Az Almost Predictable Almost blog írása az I Feel You kislemezről:
"A Violatorral a Depeche Mode végzett az elektronikus zenével. Elvitték a helyi kocsmákból az amerikai stadionokba, és őszintén szólva, nem volt már hová menniük.
A zenekar mindig is alkalmazkodott és továbblépett, így egy év kihagyás után, amikor Dave-ről mindenki azt feltételezte, hogy a BONG magazinban látható szakállat viseli, a Depeche Mode visszatérése nagyon is a levegőben volt.
Ez azonban nem egy ünnepi szakáll volt. Ez egy új szakállas, tintás Dave volt. Volt egy dobfelszerelés. Volt egy nagyon hangos gitár is. Ez nem a Violator volt.
Ez valami teljesen újnak a hajnala volt.
Az I Feel You, BONG21, 1993. február 15-én jelent meg. Ez volt az első új Depeche Mode anyag, ami akkor jelent meg, amikor már rajongó voltam, így ha azt mondom, hogy izgatott voltam, akkor nagyon finoman fogalmazok. Felvettem a dal első leadását Simon Mayo Radio 1 műsorából, majd addig játszottam és tekertem, játszottam és tekertem, játszottam és tekertem, játszottam és tekertem, amíg elidegenítettem mindenkit magam körül. Akkoriban elsőéves voltam az egyetemen, és a zenekarban való tagságom nagyon korai szakaszában voltam. Kipróbáltunk néhány REM és Teenage Fanclub feldolgozást, mielőtt ragaszkodtam hozzá, hogy próbáljuk el az I Feel You-t, annak ellenére, hogy nem tudtuk a szöveget. Nem sokkal ezután feloszlottunk, de az egyik felvételről létezik egy kazetta. Egy ólomkoporsóban fog eltemetve maradni a halálom utáni 1000 évig.
Mindenesetre lelkesen üdvözöltem az I Feel You-t. És mi a helyzet mindenki mással?
A Smash Hitsben a kislemezt Tony Mortimer, az East 17 nevű "kemény" fiúbandából ismertette. Az olyan klasszikusok szerzőjének, mint a House Of Love és a Deep, nem volt ideje az I Feel You-ra, de mint azt bárki, aki ismeri a zenekarának munkásságát, egyet fog érteni arról, hogy az ő véleménye arról, hogy mi a jó dallam, nem igazán fontos.
Kárpótlásul a Smash Hits kissé furcsán nyomtatta ki a szöveget, és az új, szőrösebb Depeche Mode-ot jelenítette meg.
A Melody Makernél Jim Arundel találta ki ezt:
"Az I Feel You majdnem olyan halálos, mint amennyire szeretnék, az I Feel You egy gyakorlat a slágerlisták nehézkes megmászására. Pozitívan pépesítenek egy háttérsávot, miközben a frissen felcsiszolt Dave Gahan élőben tetováltatja a mogyoróit a stúdióban. A szintetizátorok finganak, zúgnak és nyöszörögnek, az erősítők üvöltenek, a The London Symphony Dentists beugrik néhány ütemre, a refrén pedig vagy úgy szól, hogy "ez Allah hajnala" vagy "ez Alan hajnala" - feltehetően ez egy utalás az "új fiú" Wilder Bow-ra, aki addig maradhat kint, ameddig csak akar, anélkül, hogy felnőtt kísérné.".
A javasolt refrénsoron kívül ez egy jó nagy zagyvaság (habár jó móka lenne egy 1983 és 1993 közötti This Is The Dawning Of Alan című összeállítás, amely az összes dalát és társszerzői munkáját tartalmazná)
Vajon az NME kedvezőbb szemmel nézné a dalt? Nem, nem igazán:
"I Feel You" egy elnyújtott gitárcsikorgással indul, mielőtt Mr Body Art elkezdi forgatni az ízléstelenség kerekeit. Sokkal több a régi stílusú fehér nadrág és a hajszálcsíkos öltöny, mint amennyire az új hard-rock imidzséből következtetni lehetne; a dal elég erőteljes, de kétségbeejtően felejthető.."
Nyilvánvaló, hogy a zenekarnak nem állt szándékában a Top Of The Pops-on szerepelni. A videóban szerepeltek, és erre még visszatérünk, de nem volt stúdiófellépés. Ez azonban nem akadályozta meg a dalt abban, hogy a Top 10-be kerüljön, sőt, a 8. helyen lépett be a slágerlistára. Bizonyára itt volt az ideje a zenekar első number 1-jének? Nos, nem, mert a következő héten a 9. helyre esett vissza, majd a 22., 39., 50., 56. és végül a feledés homályába merült a 75. helyen.
Promóciós szempontból valójában csak egy stúdióbeli megjelenés volt a világon, és nem csak ennek a dalnak, hanem az egész Songs Of Faith And Devotion kampánynak, a spanyol VIenconos című tévéműsorban 1993. április 3-án:
Itt az új Depeche Mode akcióban. Mi az ördög ez az egész? Először is, és ez a legfontosabb, meg kell jegyeznünk, hogy a zenekar nem csak a szintipopos énjét, hanem a bőrszámlálót is elpakolta. Itt egyáltalán nincs több fekete bőr, kivéve Dave nadrágjának néhány darabjátt. Még Alan, a bőrszerkók újradefiniálója is normális ruhát visel. Megdöbbentő fordulat.
Dave a videóban viselt öltönyének felső felében pompázik, és hosszú haja lobog, miközben a szavak 80%-át mímeli. Martin szinte duplán görnyed, feltételezem, hogy a gitárja egy kicsit túl nehéz volt neki. Fletch a billentyűzetét piszkálja és rángatja, Alan pedig egy dobfelszerelésen dörömböl.
Az I Feel You egy rohadtul zseniális dal, és hősiesen merész választás volt visszatérni vele. Akkoriban ez tényleg sokkoló volt, de nagyon jól öregedett, és még ma is kiemelkedő. Megjelenése óta a zenekar élő szettjeinek egyik alapdarabja, 701 alkalommal hangzott el. A Devotional verzió a legjobb verzió, ami engem illet. Mivel a későbbi verziókban több dob és Dave-üvöltés került bele, és ez felhígítja a dal erejét.
A B-oldal egy kis csalás volt, mivel elég lustán felhasználtak egy számot a Songs Of Faith And Devotion albumról. A One Caress persze egy fenséges, sötét, gyönyörű dal, de biztos volt még pár számotok, amik a stúdióban hevertek, nem igaz, srácok? Az Isten szerelmére, volt pár évetek. Miután azóta megjelent a Slow című dal a Delta Machin lemezen, ami egy olyan dal, amit könnyen el tudsz képzelni a SOFAD-korszakban, igazán furcsa, hogy hogy akkor miért nem gondoltatok rá. Elkalandoztam, a One Caress egy tökéletes Martin-dal, amit a zenekar valójában úgy gondolt, hogy nem lesz több, mint egy B-Side anyag, amíg az ész nem győzött. Élőben 74 alkalommal játszották.
A klip volt az a pillanat, amikor mindenki rájött, hogy valaki drámaian megváltozott. A korábban tisztára fazonírozott illető olyan fenyegetettséget árasztott magából, amilyet korábban nem lehetett belőle kinézni. Sokkoló volt, különösen azok számára, akik az Egyesült Királyságban nőttek fel. Hozzám hasonlóan bizonyára sokan nézték a BBC1 Three Up, Two Down című vígjátékát, és Lysette Anthony látványa ebben a videóban távol állt az Angie Tyler szerepére emlékeztető emlékektől.
Á, azt hittétek, hogy Dave-re gondoltam.
Mindegy, félretéve a fárasztó vicceket, egy fekete-fehér felvételen nyitunk egy hintaszékkel, miközben az őrült bevezető zaj visít, és... várjunk csak... ez a Three Up, Two Down színésze. Anton készített egy videót a sorozat tiszteletére? Michael Elphick már úton van? Becsukja az ajtót, és a kamera felé vándorol és.....
Igen, ő az. Megnövesztette a haját és a szakállát, és úgy tűnik, hogy egy vak szabó szolgáltatásait vette igénybe, mivel az öltöny és a mellény kombinációja sokkoló. Mi a fene történt Dave-vel? Elmászik, aztán meglátjuk Martint. Van nála egy gitár és egy fényes, hihetetlenül olcsónak tűnő, de nyilván rettenetesen drága felső. Ez furcsa. Az egész zenekarra pásztázunk, és a legmegdöbbentőbb dolog nem Alan a teljes dobfelszerelésen, vagy Fletch, aki azt csinálja, amihez Fletch a legjobban ért, hanem Martin, aki egy szürke, bő tréningnadrágot visel. Tudta, hogy aznap forgatnak? Gyerünk Martin - ne csináld már, ember.
Hirtelen a sivatagban vagyunk, pontosabban a nevadai Red Rock Canyon Parkban. Dave elkiáltja magát, és látjuk Martint, aki a sivatagi széllel szemben görnyedve vándorol el a gitárjával, miután azt mondták neki, hogy menjen és vegyen fel valami megfelelőbb nadrágot. Megérkezik az első refrén (Allah hajnala?), és látjuk, hogy Lysette vár valakit a kunyhójában. Miért van Anton legtöbb videójában kabin?
A totálkép visszatér, és először láthatjuk közelről a zenekar új dobosát, Alant. Ez volt az a pont, amikor a Depeche Mode, pontosabban Alan, félretette a bőrruhákat, és elkezdett normális emberek által viselt ruhákat hordani. Nincs többé nagy haj, nincs többé túlméretezett lánc a nyakában; egy új Depeche Mode-korszak kezdődött. Az persze tény, hogy Alan csak azért hagyta ott a zenekart, mert ragaszkodott ahhoz, hogy visszatérjenek a bőr és betondarabok szétveréséhez. A távozását bejelentő sajtóközleményt, bár nem volt igaz, de így fogalmazták meg, mivel a Depeche Mode elhagyása azért, mert nem volt szabad bőrnadrágot viselni, túl bután hangzott.
Ezután kapunk egy kis sivatagi akciót, még több Lysette-nek a kabinjában való ólálkodást, majd ismét a sivatagban vagyunk, ezúttal egy kis ötös focira. Dave-et eredetileg a kapuba ültették, de ez nem tetszik neki, ezért leveszi a kapuskesztyűjét és... ööö... kapus napszemüvegét, és arra kényszeríti Martint, hogy kapusként lőjön. Martin meglehetősen ingerülten beleegyezik, de csak azzal a szigorú feltétellel, hogy magával viheti a gitárját. Ez nem működik, így ismét Dave-en a sor, aki szerencsétlenkedik emiatt. A kesztyű újra felveszi a kesztyűt, de akkora felhajtást csinál, hogy a háló szétreped. A Depeche Mode-ból nem lesz jó focicsapat.
Talán egy bűvésztrükk felvidítana mindenkit? Újabb zenekari akció után, a "where angels sing" sorban Dave varázslatos módon egy templomot varázsol elő. Lenyűgöző dolog, de a zenekar csak folytatja. A videó is így tesz, és ahogy lejátsszuk, Dave megjelenik Lysette kunyhójában, és elkezd vetkőzni, bízva abban, hogy Michael Elphick nem fog hirtelen berontani az ajtón. A végén egy felvételen látható egy topless Dave, új tetoválásaival, amint ő és Lysette nekilátnak a Three Up, Two Down Depeche Mode különkiadás próbáinak, amelyet 1993 karácsonyán sugároztak az Egyesült Királyságban.
Sokat léptünk előre a See You óta."
