A ma 35 éves World In My Eyes kapcsán felidézem két fordításomat az Almost Predictable Almost blogról.

Itt a World In My Eyes kislemezről esett szó.

Itt pedig a World In My Eyes kiadvány angliai visszhangjáról esett szó.

A World Violation Tour minden egyes koncertje a World In My Eyes-szal kezdődött. A Crucified és a Kaleid egymásba úsztatása és a velőtrázóan jó intro-dobhangok után után szinte a közönség arcába robban a koncert nyitódala, és az extázist csak fokozza az oldalról betáncoló Dave, aki egyedi csípőmozgásával és "még a régi" hangjával fokozza a szinte fokozhatatlan hangulatot... Érdekesség, hogy a turné későbbi szakaszán  (egészen pontosan az október 14-ei frankfurti fellépéstől) néhány drámai hatású plusz hangot is beletettek a World In My Eyes-ba, tehát már akkor is változtattak némiképp egy-egy dal hangszerelésén, még a turné alatt is!

A World In My Eyes a Violator negyedik kislemezes dala volt, 1990 szeptember 17-én jelent meg, két Dave által énekelt B-oldalas dallal (Happiest Girl, Sea Of Sin). 

Kemény basszusok, enyhén műanyag, tipikusan Francois Kevorkian hatását mutató, "Kraftwerkes" dobok, gyönyörű harmóniák és mindehhez a "lelketlen" gépzenéhez annyi érzelem és szexualitás, amennyi csak belefér: Martin behízelgő dalszövegét Dave annyi érzékiséggel búgja a fülünkbe, hogy még férfiként is csak elismerően csettinthetünk... A szögegyszerű, szintén enyhén műanyag szintidallam is tovább feszíti a dal érzékisége és az elektronika úgynevezett ridegsége közti ellentétet. Az utolsó versszak a végletekig feszíti az erotikus hangulatot, majd a második versszak után már csak Dave magabiztos éneke ismétlődik a dal végéig: "let me show you the world in my eyes!", miközben Martin "uuu"-zós háttérvokálja szól... Egyetértek Andy Fletcherrel nekem is ez a kedvenc Depeche Mode dalom!

Martin a World In My Eyes-ról: "Emlékszem, hogy az eredeti demó egy kicsit gyorsabb és talán egyszerűbb is volt. Milánóban vettük fel a számot. Emlékszem, hogy Dave elutazott egy pár napra és amíg távol volt, csak ezen a számon dolgoztunk. Ekkor kapta azt a melankólikus hangulatot a dal. Mikor Dave visszajött lehányta a cuccait, meghallgatta a számot majd teljes sokkot kapott...! Az volt a véleménye, hogy teljesen elrontottuk a számot.... fél nap után aztán visszajött és azt mondta: "Végülis elég jó lett!". Hiába, mindig időbe tart mire megszokik az ember valamit!" (a fordítás a HDMFC honlapjáról származik).

A kislemez kicsit rövidebb introval bír, ezt leszámítva megegyezik az albumverzióval (állítólag a Remixes 81-04-en megjelenő Daniel Miller Remix lett volna az eredeti kislemezverzió, de ezt megvétózták!). A klipverzió itt kissé csalós, ugyanis nem a rövidebb single verziót, hanem az albumverziót takarja.

Azok után, hogy a Personal Jesus-nak énekelt B-oldala volt, az Enjoy The Silence-nak 2 db instrumentális B-oldala, a Policy Of Truth-nak már csak 1 db instrumentális B-oldala, akár tartani is lehetett attól, hogy a negyedik, World In My Eyes kislemezre már nem marad muníció. Szerencsére alaposan ránkcáfolt a zenekar, hiszen két Dave által énekelt remek dalt is tartogattak az utolsó maxira - és ez az előzetes tervek szerint is így lehetett, hiszen mindkét B-oldalas a felvételi időszakban, még 1989 második felében született. A két dal közül az első a HAPPIEST GIRL, egy fülledt, érzéki, táncolható dal, hideg dobokkal, meleg basszusokkal, és nem túl bonyolult, viszont igencsak testiség-központú szöveggel. A dallamban még valami magyar népdalosat is fel vélek fedezni! :) A Happiest Girl sokáig úgy volt, hogy felkerül a lemezre (érdekes, hogy ugyanez fel sem merült a legalább ilyen remek Dangerous vagy Sea Of Sin esetében), ám aztán lehagyták róla, Alan Wilder szerint azért, mert nem tartották elég erősnek ahhoz, hogy a Violatorön szerepeljen. 

A World In My Eyes másik B-oldalasa egy olyan dal, ami mind hangulatában, mind hangszerelésében, mind szövegvilágában rokon a Happiest Girl-rel, ez pedig a SEA OF SIN! Ugyanazok a kemény dobok, dús basszusok, és ugyanaz a szexualitást sugalló szöveg jellemzi ezt a dalt is, mint a Legboldogabb Lányt. Érdekesség, hogy akárcsak a Happiest Girl (Jack Mix)-nél, itt a Sea Of Sin-nél is külön mixnevet adtak az eredeti verziónak, ez a változat a Tonal Mix névre hallgat. A kedvencem a második versszaktól bejövő, visszatérő, nem tolakodó, mégis meghatározó torzított gitárszerű effekt, ami onnantól végigkíséri a dalt. A Sea Of Sin-nek hosszas, szépséges instrumentális levezetése van - ezzel zárultak tehát a Violator-korszak újdonságai. A következő kislemez 1993-ból már teljesen más stílusú lett...

A World In My Eyes maxi különböző verziói ugyanazt a hangulatot árasztják, mint maguk a dalok: erősen táncos, nagyon Kraftwerkes, mégis nagyon fülledt hangulatú átdolgozásokról van szó. A WORLD IN MY EYES (OIL TANK MIX) mindjárt egy olyan alkotás, ahol nem is tudjuk, hogy melyik Kraftwerk-számra emlékeztet az alap (Numbers, The Man Machine, Home Computer - ez a három a legesélyesebb), ami nem is csoda, hiszen Francois Kevorkian készítette a mixet, aki 4 évvel korábban a Kraftwerk: Electric Café című lemezét mixelte. Alan Wilder el is mondta, hogy ez a dal az élő cáfolata annak, hogy az elektronikus zene lelketlen lenne. 

Dave McElroy így írt a DM 40 évvel ezelőtti vitatott kislemezéről:

"A Shake The Disease megmutatta a világnak, hogy a Depeche Mode új hangzással bír, egy sötétebb, dicsőségesebb hangulattal, amely meghatározta a zenekar következő néhány albumát. Ez remek módja volt karrierjük első szakaszának lezárásának, és a The Singles 81-85 kiadásának döntése is logikus volt, mivel ez egy szép befejezést jelentett az első szakasznak.

A Shake The Disease azonban nem volt az egyetlen új dal az albumon. Az 1985-ös fesztiválszezon befejezése után a zenekar felvett néhány új dalt, ezúttal csak Daniel produceri munkájával, mivel Gareth Jones meghallgatta az It's Call... bocsánat... elfoglalt volt. Az egyik új dal a Shake The Disease irányvonalát folytatta, tovább csiszolva a Depeche Mode új hangzását, és elsősorban a halálra koncentrálva.

Viszont érthetetlen módon a másik dalt választották ki következő kislemezként. Ez a dal dupla 12"-es lemezen jelent meg, egy vitatott remixszel, egy szörnyű videóval, és valójában nem is olyan jó. Ha ez nem keltette fel az érdeklődésedet, akkor nem tudom, mi fogja. Ez az It's Called A Heart.

A Depeche Mode Information Service 1985 augusztusi hírlevele bejelentette, hogy szeptember 16-án új kislemez jelenik meg. Ugyanez a szám egy meglepetést is ígért, nyelvtani pontatlansággal így fogalmazva: „Tartsd nyitva a szemed, mert a megjelenés után néhány héttel még több meglepetés vár rád!” A meglepetésekre hamarosan visszatérünk.

Legyünk őszinték. Az It's Called A Heart nem a Depeche Mode legrosszabb kislemeze – az a Hole To Feed, és soha nem is lesz más –, de nem is áll messze tőle. Gyenge dal, különösen az előző néhány kislemezhez képest, és nehéz nem egyetérteni Alan-nel, amikor azt mondja, hogy a dal „visszalépés” volt, és hogy „egy ultra-poppy szám, amely semmit sem tett a (DM) hírnevéért”. A Black Celebration újrakiadott DVD-jén Martin rámutatott, hogy ez a dal volt a „legkevésbé kedvelt szám, amit valaha felvettünk”, bár ez még a Hole To Feed előtt volt. 

A dal (BONG9) szeptember 16-án jelent meg, szeptember 28-án a 21. helyen debütált a brit slágerlistán, és a fiúk szeptember 26-án a Top Of The Pops műsorában adták elő. Sok szempontból furcsa előadás, többek között azért is, mert Martin teljesen fel van öltözve. A díszlet tele van olyan, ööö, törzsi dolgokkal, amelyek a videóban is szerepelnek, és Martin még valami függőleges xilofonszerűséget is játszik, ami egyáltalán nem ad hozzá semmit a fellépéshez. Hol vannak a kalapácsok és a fémdarabok? Miért nincs Alan 100%-ban bőrben? Miért van Fletchnek egy apró gongja? Ha már gongot választasz, akkor biztosan egy nagy gongot választasz, nem?

Ez a furcsa előadás azonban feljuttatta a dalt a slágerlistákra, és a következő héten a 18. helyre ugrott, majd a 36., 53. helyre esett vissza, és miután csak kölcsönben volt a listákon, kiesett a top 75-ből.

Egyébként a 18. hely. Ez ugyanaz a helyezés, amit a Shake The Disease ért el. Figyelemre méltó.

Természetesen vannak jó dolgok is az It's Called A Heart-ban. Elég vidám popszám, de a Depeche Mode az A Broken Frame óta nem csinált ilyesmit. Van benne néhány kellemes hang, és mint mindig, egy könnyen dúdolható dallam, de hol van az a kreatív szikra, amit a Depeche Mode minden akkoriban kiadott dalához hozzáadott? Ez egy visszalépésnek tűnik, különösen a Construction Time Again és a Some Great Reward két úttörő album után. A dalt a Black Celebration turné minden állomásán játszották, és a koncertfelvétel messze felülmúlja a 7"-es verziót, sőt, sokkal jobban illeszkedik a valóban nagyon jó Extended mixhez, amelyről később még szó lesz. Nézzétek meg a dmlive.wiki Black Celebration turné oldalát, ahol nagyon jó felvételeket hallgathattok meg belőle.

A B-oldal természetesen a Fly On The Windscreen volt. Ismét ne kerteljünk: ez a jobbik dal a kettő közül. Alan azt állítja, hogy amikor arról volt szó, melyik dal legyen az A-oldal, őt leszavazták, és úgy tűnik, a kiadó nem szívesen vett fel egy dalt, amelyben olyan hangsúlyosan szerepel a „death” szó. Ez az érv kissé meggyengül, ha figyelembe vesszük, hogy az előző kislemez címe valójában a „Disease” szót tartalmazta.

Ez a blogsorozat azonban nem a B-oldalakról szól (ne aggódjatok, azok is sorra kerülnek majd), így a Fly On The Windscreen-t itt hagyjuk. A dalt lenyűgöző 221 alkalommal játszották élőben, így valószínűleg ez a zenekar leggyakrabban játszott B-oldala, bár tudom, hogy a legtöbbetek most habzó szájjal kiabálja: „Ez a Black Celebration albumról van – nézd, a lemez tracklistája a combomra van tetoválva, néhány olyan kép mellett, akik egyáltalán nem hasonlítanak Dave-re.” Tudom, de ez végül is egy kislemez-blog, először B-oldalként jelent meg, és én hozom a szabályokat. Ennyi.

Végül, sem az It's Called A Heart, sem a Shake The Disease nem szerepel a Black Celebration The 12" Singles boxszettben, ami egyáltalán nem érthető, főleg, hogy a Black Celebration új kiadásán és DVD-jén szerepelnek. Ennek a pontnak nincs helye ebben a blogban, ezért ide írom. Hogy nem vették fel őket, hülye döntés volt.

Most pedig a klipről. 

Ó, az Isten szerelmére!

Először is, ezt a videót Angliában, Reading külvárosában forgatták. A dalszöveg valahogy arra inspirálta Peter Care rendezőt, hogy egy indonéz dzsungel jelenetet képzeljen el, és ezzel is kezdődik a videó. Egy tó, néhány láng és egy gyorsan mélyülő félelem érzése. Még csak négy másodperc telt el.

Végül a partra kúszunk, és meglátjuk a Depeche Mode négy tagját, akik egy kukoricaföldön sétálnak, Dave énekével az élen, akit Alan minden erejével próbál elrejteni maga mögött. Ha a dal címe It's Called A Cob lett volna, és legyünk őszinték, akár az is lehetett volna, az működött volna. Vagy ha egy articsókaföldön kúsztak volna át (nőnek azok a földeken? Fogalmam sincs), az is rendben lett volna. De kukorica? Értelmetlen. Nem is tudom, hogy nő-e víz közelében vagy Indonéziában. Valójában meglepődtem, hogy Readingben nő. Mindegy, nem halogathatom tovább – vissza a videóhoz.

Látjuk, ahogy Alan nagyon komolyan dobol a sétáló Mode felvételei között, és ekkor áll helyre a rend, amikor észrevesszük, hogy Martin nem visel felsőt. Bőrkabát, valami ruha és cowboykalap igen, de felső nincs. Hú. Fletch elkezd verni egyfajta bőr cintányért, Martin pedig a Top of The Pops xilofonjának alacsonyabb hangú változatát játszik, és az ember elkezdi azon tűnődni, hogy ez az egész csak egy rosszul rendezett álom. Aztán van egy rész, ahol Dave énekel, és a zenekar követi, miközben felemelik azt, amit én megvilágított voodoo fejeknek neveznék, és pont ebben a pillanatban rájövök, hogy vágyom a Leave In Silence videó komoly művészetére.

Ez a badarság addig folytatódik, amíg meg nem látunk egy kis tévét, amelyen valami furcsa törzsi felvételeket játszanak. Ez egyébként egy tévé a „dzsungelben”, egy helyen, amely nem éppen az áramellátásáról híres. Aztán látjuk, ahogy a zenekar a nappali fényben egymásnak dobálgat valamit. Ez rohadtul nevetséges.

Innen, feltételezve, hogy maradt még domb, lefelé megy. Több tévé, dühös fa voodoo emberek, akik feltehetően bosszúsak, mert azt mondták nekik, hogy ez valójában az A-oldal, Alan és Andy pedig valamibe fújnak egy olyan „itt van, amit mintavettünk” pillanatban, ami nyilvánvalóan hazugság.

Szerencsére véget ér, de nem előtte jelenik meg a zavarba ejtő felirat: „Teljes egészében Japánban forgatva”. Mi? Persze, hogy nem. Talán én vagyok az egyetlen, aki végignézte a videót, és ezért vagyok az első, aki ezt látta. Valaki nézze meg, kérem. Talán most kómában vagyok, miután megnéztem azt a videót, és csak képzelődöm.

Ez egy nagyon rossz videó.

A kislemez további tartalma kiadványelemzésekkel itt található!

Hogy játszotta vajon a Depeche Mode az általuk olyannyira utált, ma 40 éve kiadott It's Called A Heart című dalt koncerten? Noha egyedül a Black Celebration Touron volt a dal, ezen a londoni felvételen nem látszik, hogy nagyon "utálkoznának" :) Ráadásul még az Extended Mixből vett részlettel is kezdik a dalt, ami így csaknem 5 és fél percesre duzzad. 1:21.-nél Andy őrülten ugráló lelkesedése szinte megható, igaz rögtön utána Alan unott arca visszaránt minket a földre. Andy végiglelkesedi a dalt, később is fel-feltűnik, ahogy biztatja a tömeget. Martin "let me tell you" szövege itt is feltűnik, sőt a dal vége felé egy rövid instrumentális résznél Martin plusz vokállal is kedveskedik. A dal vége megintcsak hosszabb, mint az albumverzió. Egyáltalán nem rossz koncertfelvétel!

A Fly On The Windscreen sokkal nagyobb pályafutást futott be Depeche Mode koncerteken, mint az A-oldalas párja, az It's Called A Heart. Az első felbukkanása természetesen a Black Celebration Touron volt, ahol harmadikként játszották, a Black Celebration és az A Question Of Time után (elég vagány három új dallal kezdeni a koncertet, nem? Bár, persze a Tour Of The Universe-t is így kezdték...). A FLY ON THE WINDSCREEN ezen koncertverziója csodálatos: a "kiss me now" utáni mély, kísérteties "yeeahh" baromi jól hangzik a dalban; van egy instrumentális, vasütögőtős betét (ahogy később a Stripped 101-es verziójában is), és a végén még egy plusz szintirész is felcsendül. Kitűnő változat!

Ha Fly On The Windscreen, és koncert, akkor természetesen mindenkinek elsőként a Devotional Touros változat ugrik be! Az 1993-as koncertkörútra nagy meglepetésre bányászták elő a dalt, sőt, igen előkelő helyen játszották, hiszen a második ráadás első dalaként csendült fel! Élő változata rákerült az In Your Room maxira, és összességében a Devotional koncertfilm egyik legemlékezetesebb pillanata. Belénk égtek a pillanatok: ahogy Dave magára markol, ahogy Martin rázza a haját a szinti mögött, ahogy Dave a "Now"-t a közönséggel énekelteti, ahogy kimegy oldalt az oldalsó páholyban ülőkhöz, akik annyira meg akarják fogni a kezét, hogy majdnem leszakad az emelet; majd pedig a végén egy gyengéd "Kiss me" Dave szájából, miközben a szerencsés első sorral pacsizik, és ahol éppen egymást nyomják agyon az őrjöngő rajongók... Ez viszont egy másik koncertfelvétel, Orlandóból:

A Fly On The Windscreen - a Devotional Tourhoz hasonlóan nagy meglepetésre - a Tour Of The Universe első fél évében is műsorra került, 2009-ben; a turné utolsó harmadára cserélték le a World In My Eyes-ra. A verzió ezúttal meg se közelítette sem a Black Celebration Touros sötét hangulatú változatot, sem a Devotional-verzió dögös, érzéki ünnepélyességét; a lejjebb hangolt szintihangokkal a B-oldalas verzióban kezdődő, majd Black Celebration albumverzióval záruló Fly On The Windscreen szerintem elég laposan szólt a 2009-es turnéváltozatban. 

Az It's Called A Heart kislemez megjelenési ideje a Depeche Mode történelmének legkínosabb fellépéseinek korszakába tartozott. Valamiért ezzel a dallal különösen sok, ma már elég kellemetlennek ható műsorban kellett haknizniuk. Nézzük ezeket a fellépéseket!

Miről is szól az It's Called A Heart? Dave Andyra néz, Andy pedig megpróbálja felhívni Martint, a szövegírót, de közben Dave elővesz egy papírt és onnan próbálják elolvasni, hogy miről is szólhat a dal... közben Andy valami olyasmit magyaráz, hogy a szív egy misztikus dolog, minden jónak és rossznak a központja... jópofa kis trollkodás 1985 szeptemberéből, a Saturday Picture Show: Pop Profile című műsorból!

A DM Live Wiki szerint az alábbi párbeszéd hangzik el a videóban:

Interjúkészítő: Az új kislemezed címe...?
Gahan: „It's Called A Heart”.
Interjúkészítő: Köszönöm. És miről szól?
Gahan: (Fletch felé bólint)
Fletcher: Nos, alapvetően... hadd kérdezzem meg a dalszerzőt!
Gahan: Andy ma reggel felhívta Martint, kérdezzük meg tőle.
Fletcher: Alapvetően a szív, Martin úgy gondolta, hogy ez egy meglehetősen misztikus dolog, és a jó és a rossz forrása...
Gahan: (kinyit egy jegyzetet, átadja Fletchnek)
Fletcher: ...igen, pontosan, a jó és a rossz forrása, igen, erről szól a dal.

Egy, a sok It's Called A Heart fellépés közül:

Így játszották a dalt a Top Of The Pops-ban: