Újabb vinyl-újrakiadások a láthatáron: október 29.-én Dave első szólólemeze, a 2003-as Paper Monsters, november 19.-én pedig Martin első szólóalbuma, az 1989-es Counterfeit E.P. jelenik meg újra. Egyelőre nincs hír remasterelésről, illetve esetleges bónusz tartalomról sem.

Ha jó tíz évvel ezelőtt épp nem rocker vagyok, jóeséllyel depeses lehettem volna, hisz' más választása nem nagyon akadt annak, aki csak egy kicsit is különbnek és/vagy nyomorultabbnak érezte magát a nagy átlagnál (ami ugyan nem létezik, de ezt most hagyjuk), elköteleződni pedig nagyjából muszáj, ha valaki tizenéves. Így legalább szép személyes példával illusztrálhatom a zenekar megkerülhetetlenségéről szóló igen nép- és közhelyszerű tézist.

Göröngyös út vezetett a találkozásig, ha a koncert esetleges elmaradása miatt érzett pánikot nem számítom, a beengedés csapnivaló megvalósítása akkor is rendesen betett mindnyájunknak. Az előzenekar Fad Gadgetből ezért semmit sem láttam, egyedüli emlékem egy srác arcán megfigyelt őszinte aggodalom, épp csak egy picit bambult el szegény, hogy aztán ijedten az alábbi kérdéssel eszméljen fel: „Ez már az?" A kiszűrődő hangok alapján volt némi oka a rémületre, de félre most a tyúkkal és a tojással...

Bent a bő háromnegyed órás várakozás alatt akadt időm kigyönyörködni magam a feketeruhásokkal zsúfolásig megtelt Kisstadionban, amelyben tényleg csak ott nem állt/ült senki, ahol nem is volt érdemes. A színpad kicsi volt és barátságos, a fények visszafogottak és a hangzás is lehetett volna erőteljesebb. Ez azonnal kiderült, ahogy egy instrumentális intróval végre elkezdődött a koncert.

Még sosem volt a zsebemben setlista a várható számokról, pláne ennyire pontos, a nyitó The Dead of Night mégis meglepett. Nem elhangzásának puszta ténye, hanem ennek mikéntje - az első hangok hallatán kénytelen voltam arra a nem túl eredeti következtetésre jutni, hogy ez egy rockzenekar. A korrekt The Sweetest Condition és a közönségénekeltetős Ható után következő Walking in My Shoes eleje olyan kemény és feszes volt, mint lábamon az egész nyáron pihentetett és erre az alkalomra először felhúzott Martens. Aztán Dream On, ütős középrésszel feldúsítva, ahogy általában is igaz, hogy a számok az albumokon hallható eredeti verzióknál harapósabb hangszereléssel vezettetek elő, és letagadhatatlan volt némi elektronikus tánczenei hatás is, néha szinte drum ’n’ bassbe fordult egy-egy dal. De semmiképpen sem a When The Body Speaks-től a Breathe-ig tartó ciklus négy lassújának valamelyike, ezek alatt csöppet mintha le is ült volna a koncert, és magam is ilyesmiben gondolkodtam volna, ha épp nem bérszemtanúskodom.

Jobb híján alaposan megbámultam a szerintem puritán, kevésbé elnézőknek talán szegényes felépítésű színpadot, a lendületes dobos és az ősrockerkülsejű második szintis közé háttérbe tolt, bevilágítatlan AndyFletcherrel, akinél még a két, egzotikus mozgású vokalistának is több figyelmet szenteltek, és akinek a helyét legközelebb akár ki is sorsolhatnák a nézők között, oly keveset tett hozzá az elhangzottakhoz. Nem így a talpig fehérbe öltözött Martin Gore, aki amellett, hogy a billentyűk helyett elsősorban pengetett (Id. elgitárosodás), tanárnénis vezénylés közepette el is énekelte a Surrender és Breathe című számot, bár én igazán a Home-ért voltam hálás neki. Vagy a csupa fekete Dave Gahan, aki hajlott kora ellenére többször bebohóckodta, végigripacskodta a színpadot, a hangja is egészen rendben volt és meglepően beszédesnek bizonyult.

Ami tehát a díszletet illeti, a tíz szál neont talán még a Kozmix is szégyellte volna, a hátsó vetítővásznon viszont nemegyszer izgalmas képsorok tűntek fel. A legmeggyőzőbb két aranyhal és egy méreten aluli cápa a Duna TV éjjeli adásának thrillerváltozatát idéző játékát nézve volt, amihez aztán került moszat is: a fentről időszakosan be-belógatott, különböző színekben világító girlandok karácsonytájt bármely tetszőleges bevásárlóközpont falán megfigyelhetők. Elsőként a felforrósodó hangulatot megelőlegező Freelove alatt láthatunk ezeket, aztán szűnni nem akaró örjöngés az Enjoy The Silence-In Your Room-I Feel You-It's No Good-Personal Jesus ötös alatt az első elbúcsúzásig. Nem kellett sokat toporzékolnia a türelmetleneknek, hamar megérkezett a színvonalas ráadás, a már említett Home után a Clean, a Black Celebration és a Never Let Me Down következett, utóbbi a legutolsó sorokban is integető kézdzsungel lenyűgöző látványa miatt marad emlékezetes. Összességében nem csak azért nem csalódtam, mert nem vártam semmit, a profizmusáért és a slágerekért karlengetésnél mindenképpen többet érdemel a produkció, egy főhajtást is akár, ha jól meggondolom.