúgy szereplő Little 15, vagy az Everything Counts nem csendült fel, az talán még kevésbé volt meglepő, az viszont, hogy a The Singles 86-98 két olyan zászlóshajója, mint a Strangelove, vagy a Behind The Wheel, hogy maradt ki a setlistből, az rejtély. A Behind The Wheel később bekerült néhány koncert erejéig - a Sister Of Night-tal egyetemben, ami viszont meg nem volt kislemezes dal... A fennmaradó két helyet meglepő dalokkal töltötte meg a Depeche Mode: a már említett Somebody egyáltalán nem 1986 és 1998 közti kislemez (még az se biztos, hogy kislemez), ám a minden egyes 1998-as koncertet záró, a 101 után 10 évvel újra előszedett Just Can't Get Enough komoly indulatokat váltott ki még a rajongótáboron belül is. Sokan az artisztikus World Violation Tour, de főleg a Devotional Tour után komolytalannak tartották Vince Clarke "bohóckodását". Azóta aztán sokat enyhült a rajongótábor, a gyakran elővett Just Can't Get Enough máig koncertkedvenc dalnak számít.
A turné a Painkiller Plastikman mixének a hangjaival indult, majd az A Question Of Time történetének legvértelenebb változatával folytatódott. Ezután jött a két Violator-kedvenc, a World In My Eyes (sejtelmes, kissé ötlettelen új introval), és a Policy Of Truth (Devotional változatban). Ezután jött az új sikerdal, az It's No Good (sajnos nem az Ultra Launch Party változatban, hanem annál egy fokkal lassabban, ami pont elég is volt a kiheréléséhez), aztán jött a Never Let Me Down Again (a rövidebb Devotional változat után ismét hosszú, amolyan 101-változatban), majd a "Devotionales" Walking In My Shoes. A már említett, ügyesen megremixelt Only When I Lose Myself után a két "papírforma" Martin kislemezes dal következett (A Question Of Lust, Home), majd Dave visszatért a színpadra a Condemnation igencsak visszafogott új változatával, azután pedig az In Your Room Zephyr mixe következett - ez a változat egyébként színpadon ezen a turnén debütált. A sajnos albumverzióra hajazó verzióban elővezetett Useless után jöhetett a két "összeragadt" Violator sláger, ezúttal megfordított sorrendben (Enjoy The Silence, Personal Jesus), az Enjoy esetében új, kevésbé díszes, de annál hatásosabb Martin-gitárszólóval. A főprogramot némi meglepetésre a kevésbé bulizós Barrel Of A Gun zárta. A ráadásblokk elején jött a Somebody (a turné vége felé a Sister Of Night-tal cserélgetve), majd a Stripped súlytalan változata (a turné vége felé a Behind The Wheel-lel cserélgetve), amit az I Feel You Devotional "copy-paste" változata zárt. Ezután újra lementek a színpadról a fiúk, hogy aztán búcsúzóul Just Can't Get Enough 101-es változatával sokkolják a közönséget.
Összességében biztos, hogy nem volt könnyű újra beindítani a szekeret, és az, hogy a DM egy ilyen feszített tempójú, rövid időtávú turnét bevállalt, mindenképpen elismerésre méltó. Én magamban inkább "Recovery Tour"-nak hívom ezt a fellépéssorozatot: és gondoljunk arra is, hogy ez a turné alapozta meg azt, hogy később (pl. napjainkban) bátran el lehet menni jóval grandiózusabb és hosszabb turnéra is. Dave nem esett vissza (igaz, jóval visszafogottabban is viselkedett a színpadon, mint korábban), és persze ne feledkezzünk meg a frontember magányosságáról sem, aki a turné során jelezte, hogy Alant ő hiányolja, mivel a "többiek mindig együtt vannak". A Tartuban tartott koncert elején - a lenti videón is látszik - az A Question Of Time elején számomra úgy tűnik, hogy úgy néz körbe a közönségen, mint CJ 1992-ben Los Angelesben, "oh shit, here we go again" (elnézést a GTA sorozatot nem ismerőktől a "bennfentes" poénért).
Ezen az őszön tehát - sok más mellett - a 25 évvel ezelőtti The Singles Tour eseményeit is fel fogjuk idézni. Itt például még a gyülekező rajongókat és a hangpróbát is látjuk. A dátum téved, kilencedikén már Helsinkiben zenélt a Depeche Mode. Nézzük tehát a videót: a DM visszatért!
