Teljes koncertfelvétel:
Depeche Mode összes
9 éves egy emlékezetes fellépés is Berlinből: Telekom Street Gigs!
Ugyanazon a nap 2 debütáló DM nagylemez: ma 9 éves a Spirit!
Daniel Miller és a Black Celebration
Daniel Miller így emlékezett vissza a ma 40 éves Black Celebration album készítésének körülményeire, a 2007-ben kiadott Black Celebration SACD sleevenote-jában. A fordítás a HDMFC oldaláról származik.
"A 'Black Celebration' örök kedvenc a rajongók körében, illetve kiemelten fontos nagylemez az együttes kultusz zenekarrá válása szempontjából. Ezzel együtt, az egyik legnehezebben összehozott korong. A 'Shake The Disease' és az 'It's Called A Heart' egy külön felvételi szakaszban lett rögzítve, még az album elkészítése előtt, és noha az utóbbi csupán egy szimpla dalocska, valahogy nehezen birkóztunk meg vele, mindannyian csalódottak voltunk a végkifejlettel. Az egész felvételi szakasz a turné kellős közepén zajlott, és az együttesnek el kellett hagynia a stúdiót mielőtt befejeztük volna a munkát. A dalt így Gareth Jones és jómagam véglegesítettük. Keserves tapasztalat volt megszülni a végeredményt, és jóllehet egész jó anyagok születtek a végén, a borús hangulat átörökítődött a 'Black Celebration' felvételi szakaszára.
1985 végén lefoglaltunk egy igen hosszú felvételi intervallumot Londonban és Berlinben, amely mindinkább egy feszült és klausztrofóbiás időszakká vált az életünkben. Ez már a harmadik album volt, amelyen ugyanaz a csapat -Gareth, jómagam és a banda- dolgozott. Az egész kezdett egy 'felkelek reggel, és dolgozni indulok' típusú feladatra hasonlítani. Úgy tűnt, nem hoz sok izgalmat számunkra az újabb közös munka, illetve felvételi szakasz. Már az elején nyilvánvalóvá vált, hogy problémánk lesz kislemezes pop dalok prezentálásával. Martin egyszerűen mélyebb, sötétebb és hidegebb dalokat akart írni, és noha nem hiszem, hogy bárki ne értett volna egyet ezzel, a zenekaron belüli nyomás azért érezhetővé vált. Egy felöl jelent volt a 'Basszák meg, olyan lemezt csináljunk, amilyet akarunk!' hozzáállás. Más felöl viszont, szerettek volna kislemezes slágereket is. Kétfelé feszítette őket a dolog - immár nem csak egymással szemben álltak, hanem önmagukban is küzdöttek a problémával.
A munka a Westside Studiosban vette kezdetét, Londonban, közvetlenül a Ladbroke Grove tövében. Próbáltam javaslatokat tenni, hogy kicsit másképp csináljunk dolgokat. Szerettem volna, ha például ezúttal a hangszereket nem a kontroll szobában, hanem magában a stúdióban állítjuk fel. A javaslat süket fülekre talált, így aztán maradtunk a megszokott felállásnál. Ennek ellenére, azért történtek kísérletezések a Westside felvételi szakaszban is. A 'Stripped' számára elég sok hangot vettünk fel, illetve rögzítettünk (sample) a való világból. Felvettük például Dave Porsche autójának motor morajlását, amely a dal elején hallható. Az egész szám gyakorlatilag egy lelassított motorkerékpár géphangjára épül, amely már az eredeti demoban benne volt, és ezzel megadta az alap atmoszférát, amely végigvonul tulajdonképpen az egész lemezen. Ha motorzúgást akartunk hallani, egyszerűen csak beindítottuk Dave kocsiját és hagytuk járni a motort. A samplerben aztán fel-le tologattuk a hangszínt, amely folyamat végül az albumon hallható fantasztikus hangzást kölcsönözte.
A 'Stripped' felvételi munkálatainak időpontjára esett a Guy Fawkes Night, amelynek keretében a Westside hatalmas parkolójában tűzijátékot csináltunk - ha az ember figyelmesen hallgatja a 12" remixet, kihallhatja belöle ezeket a hangokat. A 'Stripped' számára tulajdonképpen több remix is készült, ami új dolog volt abban az időben. A 'Breathing In Fumes' például úgy született a maxira, hogy felgyorsítottuk az ütemet, illetve átdolgoztuk hozzá a dalt. Büszke voltam arra, hogy a Depeche Mode még abban az időszakban is kísérletező jellegű volt.
A feszültség továbbra is érezhető maradt a stúdióban, főleg miután elhagytuk Londont, és átköltöztünk Berlinbe, a Hansa Studiosba. Ez volt a Depeche Mode ötödik stúdió albuma és tapintható volt a feszültség, mely szerint a hangzás tekintetében mindenképp meg akartak újulni. Néha úgy érzem, személy szerint rajtam nagyobb volt a nyomás, mint magán a zenekaron. Nem azt mondom, hogy önelégültek vagy elégedettek lettek volna, csupán csak érezhető volt, hogy elértek már valamit. Készítettek egyhuzamban három albumot, viszonylag rövid idő alatt, elképesztően sokat turnéztak, és szükségük volt egy kis ösztönzésre. Ekkorra Alan Wilder már sokkal jobban be lett vonva a stúdió munkába, és szerzett is annyi önbizalmat, hogy keresztül vigye ötleteit. Bizonyos értelemben véve, ekkor még figyelembe vette mások akaratát is. A munkálatokkal ezúttal is elképesztően kicsúsztunk, kétszer annyi időt töltöttünk el a felvételekkel, mint azt terveztük. Szokás szerint, az együttes tagjai lefoglalták nyaralásaikat közvetlenül a tervezett befejező időpont utánra, így aztán egyesével el is tűntek a stúdióból, kivéve Alant, aki a munkálatok végéig velünk maradt.
A 'Black Celebration' egyfajta visszaesést hozott eladási számok tekintetében Angliában, noha maga a nagylemez No.3 lett a UK Album listán - meghozva ezzel az addigi legmagasabb slágerlistás helyezést. Egy nagyon sötét, és igen kísérletező nagylemez volt, még véletlenül sem pop lemez. Nem igazán voltak rajta slágerek. 'A Question Of Time', 'Stripped' (egy igazi himnusz) és 'A Question Of Lust' csupa nagyszerű dal - de nem igazán nyilvánvaló Depeche Mode sláger. Azok számára azonban, akik szerették a Depeche Mode zenéjét, ez az album szilárdította meg a kultusz zenekari státuszt, sokkal nagyobb mértékben, mint ezt eddig bármely más album tette. A rajongók úgy érezték, olyan album született, amely nem vette figyelembe a népszerűségi elvárásokat - és ez bizonyos értelemben igaz is. A zenekar valami olyat rakott le az asztalra, amit szeretett volna, illetve az emberek nagymértékben azonosulni tudtak vele. Amolyan 'kívülálló' korong volt, kívülállóknak.
Az osztályban, illetve az ember baráti körében, akkoriban a különc emberek szerették a Depeche Mode-ot. A divatbolondok Duran Duran-t, vagy valami hasonlót hallgattak. Ez az album azoknak a fura figuráknak szólt, akik a hátsó padokban ültek, feketével húzták ki a szemüket és a tanár likvidálását tervezték. A megannyi probléma ellenére, amely a lemez készítése közben felmerült, a fenti szempontok miatt, a 'Black Celebration' mérföldkő lett az együttes történetében."
11 dal, 4 évtized, 2 szó, 1 életérzés: ma 40 éve jelent meg a BLACK CELEBRATION!
Az előttünk álló két és fél hétben belevetjük magunkat az 1986-os DM album, a ma 40 éves Black Celebration világába! Emlékeztetőül a teljes album (valamint egy bónusz But Not Tonight):
Íme a ma 40 éves Black Celebration dokumentumfilmje, ami a lemez SACD-n történő megjelenése kapcsán, 2007 márciusában látott napvilágot.
Néhány szemelvény (a Freestate fordítása):
MARTIN GORE
Amikor elhatározzuk, hogy új lemezt készítünk, szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik 10–12 jó dallal előállni. Daniellel és Neillel gyakran kerültünk szóváltásba egymással. Előfordult, hogy inkább eltűntem egy hétre, csak ne kelljen hallgatnom, hogy Daniel és Neil szerint a dalok nem elég jók, nem lesz mit kiadni kislemezen, a rádiók sem játsszák majd őket…
DANIEL MILLER
A lemezt pontosan lehet jellemezni: sötét, komor hangulatú, és egyik dalát sem lehet kislemezre másolni. Már nem emlékszem, melyik számok demóját mutatta meg elsőként. Úgy rémlik, hogy visszafogottak és komorak voltak – valahogy a végleges változatnál is komorabbak. Egyfolytában azt sulykoltam a fejükbe: „Olyan lemezt készítsetek, amilyet akartok!” „A fogadtatás érdekében ne kössetek kompromisszumokat!” Sok ehhez hasonló beszélgetésünk volt.
GARTH JONES
Werner Herzog filmrendező munkamódszerét alapul véve – akinél a hajók a dzsungelbe keverednek és hasonlók – jutott eszünkbe vagy Daniel javasolta, hogy „éljük bele magunkat a lemezbe”, ami azt jelentette, hogy a kezdéstől a végső keverés befejezéséig minden egyes nap bementünk a stúdióba, és a lemezen dolgoztunk. Szokásunktól eltérően ebben pontosan megállapodtunk, mielőtt nekiláttunk volna a munkának. Nem, ne úgy képzeld el, mintha a megállapodásunkat vérszerződéssel pecsételtük volna meg, egyszerűen csak mindenki egyetértett a felvetéssel: „Bizarr és érdekes ötlet. Rendben, dolgozzunk így!” Százhúsz napon át legalább 14 órát vagy többet töltöttünk a stúdióban. Képzelheted, mennyire embert próbáló, klausztrofóbiás körülmények között dolgoztunk. A többiek közvetlen közelsége stresszessé tette ezeket a napokat, de ez is része volt a megállapodás szerinti munkamódszerünknek… Fogalmunk sem volt, milyen lesz, de vállaltuk ezt a fajta összezártságot, hiszen elhatároztuk, hogy „Így fogunk dolgozni.” „Éljük bele ma unkat a lemezbe!” Érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatták egymást, gyakrabban és intenzívebben, mint korábban bármikor.
ANDY FLETCHER
Gareth minden bizonnyal rettenetesen utálta. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejti.
ALAN WILDER
Sajátja az a komor, sötét hangulat, melyet a korábbi lemezekből nem hallani ki. Benne van Daniel vívódása, a helyzet szülte hangulat, a dalszerzés mikéntje. Ez a Black Celebration. Pont ez az egyik erőssége.
DANIEL MILLER
Nem akartam sem esetlegesen, sem könnyedén venni a feladatot. A korábban már bevett munkamódszeren akartam változtatni – igaz, a változás kicsit megbosszulta önmagát, de minőségibbé is tette a lemezt. Ki tudja, talán ugyanígy szólna, ha minden nap leültek volna teázni, ha ötpercenként tartottak volna háromhetes szüneteket… Fogalmam sincs. …de a stúdióban szinte tapintani lehetett a feszültséget.
GARETH JONES
A koncepciónk másik fő eleme a visszhang volt. Erre igyekeztünk alapozni… A visszhangosság és a „gazdag hangás” alatt ugyanazt értem. A gazdag hangzás érdekében több visszhangot használtunk, és a sok különböző visszhang mind más és más hangulatot eredményezett. Mire eljutottunk a keverésig, a rengeteg stressz és idegeskedés felőrölte az energiatartalékainkat. Egy perc szabadidőnk sem volt Ha visszagondolok, be kell látnom, hogy így legfeljebb egyszer lehet dolgozni. Ha már elkövetted ezt a hibát, tanulnod kell belőle… Óriási nyomás nehezedett ránk, mire a keverési fázishoz értünk. Nagy dolgot vittünk véghez, mely nagyszerűnek ígérkezett – olyannyira, hogy kétségessé vált, készítünk-e még valaha újabb lemezt… Így láttunk ház neki a végső simításoknak, és Dannyvel egy örökkévalóságig küzdöttünk az első változaton. Elkészültünk vele, visszahallgattuk: „Nem, ez nem jó így…” c:/format c:, kezdjük előröl az egészet ugyanazzal a dallal, és milyen lett…? „Nem, még mindig nem jó…” Bejöttek a fiúk, és azt mondták: „Nagyon szuper, csak ide és ide kellene még egy kis változtatás…” Megint kezdtük előröl az egész munkát… A fiúk érthető módon kezdtek kiborulni: bejöttek, jónak találták, amit hallottak, egy-két módosítást kértek tőlünk, aztán szerettek volna egyről a kettőre jut i, befejezni a lemezfelvételeket, turnéra indulni, és sok egyéb mást elvégezni… Aztán egyszer csak elfogyott a türelmük, és leültek velünk beszélgetni… Azt kérték, véglegesítsünk már egy változatot, hogy legyen majd mit megjelentetni… E nélkül talán még ma is ott ülnénk…
NEIL FERRIS
E lemezzel a Depeche Mode egy sötétebbik oldalát mutatta meg: erre utalt a cím, ahogy Martin a dalszerzéshez fogott, és az együttes egész akkori megjelenése is. Minden sokkal fenyegetőbb, komorabb lett, és mind több jelentést sűrített magába. Mindez magától alakult ilyenné, semmit sem terveztünk meg előre…
Egy Depeche Mode lemez sem kezdődik olyan kísértetiesen, mint ez! A BLACK CELEBRATION című címadó dal halkan induló, sötét, ijesztő, torzított emberi hangokkal indul: egy iszonyatosan lelassított mély férfihang mondja, hogy "black celebration", majd egy gyerekhang (?) mondja (valószínűleg) ugyanezt, de mintha egy feketemisén (!) lennénk... majd jön Winston Churchill eltorzított hangja, amint azt mondja hogy "a brief period of rejoicing", azaz "rövid ideig tartó élvezet". Ekkor a sötétségből előtörő hangokat villámgyorsan lejátszott szekvenszerhang ellensúlyozza, egy dallam, ami mindannyiunkba belénkégett már... aztán jönnek a kemény dobok és a gyászos akkordok, majd pedig Dave egyszerre panaszos, egyszerre diadalmas hangja: "let's have a black celebration... a black celebration, tonight". Aztán a szekvenszerhang más, keményebb hangszínen szólal meg, és beindul a pörgős dobalap. A rendkívül atmoszférikus, rengeteg visszhanggal és számos effekttel megbolondított alkotás szövege meglepően konvenciális: a napról napra élésről szól, az egymásra utaltságról szól, és az album fő mondanivalóját hozza: csak egymás közelsége ad feloldozást a gonosz, elidegedett, munkával teli világ elől. És persze a másik menekülőút, az alkohol, ezzel zárul a dal: "black celebration, i'll drink to that", azaz erre iszom - ezzel egyfajta morbid, furcsa győzedelmes érzést adva a dal végének - ezt a groteszk győzelmet sejteti az első refrén utáni emlékezetes, már-már duhajnak ható szintidallam is. Az album programadó, meghatározó dala, tulajdonképpen minden benne van, ami az egész lemezt jellemzi (erős térhatás, "bezárkózós" szöveg), viszont szerintem zenei szempontból az album egyik legkevésbé előremutató felvétele (amivel persze nincs gond; a World In My Eyes sem túl előremutató és mennyire jó!). Mindenesetre nagyon hatásos kezdés - Andy, amikor nem a World In My Eyes-t mondja a kedvenc dalának, akkor a Black Celebration-t mondja :)
A Black Celebration szekvenszerhangjai elhalkulnak és máris átfolyunk a következő számba (milyen kevésszer folynak egybe dalok Depeche Mode-lemezen, pedig mennyire szeretem ezt!). És máris ismerős, agresszív torokhangok következnek, ismétcsak kérlelhetetlenül szekvenszerdallammal, valamint Daniel Miller fiatalkori hangjával, amint azt mondja egymás után sokszor (és igen gyorsan), hogy "over and done with"... ez tehát a FLY ON THE WINDSCREEN-FINAL, azaz az It's Called A Heart B-oldalasának továbbfejlesztett, "végső" változata, amelyet - Gareth Jones elmondása alapján - mindigis az albumra szántak - sőt, még kislemez is lehetett volna belőle, ha nem az lenne az első szó a dalban, hogy "death". Egy levert, ereszkedő szintidallam már az első versszak után bemutatkozik nekünk, majd a gyászos, kemény, középtempós, zongora által díszített versszakok után jön az elsőre nem túl bonyolult "come here, kiss me now" refrén, már emelkedő szintidallammal... azaz ismét a gyászos hétköznapok (legyek a szélvédőn) és az ezt elfedő érzékiség szembeállítása a téma, mint az első dalban. A Depeche Mode dalszövegeiből az egyik kedvenc szókapcsolatom a harmadik versszakban van, ez pedig a "sense of urgency", azaz a sürgősség, sietősség érzete. A harmadik versszak már zeneileg sem olyan rideg, mint az első kettő, és végül győz a testiség, a mindent elborító refrénnel, amelyet ekkor már Martin "touch me" vokálja is díszit, mintegy felelgetve Dave-nek. Így lesz tehát ebből a ridegen, keményen induló dalból egy érzékeny, érzéki himnusszerű alkotás... Aztán a dal Martin és egy vokóderhang felelgetésével zárul ("touch me" - "touch me"), majd ismét komor hangokba burkolózunk. Lassan jól jönne egy "igazi" dal, nem?...
A sötétségből előtörve, és a Fly On The Windscreen-ből "átfolyva" meg is érkezik az első igazi dalszerű dal a lemezen, ez az A QUESTION OF LUST! Az eddigi kemény, agresszív hangvételű, direkten ható dal után kifejezetten jól jön egy lágyság, egy igazi, Martin-féle jól felépített ballada. Már-már szokványos, Phil Spector producelte produkciókra hajazó kezdés, majd jön Martin kifacsart, érzékeny, őszinte szövege, szinte teljesen kiteríti a lapjait a partnere előtt. Mintha egy fontos, kapcsolatról szóló beszélgetés egyik oldalát hallanánk... A refrén csodálatos, az egekig tör, szinte hihetetlen, minden pillanatban azt érezzük, hogy nem lehet tovább fokozni, de lehet; majd a refrén végén szépen elegánsan vissza lehet térni a kiindulópontra. Az ünnepélyes, térszerű hangzás a végén teljesedik ki: a refrén alatt megjelenik a világ egyik leggyönyörűbb, legfelemelőbb, már-már himnikus szintű szintetizátorszólója. És amikor azt gondoljuk, hogy ez nem fokozható, akkor a szintetizátorszóló egyedül, önmagában is megszólal, majd pedig újra Martinnal... szinte fokozhatatlan az élmény. A dal elegánsan, lehalkulással zárul, rendkívül pozitív érzetet hagyva maga után. Itt a dal végén nincs átmenet, tényleg elhalkul minden.
Mi nem volt még soha Depeche Mode lemezen, és ezután se lesz soha többé? Hát az, hogy két Martin-dal következzék egymás után! A következő dal, a SOMETIMES esetében pedig ez történik: egy meglepő, "sometimes"-t éneklő Louis Armstrong hangminta után (ami a "Sometimes I Feel Like A Motherless Child" című dalból származik) olyasféle hang hallatszik, mintha egy templomban leülnének a hívek, majd pedig máris jön egy igencsak Somebody-ra emlékeztető zongoradallam. Jön Martin szövege, rendkívül erősen megvisszhangosítva (több másodperces késéssel érkezik csak meg a visszhang számunkra). Ez egy hasonlóan érzékeny és őszinte dal, mint a Somebody: a dalszerző bevallja, hogy néha elég idegesítő, sőt, kínos is lehet, de bizony néha a másik is ilyen... Majd egy kellemetlen fordulat következik: a gyönyörű dal egy popos, lágy "uuuuh sometimes"-kanyarral lezárul kevesebb, mint 2 perc alatt, ezzel elvéve a lehetőséget, hogy egy második Somebody váljék belőle, valamint torzó mivoltával örök célpontja lesz a "mit kellett volna lehagyni a Black Celebration" elnevezésű, DM rajongók körében viszonylag népszerű játéknak. Nagy eltékozolt lehetőség, ugyanis ez a dal: csodálatos, de a visszhang-effekt túltolása, és a dal kettévágása csak fájdalmasabbá teszi a kihagyott ziccert.
Mi lehet meglepőbb, mint 2 Martin-dal egymás után? Hát, természetesen 3 Martin által énekelt dal egymás után! A keményen induló Black Celebration már-már végképp az érzékiség mocsarába süllyed? Természetesen erről azért nincs szó, ugyanis az ötös szám a lemezen, az IT DOESN'T MATTER TWO ismét egy kísérteties alkotás. (Valószínűleg) Martin hangja van beeffektezve, és ez adja a dal keretét, ami mintha egyfajta állandó rémült sajnálkozást fejezne ki a dal résztvevői iránt. Pedig itt sem egyértelmű, hogy pozitív, vagy negatív az üzenet; noha a szégyen fekszik velünk, mégis mi ketten fogjuk legyőzni a gonosz külső világot - de aztán kiderül, hogy ez mégis mintsem számít.... A dalnak azért van ilyen furcsa címe, mert az előző lemezen is volt már egy It Doesn't Matter című dal (ebben az időszakban Martin nem volt a legötletesebb korszakában, ha a dalcímeket nézzük; lásd a "question" a "dress", és az "it doesn't matter duplázása). A dal csodálatos (bár ebben is van egy kis odavetettség-érzet; nincs refrénje, és 3 perc alatti), de mégis telis-tele van harmóniákkal és bravúros zenei váltásokkal (talán azért is jelent meg a dal az A Question Of Lust kislemezen instrumentális változatban is, mert annyira jónak találták a zenéjét). Ezzel a dallal zárul tehát a Martin-féle "mesterhármas" a lemezen, és egyben az vinyl A-oldala is. Most jöhetne valami keményebb, Dave által énekelt dal is, nem? :)
A ma 40 éve megjelent Black Celebration album B-oldalán az első hangok keménysége és a vérforraló dob és basszus egy pillanatra nem hagy kétséget afelől, hogy Dave visszatér! A dal címe A QUESTION OF TIME, és a lemez legnagyobb slágere, de az albumon valahogy nem ugrik ki a többi közül, szépen belesimul a koncepcióba. Dave elképesztően jól játszik a hangjával: ha kell, lágy, ha kell, kemény. A kőkemény, agresszív ritmusú dal az ikonikus szintihangjával az ártatlanság elvesztéséről szól: a szövegíró félt egy csinos valakit, ám ugyanakkor minduntalan kitűnik, hogy önös érdekekből akarja őt bezárva, a saját maga közelében tartani, majd a végén ki is bújik a szög a zsákból, hogy valójában a szerző is ugyanolyan, mint azok, akiktől félti az "ő kicsikéjét" ("ismerem a fajtámat, tudom, hogy mi jár a fejünkben".). Dave egy interjúban elmondta, hogy ez a dal a sampling technológia csúcspontja: állítása szerint ez a dal kizárólag hangmintákból épült fel. Kemény, agresszív ritmusú, igazi vérpezsdítő sikerdal tehát, amelyből aztán - jóval slágeresebb dobokkal - óriási sikerszám, majd koncertkedvenc lett.
A hirtelen végetérő A Question Of Time után a villámgyorsan következnek a STRIPPED kezdő taktusai, majd Dave jól ismert Porschéjának a hangjai. Az album két legnagyobb slágere egymás után következik tehát, és nyers, kemény A Question Of Time után a Stripped nagyon jól illeszkedik. Van némi eltérés a kislemezverziótól: először is az elején hosszabb a Porsche-hang, másodszor pedig a végső refrének előtt a csodálatos szintetizátordallam több teret kap; kétszer csak önmagában, szöveg nélkül megy végig (a kislemezen mind az ötször ráéneklik a refrént). A dal szövege pedig ismétcsak programadó, és ismétcsak nagyon jól illeszkedik a lemez alaptémájába: fogjunk össze mi ketten a testiség és az egymásra figyelés erejével a gonosz külvilág ellen. Van egyfajta "hippi", urbánus világtól elforduló hangulata is a dalnak. Zeneileg briliáns harmóniák alkotják, és a basszusmenet legváratlanabb váltásai hozzák a dal legemlékezetesebb pillanatait (pl. a "breathing in fumes" résznél a "fumes" kiéneklésekor). Kevésbé slágeres dal, mint az A Question Of Time, ám így is korszakalkotó: talán a legjobb dal a lemezről.
A Stripped igencsak hangsúlyos dobjai és Dave Porschéjának kérlelhetetlenül ismétlődő hangja lassan elhalkulnak, és meglepő módon óraketyegésbe mennek át, ami alatt egy puhán, két hangon kopogó hang hallatszik. És máris "in medias res", a refrénjével kezdődik a következő dal, a HERE IS THE HOUSE! Dave és Martin egyik legemlékezetesebb közös vokálja hallható, és általában véve is igen hangsúlyos Martin énekének jelenléte: több szövegrészletet csak ő énekel, és a dal végén a "oooo" hang is egyedül az övé. A gyönyörű keresztharmoniákkal, ám kifejezetten popos zenei alapokkal bíró dalt egy minduntalan visszatérő, fura, egyik fültől a másikig haladó pergő hangminta kíséri. A dal szövege ismét csak a "maradjunk itthon, kettesben jó, kint gonosz a világ" gondolatmenet: dalszöveg-témákat tekintve (és az utolsó számot leszámítva) a Black Celebration talán a leginkább koherens Depeche Mode album! A dal végén a refrén ismételgetése egyre halkul, és már csak Martin "oooo" vokálja marad kellően erős, ami aztán le is zárja a dalt. Az egyik rejtett kincs a lemezről!
Ismét összefolynak a dalok, és ismét kopogásszerű hangokkal indulunk: itt az idő egy újabb Martin miniballadának! A dalszövegíró egyedülálló módon a szokásos kettőhöz képest 4 dalban is fő vokált visz az albumon; ez a negyedik ilyen dal, melynek már a címe is beszédes: WORLD FULL OF NOTHING. Gyönyörűen kitartott szintihangok, "elolvasztó" harmóniák: ez a lemez tele van ilyen fura Martin "miniötletekkel": akár hiányérzetünk is lehetne némelyiknél (Sometimes, ugye), de mégis mindegyik egytől egyik gyönyörű dal... A refrénnél a vonóshangokkal kísért billentyűs tényleg meseszerűvé növeli az élményt. A dalszöveg? Vágy, szerelem, csalódás, ártatlanság elvesztése, és ezzel szemben a "semmivel teli világ" - említettem már, hogy mennyire koncepciózusak a Black Celebration album dalszövegei? És amikor már azt hihetnénk, hogy fokozhatatlan a gyönyörűség, akkor jön Martin dupla vokállal, ami aztán elhalkul (pont, mint a Here Is The House végén), és csak a szépséges zene marad, ami - az utolsó pár másodpercében - szinte már a Clean-t vetíti elő... Újabb Martin-gyöngyszem, talán az egyik legszebb a teljes Depeche Mode katalógusban.
És jön az album negyedik kis 3 perc alatti gyöngyszeme, a DRESSED IN BLACK! Ez jelent tehát meg az album megjelenése előtt a Record Mirror mellékleteként (és amelynek teljes verzióját a tavaly megjelent MODE CD Boxon hallhattuk először). Ez egy mélyebb, meseszerűbb, sokkal több produceri munkával összerakott verzió, és noha szinte érezzük Martin erős jelenlétét, mégis Dave énekli (koncerteken csak Martin adta mégis elő, de a koncertverziókról holnap részletesen megemlékezem majd). Ismét csak nem evilági, "mesebeli" hangulat, szinte mesejáték-szerű a hangszerelés is; van egy jó értelmeben vett színpadiasság a dalban. A dal csúcspontja a dal "As a picture of herself" rész, amely aztán egy teljesen kiismerhetetlen, meglepő, és elképesztően bravúros dallamba torkollik az "And it's all there to see / If you only give in / To the fire within" résznél. Ezután jön Martin kísérteties "oooooh, dressed in black again" része. A dalszöveg is elég színpadias a szélsőséges képeivel - hihetetlen, hogy mennyire mélységesen alternatív zenekar volt (ekkor még) a Depeche Mode; ilyesfajta dalokat később már nem nagyon "engedtek meg" maguknak...
Mi jöhet egy ilyen érzelmes, érzékeny, nagyívű album végére, mint a ma 40 éve megjelent Black Celebration? Hát, kissé szomorú módon egy dal, ami teljesen lerombolja a hangulatot. A NEW DRESS még hangszerelésében is, de dalszövegeit és hangulatát tekintve abszolút lelóg a lemezről: ez a fajta direkt és naiv politizálás a Construction Time Again-t idézi. A kemény, néha megbicsakló dobalapok mögött a szintidallamok egész érdekesek, amelyek aztán az indulószerű (és szövegét tekintve ha lehet, még naivabb) refrén mögött teljesednek ki jobban. Miután végighallgattuk a huszonévesek rácsodálkozását a bulvársajtóra, véget is ér a lemez, ilyen kurtán-furcsán - és az utolsó másodpercében a Stripped kezdőhangjának felidézésével! Számomra ez a leggyengébb dal a lemezen - várom a felháborodott rajongókat :)