Dave McElroy az Almost Predictable Almost blogon nagyon szórakoztatóan írt a ma 35 éve boltokba került Never Let Me Down Again kislemezről. Íme a fordítás:
"Mielőtt a Music For The Masses-ből ízelítőt kaptunk volna, a Depeche Mode kiadta az album második kislemezét, kétségkívül abban a reményben, hogy a Strangelove listás helyezése csak kisiklás volt.
Dübörgő dobok a Led Zeppelinnek köszönhetően, egy gitár típushibájából adódó zajos, erőteljes nyitás és egy dal, amiben magaslat magaslatot követ - nem vallhattak kudarcot, igaz?
Dehogynem. A tömegek, ahelyett, hogy meghajoltak volna a Never Let Me Down Again fenségessége előtt, inkább azt mondták: "házak és nadrágok? mivan?" és inkább elhúztak Wet Wet Wet és Bon Jovi lemezeket vásárolni.
Őszintén, mit kellett volna még csinálni a DM-nek?
A Never Let Me Down Again 1987 augusztus 24.-én jelent meg. A kislemez a szokásos vegyes kritikákat kapta. A Smash Hits-nek tetszett, mondván: "A Mode már sokszor kilépett a jó öreg szintisablonokból, de ez a mostani dal igazán emlékezetes, merthogy... nos, ijesztő. A szaggatott, baljós hangok végigborzongatják az ember hátát, a rémisztő refréntől be lehet rezelni és ehhez még vegyük hozzá az alábbi sort: "Azt ígéri, hogy biztonságban leszek, amíg el nem felejtem, ki viseli a nadrágot). A B oldal (Pleasure, Little Treasure) is egész jó diszkószám.
Az NME nem értett egyet: "A Never Let Me Down Again furán hagyományos, és nem lennék meglepve, ha valami köze lenne a drogokhoz. "Utazom a legjobb barátommal/Remélem, hogy soha többé nem hagy cserben.... Mindez nagyon imponáló... főleg Főtörzsnek, a drogkereső kutyának..."
A Melody Makerben Paul Mathur így írt: "Nem olyan perverz, mint a legjobb pillanataik (A Question Of Lust), de megvan benne a lehetőség, hogy a rejtett értelme túlzott, direkt harsányság nélkül is kihámozható legyen". Szóval a szokásos.
Németországban a Bravo magazin nagyon jó véleménnyel volt a dalról, különösen a Split Mixről: "A Never Let Me Down Again Split Mixe kilenc és fél zseniális percig tart a 12 inches maxin. Számomra ez a DM eddigi legizgalmasabb anyaga! Az új Depeche-hangzás - csakúgy, mint a dallam - verhetetlen." Igazuk is volt.
Ez egyszer a Depeche Mode nem szerepelt a Top Of The Pops-ban. Ehelyett az az ITV rövid életű (és a Top Of The Pops-hoz képest nem túl jó) The Roxy című műsorában lépjen fel. A felvételt elnézve mindössze 9 másodperc kell ahhoz, hogy számos kérdés felmerüljön. Először is Dave felsője. Az ember szeretné azt hinni, hogy a fekete póló, amit viselt, a színpadra menet beleakadt egy szögbe, így az képregényszerűen kibomlott és csak a fele maradt rajta. Pozitívumként nézzétek meg Alant. Ez itt Wilder csúcspontja. Házmagasságú haj, napszemüveg és 142,5% bőr. Dave aztán elrontja a hangulatot azzal, hogy léggitározak. Dave, hagyd abba ezt azonnal. A Jagger-féle csípőre tett kéz, amit másodpercekkel később felvesz, felfedi a felsőtestét teljes dicsőségében. Ez olyasvalami, amiről kész vagyok azt mondani a jóérzésem érdekében, hogy bizonyára csak viccből tehette.
Csak egy teljes perc után látjuk meg Martint. Teljesen fel van öltözve és fehér ruhát visel. Ez valóban nagyon, nagyon furcsa. A nagy BONG megafonok a színpadon jól néznek ki. Fletch a színpad hátsó részén csinálja a jól ismert agresszív szintetizátorbökdösést.
A kislemez slágerlistás szereplése újabb bizonyíték arra, hogy a brit közönség átmenetileg elvesztette az eszét a 80-as évek végén. Ahelyett, hogy a Never Let Me Down Again az első helyen került volna, és a Split Mixet az új nemzeti himnusszá nyilvánították volna, szeptember 5-én a 22. helyen lépett a slágerlistákra, majd a 26., a 29. és végül az 55. helyre esett vissza, mielőtt felhúzta volna a slágerlisták nadrágját, és végleg elhagyta volna a slágerlisták házát (ööö...). Így van, a legmagasabb helyezés a 22. volt. Feladom.
Nem kell bizonygatnom, milyen jó dal a Never Let Me Down Again. Ez egy elképesztően jó szám, olyan hangos és viharos és erőteljes, mint amilyennek a Depeche addig a pontig hangzott. Egy hatalmas, dübörgő, dübörgő vadállat, ami garantáltan minden élő show egyik csúcspontja. Furcsa módon a zenekar ezzel nem értett egyet, mivel csak egyszer játszották élőben, Zürichben, a Hallenstadionban, 1987. november 12-én.
Természetesen csak viccelődöm. A Depeche Mode minden egyes koncertjén eljátssza ezt a dalt, ez a legtöbbet játszott DM dal koncerteken - miért is ne játszanák? A karlengetős rész, ahogy a dal a crescendójához ér, az egyik legnagyobb koncertélmény, és az utóbbi évek néhány kissé furcsa feldolgozása ellenére, különösen az Exciter turné verziója (2001 még mindig friss - hagyjatok békén) mindig nagyszerű, egyesítő pillanat bármelyik Depeche koncerten. Úgy érzed, mintha a helyszín egy emberként mozogna, egy közös mámorban, ahogy a karok mindenfelé hullámoznak. A Never Let Me Down Again élőben nagyon, nagyon különleges dolog.
A B-oldal, a Pleasure, Little Treasure az anyukám kedvenc Depeche száma, az Enjoy The Silence mellett. Ezek olyan tények, amikkel tisztában kell lenned. Ez egy nagyon jó dal, de jogosan inkább B-oldal, mint albumszám, mert egy kicsit kilógott volna a lemezről. Az album turnéján 95 alkalommal játszották, ami szerintem elég bátor volt tőlük. Ahogy a Rose Bowl-felvételen láthatjátok, Dave ismét elkényeztet minket a léggitár mozdulataival. Ó, Dave.
Most pedig a klipről. Anton visszatért, és egy remek videót készített. Csodálatosan kezdődik, pont úgy, ahogy a Strangelove véget ért, a narancssárga Bong Megafonnal, ami elhalványul. Igen ám, csakhogy a négy szék, amivel Párizsban összebarátkozott, elhagyta, és egy dániai mezőn kötött ki. Ez bizonyára egy jó kis éjszakai buli lehetett. A narancssárga szín átkonvertálódik fekete-fehérré, és már indulunk is.
Egy elmosódott, művészies hangulatú mezőt látunk, mielőtt Dave-et egy asztalra hajtott fejjel találjuk, aki úgy néz ki, mintha a BONG Megafonnal töltötte volna az éjszakát. Egy idős férfi, valódi nevén Valdemar Christensen csatlakozik hozzá, aki élvezi a kávéját, nem törődve Dave-vel, aki továbbra is ül, arccal lefelé. Hirtelen azonban Dave életre kel, és elénekli, hogy "I'm...", mielőtt azonnal elfelejtené a mondat végét, és újra bánatosan nézne maga elé. Soha többé nem megy el inni a Bong Megafonnal. A második sort sikerül neki, mielőtt úgy dönt, hogy inkább kávézik, mint énekel, miközben Valdemar a saját dolgával törődik, nem törődve a mellette ülő könnyűsúlyú popsztárral. Dave-nek ekkor elege lesz, és beugrik a pici buborékos autójába, otthagyva a láthatóan megkönnyebbült Valdemart.
Ezután egy kis autózás következik, mielőtt Fletch hirtelen felbukkan egy mezőn. Helló Fletch. És nini, itt van Martin is, aki harmonikázik néhány rönk mellett, ahogyan azt Dániában nyaraláskor szokás. Dave mindkettőjük mellett elhalad, és ahogy garantálom, hogy mindannyian megtettétek már, a második versszakot énekelve, a kormányon dobolva halad végig. Ismerjétek el. Tudjátok, hogy így volt.
Alan felbukkan, 132,8 % bőrben, hátrafésült hajjal, (amit csak Alan tartott divatosnak), mielőtt a dolgok nagyon komolyra fordulnak. Látjuk, ahogy Martin megszabadul a rönktől és a harmonikától, és valahová mutat, és Fletch is a mezőn keresztül rohan, és szintén mutat valamit. Még Valdemar is beszáll a játékba, kiabál, mutogat és hadonászik a botjával. Mi folyik itt? Talán Dave elfelejtette megszerezni a műszaki vizsga dán megfelelőjét, és arra próbálják figyelmeztetni, hogy a dán közlekedési hatóság a nyomában van? (Ők foglalkoznak Dániában a járművek műszaki vizsgáival, és Faerdselsstyrelsen) Martin és Fletch folyamatosan fut (nagyon furcsa látni Martint futni), de Dave csak megy tovább. A 2 perc 25 másodpercnél van az egyik legendás Depeche videó pillanat, amikor Alan úgy fut a sarkon, mint egy fekete, bőrbe öltözött zsiráf, és szenzációsan néz ki. Dave-et azonban semmi sem állíthatja meg.
Hirtelen és megmagyarázhatatlanul Alan elesik egy mezőn. Talán annyira hátracsúszott a haja, hogy maga az idő is elcsúszott. A dolgok még rosszabbra fordulnak Alan számára, amikor úgy lebeg el mellettünk, mintha halott lenne, ami nagyon rossz hír a nemzetközi bőripar számára.
2 perc 50 másodperc múlva látjuk a búzamezőt hullámozni. Hirtelen egy rész egy klipből valami nagyon nagy dologgá válik a Depeche Mode világában. Itt álljunk meg, és emlékezzünk vissza, milyen érzés egy Depeche Mode-koncerten lenni. Egyszer még visszatérünk oda.
Térjünk vissza Dániába. Dave kiszállt a kocsiból, és egy furcsa feszületszerű pózt vett fel. Ennek ellenére van egy felvételünk a kocsi ajtajának kinyitásáról belülről. Miközben a folytonossági problémákon töprengünk, hirtelen besötétedik, és a már nem halott Alan és Fletch kiemelik Dave-et a vízből, amibe került, miközben Martin odajön, és nagyon furcsán néz be a kocsiba. Fletch futásáról van felvétel, majd Fletchről, amint Dave-et tartja, ami lenyűgöző munka Andy részéről. Ezután látjuk Martint, amint a Bong Megafonnal elindul egy éjszakai kiruccanásra, kétségtelenül készen arra, hogy megmutassa neki, hogyan kell rendesen inni. Ekkorra már a botorkáló, éneklő Dave-et már magára hagyta a banda többi tagja. Ahogy Martin lámpafénynél énekli a "see the stars..." kezdetű sorokat, látjuk, hogy Dave úgy elesik, hogy az a legtöbb focistát zavarba hozná. Alan és Andy ismét kimenti őt, mielőtt Dave ismét elmerülne, és miután az első merülésért már figyelmeztették, kap egy második sárgát, és így egy piros lapot. Ezt később megfellebbezték, ami azt jelenti, hogy a Behind The Wheel videó alatt már nem volt felfüggesztve.
Egyszóval ez egy kiváló videó, és megérdemli, hogy újra és újra megnézzük.