Ismét az Almost Predictable Almost blogról fordítotam; ma David McElroy a Black Celebration albumon boncolgatja azt a kérdést, hogy miért is szerepel ennyi Martin-dal az 1986-os remekművön.

"Martin Gore. Hol is kezdjük Martinnal? Jelenleg joggal tartják az elektronikus zene egyik legbefolyásosabb művészének, de 1986-ban Martinra - mondhatni - nem egészen ugyanebben a megvilágításban tekintettek. Az Egyesült Királyságban úgy tűnt, hogy a figyelem középpontjában vagy az öltözködési szokásain való gúnyolódás állt, vagy pedig a dalszerzői munkásságának kigúnyolása, mivel az állítólag nem volt elég sötét vagy komoly - ahogyan azt a Black Celebration album, vagy a turné kritikáiban láthattuk. Martin is nyomás alatt érezte magát az írással kapcsolatban, ahogy azt a Black Celebration újrakiadásáról szóló DVD-dokumentumfilmben ki is mondja:

"Valahányszor úgy döntünk, hogy lemezt készítünk, 10-12 jó dal elkészítése tényleg hatalmas hegységnek tűnik. Emlékszem, hogy voltak vitáim Daniellel és Neillel. Igazából egy hétre egyszerűen elszöktem, mert Daniel és Neil azt próbálták mondani, hogy a dalok nem elég jók, nincs kislemezes dal a nagylemezen, és sosem fogják ezeket a dalokat játszani a rádióban".

Ahogy Gareth Jones a DVD-n található interjújában és a velem a hónap elején készített interjújában is említette, a Black Celebration elkészítése igencsak intenzív volt, és ez az intenzitás az egész albumon érződik. Minden bizonnyal ez az egyik első dolog, ami feltűnik a lemezen, és ez önmagában Martin dalszerzői munkásságából fakad. Hogy a dalszerzés a nyomásnak köszönhető-e, ami alatt Martin személyesen a zenekar és a kiadó részéről érezte magát, arról nem tudok nyilatkozni (szívesen készítek vele egy következő interjút, Martin!), de elég könnyű kitalálni, hogy ez volt a helyzet. A Black Celebration szövegeit tekintve minden bizonnyal sokkal személyesebb, mint bármi, amit a Depeche addig készített, és számomra ez a Depeche-katalógus legmartinosabb albuma.

Elismerem, hogy ez elég furcsa állításnak tűnik, tekintve, hogy a Speak & Spell-t leszámítva, az A Broken Frame óta megjelent 134 Depeche Mode-dalból tizenkettőt kivéve mind a tizenkettőt ő írta. (Megjegyzés - a különböző válogatásokon szereplő új dalokat is beleszámoltam. A remixeket azonban nem. Ezt csak azért mondom, mert tudom, hogy néhányan most éppen számolnak. Igen, úgy értem, te Panos (a cikk 2016-ban készült, a Spirit megjelenése előtt - a ford.)). A Black Celebration dalai azonban nagyon személyesek, és úgy tűnik, hogy Martin teljesen a saját szemszögéből ír, nem pedig elkendőzi az érzéseit, mint a korábbi munkáinál. Oké, talán az "All I want to do is/See You/Don't you know that it's true" nem egy nagyszabású misztikus kijelentés, de remélhetőleg értitek, mire akarok kilyukadni. A Black Celebration dalszövegei intenzívek, személyesek, és szerintem nagyon is Martin akkori lelkiállapotáról beszélnek.

Korábban említettem, hogy az intenzitás az egyik első dolog, ami feltűnik az albumon. A második dolog a Martin által énekelt dalok száma. Egy tizenegy dalból álló album esetében Martin négyet énekel, ami hatalmas arány (36,36%) a korábbi, sőt, a későbbi Depeche-lemezekhez képest. Erről kérdeztem Gareth Jonest, amikor beszélgettünk:

APA: Az előbb említetted az egót. Az egyik dolog, ami feltűnő ezen az albumon, hogy a tizenegy dalból négyet Martin énekel, ami a legtöbb (arányaiban is) a Depeche lemezek között. Problémás volt ez Dave-nek? És volt oka annak, hogy ennyi számban Martin énekel?

Gareth Jones: "Számomra teljesen mindegy volt, hogy ki énekelte a dalokat, mivel csak az volt a fontos, hogy a dal illeszkedjen az albumra. Ahogy emlékszem, teljesen nyilánvaló volt, hogy mely dalokat kell énekelnie Dave-nek és Martinnak. Nem volt olyan, hogy Dave akart volna egy dalt énekelni, amit az emberek úgy éreztek, hogy Martinnal jobban hangzana - és fordítva sem történt ilyesmi. Tudom, hogy ez egy kicsit bezavart a külsőségek, az imidzs szempontjából. Fontos volt, hogy egy hang vezesse a projektet és összekapcsolja a zenekart a nyilvánossággal. Ez a Black Celebration készítése előtt és alatt is megbeszélésre került. Az az ember érzése, hogy az a banda, amelyikhez csak egy hang kapcsolódik, azok jobban megragadnak a köztudatban. A közönség, ha meghallja Dave hangját, azonnal tudja, hogy ez Depeche Mode. Emlékszem, hogy ez a téma napirenden volt, de a Black Celebration annyira kísérleti jellegű volt - majdhogynem a kisérleti popzene csúcsa - hogy ez végül nem vetett nagy hullámokat a bandán belül. Egyszerűen csak dalokat akartunk, amik illenek az albumra."

Ezt a választ lenyűgözőnek találom. Úgy tűnik, hogy azok a dalok, amelyeket Martin végül is énekelt, mindig is Martin-dalok voltak, ami, tekintettel a Martin által énekelt dalok magas arányára, azt sugallja számomra, hogy jó a feltételezés, miszerint ezek a dalok nagyon személyesek Martin számára.

Ideje továbblépni az arányokról és a számokról szóló fejtegetésen - mi a helyzet a zenével? A négy dal közül, amit Martin énekel a Black Celebrationön, van egy, amire a legtöbb Depeche-rajongónak kevés ideje van, és ez a dal természetesen a Sometimes. Lehet, hogy túl sok időt töltöttem ezzel az albummal az elmúlt hónapokban, de nekem nagyon tetszik a Sometimes. Egy szép zongorás szám kísérteties vokáleffektekkel, és Martin sajátos bocsánatkérésével, noha alapvetően azt mondja: "Igen, tudok kínos lenni, de gyerünk, te is tudsz az lenni!". Megvallom, szerintem sem olyan jó, mint a többi szám az albumon, de még mindig jobb, mint a The Dead Of Night.

A Black Celebration visszaemlékezéssorozat ezen pontján azt hiszem, hogy tényleg eleget beszéltem már az A Question Of Lustról, úgyhogy ezt most átugorjuk, de azért annyit hadd mondjak, hogy gyönyörű. Az It Doesn't Matter Two számomra az egyik kiemelkedő szám a lemezen, nem csak a Martin-dalok, hanem az album összes dala közül. A címe mindig is szórakoztatott, mivel Martin nyilvánvalóan annyira szerette az It Doesn't Matter nevet, hogy a Some Great Rewardon és a Black Celebrationön is használta, bár a "Two" hozzáadását másodjára már szükségesnek tartotta. A "Two" hozzáadása azt a látszatot kelti, mintha a Black Celebration ezen című dala a Some Great Rewardon található első rész folytatása lenne, de ez nem így van. Az 1984-es első verzióban Martin arról énekel, hogy reméli, hogy egy kapcsolat erős marad, miközben elfogadja, hogy semmi sem tart örökké, míg az 1986-os Martin a kéjről és a szexről énekel, meg persze arról is, hogy semmi sem számít. Úgy tűnik, hogy a két év alatt elvesztette a romantikus jelentését a dal! Mindenesetre az It Doesn't Matter Two egy csodálatos dal, Martin egyik legjobb dallamával és a samplerek teljes kihasználásával a a refrénben, amely aztán végigvonul a dalon. Alapvetően a Black Celebration témáinak esszenciája számomra ez a dal.

Az album utolsó Martin-szám is csodálatos. A World Full Of Nothing a szex és a "Semmi sem számít" témáját viszi tovább, bár eltávolítja a szerelem minden jelentését a dalból - "Though it's not love/It means something". Ez minden idők egyik legborúsabb Depeche Mode dalcíme is. A dalszövegben rejlő sötétség ellenére mégis van remény a dalban. Ezen a négy dalon kívül a lemezen máshol is rengeteg Martin van. A Black Celebration "I'll drink to that" című sorától kezdve a Stripped "Let me hear you/Speaking just for me" című során át a Here Is The House-ig, amely helyenként szinte inkább Martin, mint Dave, Martin hangja az egész albumon jelen van, jobban előtérbe helyezve, mint bármelyik másik Depeche-lemezen.

Az az elmélet, hogy ez az album egy nagyon személyes Martin számára, még hitelesebbé válik, ha megnézzük, hogy Martin hányszor játszotta ezeket a dalokat élőben. Nyilvánvaló, hogy az A Question Of Lust és az It Doesn't Matter Two kiemelkedő szerepet játszottak a Black Celebration turnén, mindkettő minden egyes napon elhangzott, kivéve az utolsó koncertet, ahol az It Doesn't Matter Two-t a Somebody váltotta. Az A Question Of Lust ezután a Music For The Masses turné minden koncertjén elhangzott (101 alkalommal), és az azt követő turnékon is számos alkalommal szerepelt (bár a World Violationön egyáltalán nem (az Exciteren sem - a ford.)), vagy teljes zenekari hangzásban, vagy Martin és Peter Gordeno zongorával kísért duettjében. Például 67 alkalommal szerepelt a Devotional/Exotic turnékon, és további 56 alkalommal a Singles 86-98 turnén. Azóta minden turnén felbukkant itt-ott, és továbbra is népszerű dal mind Martin, mind a közönség körében, és valójában a Depeche Mode karrierjének 20. legtöbbet énekelt dala (azóta a 18. helyre jött előre, a Global Spirit Tournak köszönhetően - a ford.), összesen 336 alkalommal hangzott el koncerten (azóta 392-re emelkedett ez a szám) Azt a mindenit!

A Black Celebration Martin számai közül a World Full Of Nothing a másik népszerű szám, amit Martin élőben is előszeretettel prezentált. A World Violation koncertek túlnyomó többségén játszották, azóta felbukkant egy-egy zongorás verzió is, így az élő előadások száma összesen 64. Az Exciter turnén például egyszer játszották (valójában a World Violation után ez az egy Exciter Touros előadása létezik a dalnak - a ford.). A World Violation verzióban csak Martin és egy akusztikus gitár volt, és ez eléggé elragadó!

Apropó World Violation, mint már láttuk, a Here Is The House is szerepelt Martin akusztikus szekciójában azon a turnén, érdekes módon soha nem ugyanazon a koncerten, mint a World Full Of Nothing.

Mint azt valószínűleg tudjátok, ha idáig eljutottatok, a Sometimes soha nem szerepelt élőben Depeche Mode koncerteken. A Black Celebration másik Martin-dala, az It Doesn't Matter Two viszont igen. A Black Celebration turnén például 75-ször szerepelt. Martin 2001-től az akusztikus szettjében is elénekelte párszor a dalt, amit mindig élmény hallgatni. Összesen 107 alkalommal játszották élőben.

Martin azonban nem csak az albumról énekelt dalokat játszotta élőben. 2001 óta a Dressed In Blacket (élőben összesen 26) a szett közepén (nem mindig ott - a ford.) az akusztikus résznél játsszák, ami a közönség futball-stílusú skandálásához vezet az utolsó "Woah-ohh" résznél, amit vég nélkül ismételgetnek, amíg Dave végül le nem állítja az éneklést.

Szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy Martin szereti a Black Celebrationt. A négy albumszámból három mellett még kettőt élőben is eljátszott, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a fél albumot élőben énekelte. Az említett számok mellett a Stripped és az A Question Of Time nagyjából állandó szereplői maradtak az 1986 utáni összes turnénak, és szorosan mögöttük következik a Black Celebration. (a Global Spirit Touron aztán a Stripped és az A Question Of Time alaposan elhúzott a csak néhányszor játszott Black Celebration-től - a ford.)

Ahhoz képest, hogy az albumot Martin személyes nehézségeinek időszaka ihlette (különösen a lemezkiadó kezdeti kétségei után) mégis újra és újra visszatért hozzá, és nem csak a nyilvánvalóan eljátszandó számok miatt. Az én következtetésem? Nos, ahogy az elején mondtam, nem tudom a tényleges okot, de úgy tűnik, hogy a Black Celebration Martin egyik kedvence, és látva a reakciókat, amikor a fenti dalokat élőben játszották, azt hiszem, a legtöbben egyetértünk ezzel.

Elfogult vagyok, de egy-egy Martin számnak mindig van helye a koncerteken és a lemezeken. A Black Celebrationnel több Gore-t kaptunk, mint korábban bármikor, és ez akkor így még jobb volt :) "

A cikk eredetije képekkel és videókkal itt található.

Forced To Mode interjú 2016-ból, szintén az Almost Predictable Almost blogról fordítva. A fő téma ezúttal is a 35 éve kiadott Black Celebration!

"A Forced To Mode egy berlini Depeche Mode tribute zenekar, és a Speak & Spell zenekarhoz hasonlóan ők is egy különleges Black Celebration koncertet adnak, amelyre április 29-én kerül sor a Sin City fesztivál keretében (a cikk 2016-ban íródott - a ford.). A zenekar háromtagú, Christian Schottstadt (ének), Matthias Kahra (gitár) és Thomas Schernikau (billentyűs hangszerek) alkotja, és a Black Celebration koncert mellett hamarosan egy koncertsorozatba kezdenek, ahol a teljes Depeche-repertoárt játsszák majd. Ahogy a későbbiekben a videóból is kiderül, tudják, hogyan kell jó show-t csinálni, és nem meglepő, hogy a hírnevük napról napra nő. Thomasszal beszélgettünk a Depeche Mode-ról, a zenéről és természetesen a Black Celebrationről.

APA: Mesélj egy kicsit a Forced To Mode-ról? Mikor alakultatok, ki mit csinál és így tovább?

TS: DM tribute zenekarként indultunk 2011-ben egy nagyon jóízlésű és meggyőző koncertszervező miatt, aki azt akarta, hogy adjunk elő egy DM szettet az EBM fesztiválján, csak azért, mert látott néhány felvételt az eredeti zenekarunkról, a "ForcedMovement"-ről. A ForcedMovement-tel 2 DM feldolgozást adunk elő egy különleges rendezvényen, csak úgy a szórakozás kedvéért. Soha nem terveztük, hogy egy DM feldolgozásokat játszó banda leszünk, vagy hogy többet játszunk majd, mint egy alkalmi koncertet két feldolgozással - innen tehát a szájbarágós zenekarnév ;-). De mivel a saját karrierünk éppen függőben volt, úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk, és meglepően jól ment, és most, majdnem 5 évvel később kb. 80 sikeres koncertre tekintünk vissza, és több mint 60 DM-dalból álló repertoárral rendelkezünk... És ez a repertoár csak nő és nő!

A Forced To Mode tagjai:

Christian, a frontemberünk, aki pont úgy énekel/hangzik, mint Dave, még playback vádakat is kaptunk, mert annyira közel áll az eredeti hanghoz ;-). És tudja, hogyan kell mozogni és interakcióba lépni a közönséggel, az biztos...;-) Ezen kívül ő gyártja a háttérzenék nagy részét, rengeteg stúdiómunkát végez, és nem utolsó sorban mondhatjuk, hogy ő a mi menedzserünk. Ő szervezi a legtöbb koncertünket, kommunikál a helyszín technikusaival és így tovább... Szóval ő egy igazi mindenes ;-)

Aztán ott van Matthias, a gitárhősünk, az egyetlen "profi" zenész a bandánkban, aki élete nagy részét a popiparban töltötte sok különböző zenekarral és stílussal. Ő egy másik dimenziót hoz a hangzás szempontjából, mert sok DM szám van, ami igazán profitál a gitármunkájából, és valóban modernebbnek és gazdagabbnak hangzik, mint néhány eredeti felvétel. Tehát ő és a gitárja kulcsfontosságú elemei a tipikus F2M élő hangzásnak!

Egy DM tribute bandában elkerülhetetlenül kell lennie egy billentyűsnek, és ez az én szerepem. Én 2 sampleren és 1 szintetizátoron játszom, amit 2 billentyűs hangszerrel váltok ki, időről időre hozzáadok egy dob-padot, és persze a fő háttérhangok nagy részét én csinálom. Az idő múlásával még egy-egy Martin balladát is elkezdtem énekelni koncertjeinken, mint például a The Things You Said-et, de ez még mindig ritka dolog. Nincs szigorú "szereposztás" a zenekarban, ami azt jelentené, hogy minden Martin-számot nekem kell énekelnem, vagy hogy úgy kell öltöznünk, mint az eredeti zenekar. Próbálunk a hangzásra és az érzésre koncentrálni, és azt próbáljuk megragadni, ami egykor a DM-et egyedivé tette számunkra - a maszkírozást és a szerepjátszást meghagyjuk más coverbandáknak! Az előzetes produkcióban megosztozunk a stúdiómunkában Christian-nal, néha 50-60 órát töltünk el egy-egy számmal, amíg a dalok "tökéletesen" szólnak a fülünknek, és készen állnak arra, hogy eljátsszuk őket a közönségnek.

Végül ott van Ronald, a hangmérnökünk és technikusunk, aki tényleg segít nekünk abban, hogy az előadásra koncentráljunk, és ne zavarjanak meg minket a logisztikai vagy technikai problémák. Segít a színpad felépítésében és a csomagolásban, plusz ő a zenekari busz sofőrje a koncert után, amikor a többiek már túlságosan kimerültek ahhoz, hogy még vezetni tudjanak!

APA: Beszélj nekünk a közelgő koncertjeidről és az április 29-i berlini Black Celebration koncertről!

TS: Ez az év nagyon ígéretesnek tűnik számunkra, és néhány nagyon nagy koncert vár ránk. Néhány csúcspont: 2 SinCity koncert Berlinben, 2 teljesen különböző setlisttel, aztán egy koncert a Festung Königssteinben, ami egy régi vár egy dombon Németországban. Aztán egy titkos koncert egy különleges eseményen és helyen, ami közvetlenül kapcsolódik a DM történelméhez, majd novemberben egy teljes zenekarral együtt fogunk játszani a híres lipcsei Gewandhausban. Ez nagyon különleges lesz! Idén több mint 40 koncertet fogunk játszani, a kereslet Németországban és külföldön napról napra nő!

Ami az április 29-i berlini koncertet illeti, ez az első a 2 exkluzív SinCity koncertünk közül (egy kis fesztivál, amit Nik Page, az egykori Blind Passengers szervez), és a Black Celebration album nagy részét fogjuk játszani, elszórtan az este folyamán. Várj, a legtöbbet? Igen, a múltban vegyes reakciókat és érzéseket váltottak ki belőlünk a "különleges" albumkoncertek, mint például 2014-ben, amikor szinte az egész Some Great Rewardot élőben játszottuk, majd tavaly, amikor a Violatort játszottuk 3 alkalommal a klasszikus sorrendben, az összes közjátékkal együtt, hozzáadva négy B-oldalas és néhány más számot a World Violationről. A "normál" F2M koncertekhez képest, ahol vegyes a setlist, a közönség kicsit szűkszavú volt, és sokkal nehezebben tudtuk beindítani a dolgokat, érted?

Megtanultuk a leckét, és egy olyan balladákkal telepakolt albummal, mint a Black Celebration, úgy döntöttünk, hogy a kulcsszámokra koncentrálunk, és itt-ott hozzáadunk néhány balladát és B-oldalas számot. Azt még nem árulhatom el, hogy mely számok kerültek be a válogatásba, de egy nagyszerű buli lesz, néhány találó DM-dal az 1980-as évekből egy remélhetőleg nagyszerű és gördülékeny setlisthez passzolva.

APA: A Depeche még soha nem játszotta élőben a Sometimes-t, és csak kétszer játszotta a Here Is The House teljes zenekari változatát. Várjátok már, hogy eljátsszátok a ritkább vagy ritkábban hallott számokat?

TS: Igen, természetesen, mindig szeretünk olyan dalokat játszani, amelyeket a DM ritkán vagy soha nem játszott élőben korábban. Például az olyan dalok, mint a Dangerous, a Sea of Sin vagy a To Have and to Hold mindig nagy tetszést aratnak a DM rajongói körében, és kíváncsian várjuk, hogy ezúttal hogyan reagálnak majd. Mindig kihívást jelent az előzetes produkció, és aztán néha egészen meglepő, hogy ezek közül a ritka dalok közül melyek működnek élőben.

APA: Melyik a kedvenc Black Celebration számotok?

TS: Az egész zenekart megkértem, hogy válaszoljon erre a kérdésre:

Christian: World Full Of Nothing
Matthias: Fly on the Windscreen
Thomas: It Doesn't Matter Two

APA: Végül, szerinted mennyire volt fontos album a Black Celebration a Depeche Mode számára?

TS: Ez egy nehéz kérdés, talán még maguk a DM is nehezen tudna erre válaszolni! Annyit tudunk, hogy a rajongók körében nagyon szeretik, és az biztos, hogy nagy mérföldkő volt a karrierjükben. Úgy tűnik, még mindig nagyon szeretik ezt az albumot, az elmúlt években tett megjegyzéseikből ítélve, figyelembe véve azt a tényt is, hogy a DM a mai napig rendszeresen játssza legalább a kislemezes dalokat a lemezről Nagyon izgatottak vagyunk, hogy az albumot (majdnem az egészet) játszhatjuk, és alig várjuk, hogy találkozzunk valamelyik koncertünkön!

Köszönöm szépen Thomasnak, hogy időt szakított a beszélgetésre. Ha április 29-én valahol Berlin közelében vagy, mindenképpen menj el a koncertre, mert nagyszerű lesz. Tartsd szemmel a Forced to Mode weboldalát a további turnéidőpontokért, és kövesd őket a Facebookon is.

Forced to Mode Facebook oldal "

Itt az eredeti cikk

Gareth Jones, Einstürzende Neubauten, Berlin, Alan Wilder: ma 38 éve jelent meg a Depeche Mode harmadik nagylemeze, a CONSTRUCTION TIME AGAIN! A kedvencem róla a Two Minute Warning. És a tiétek?

Ismét az Almost Predictable Almost blogról fordítottam egy cikket, ezek az utolsó rúgásai a Black Celebration "emlékfélévünknek", ami márciusban kezdődött. David McElroy ezúttal az album elveszett klasszikusáról, a Here Is The House-ról osztja meg figyelemre méltó gondolatait.

"A Black Celebration egy olyan album, amely a szerelem sötétebb oldaláról szól, külön hangsúlyt fektetve a kéjvágyra és a kockázatvállalásra, olyan dolgok megtételére, amiket valójában nem kellene megtenned. Maga a "fekete ünnepség" fogalma tökéletesen meghatározza az album témáit - ünnepeljük meg egy újabb fekete nap végét, de ünnepeljük meg együtt ("Your optimistic eyes/Seem like paradise/To someone like me"). A Fly On The Windscreen azt az álláspontot képviseli, hogy mindannyian meg fogunk halni, úgyhogy akár el is kezdhetjük a "dolgot", az A Question Of Lust inkább szex-, mint szerelmes dal, a Sometimes egy bocsánatkérés egy rossz cselekedetért, az It Doesn't Matter Two egy közösülés utáni elmélkedő pillanat és így tovább. Martin dalszerzői munkássága annak idején abból a fiatalkori hedonizmusból fakadt, amely az első siker utáni berlini költözése után kezdődött, a Black Celebration pedig leginkább a megbánás és a kéjvágy keverékének tűnik.

Mindössze két dal tér el ettől a hangulattól. A New Dress a hírességek megszállottságát veszi elő, és keveri a politikával, bizonyos értelemben furcsa módon zárva az albumot, ha figyelembe vesszük, hogy ez az egyetlen dal az albumon, amely nem a hálószobából, vagy legalábbis a hálószobába vezető folyosóról szemléli a világot. A másik a Here Is The House. A New Dress kivételével az összes többi dalhoz hasonlóan ez is a szerelemről szól, de a többivel ellentétben nyíltan reményteli, és messze a leggyengédebb dal az albumon. Az Black Celebration számai közül ez az egyik olyan dal, amit a rajongók nagy része nagyon nagyra tart.

Mi az, ami a Here Is The House-ban mégis ennyire megnyerő? Emlékszem, amikor először hallottam a Black Celebrationt, két barátom, akik lejátszották nekem, ragaszkodtak ahhoz a véleményükhöz, hogy ez egy kiemelkedő szám az albumon. Egyikük nagytestvére egyetértett, és mivel idősebb volt, és úgy tűnt, ért a zenéhez, az ő szava törvény volt. Igazuk volt - ez egy különleges dal. Először balzsamként hat, megnyugtat a Stripped fenséges ereje után. Intró sincs hozzá, ami szintén furcsa. Egyenesen belevág a dal refrénjébe, Dave és Martin szinte duetteznek, Martin dallamvonala tökéletesen egybeolvad Dave főszólamával, amíg Martin el nem énekli az utolsó sort ("And as it happens/It happens here/In this house). Zeneileg is más irányba haladunk. A fő dallamvonal szinte úgy hangzik, mint egy vonós szekció, amit erősen átdolgoztak a stúdióban, és így ami egy nyugtató, barátságos érzést kelt, ellentétben a Stripped ropogós hangzásával.

A dalszöveg is érdekes, hiszen a "gyengéd pillanatokról / e tető alatt" szól, ami a közelség, sőt a szerelem valódi érzését sugallja, sőt, sokkal nyíltabban hirdeti a szerelmet, mint az album bármely más dala. Az első versszak gyönyörű, és valamiért mindig a karácsony jut eszembe róla. Van benne valami biztonság vagy vigasz, ellentétben mondjuk a Fly On The Windscreen-Final című dallal, csak hogy egy nyilvánvaló párhuzamot válasszunk.

"És érzem a tested melegét, és otthon érzem magam, és valaki telefonál
Maradjunk itthon, kint hideg van, és annyi mindent szeretnék rádbízni
Szavakkal vagy szavak nélkül, de mindent elmondok neked"

Látod? Ez az egész arról szól, hogy eggyé váljunk valakivel, kizárjuk a világot, együtt legyünk, és ami a legfontosabb, mindezt nem is bánjuk meg, ellentétben mondjuk a World Full Of Nothing vagy az It Doesn't Matter Two című dalokkal. Egyébként ne értsetek félre - mindkét említett dal remekmű. Csak érdekesnek találom, hogy tartalmuk jelentősen eltér a Here Is The House-tól.

Újra a refrénre térünk át, Alan egy furcsa zajréteggel egészíti ki a keveréket, mielőtt a fő riff beindul, ami olyan popos, mint semmi más az albumon. A Black Celebration egy olyan album, amelyet a pop sötét, kicsavart felfogása táplál, de ez a dal szinte tökéletesen funkcionál popdalként. Egy érdekesség itt a refrén szövege, ami eltér Martin saját demójától. Ahelyett, hogy azt énekelné, hogy "Body and soul come together/As we come closer together", a demóban azt énekli, hogy "Colours and shapes merge together/As we come closer together". Vajon miért változtatta meg? Az albumverzió szövegei minden bizonnyal inkább a Black Celebration hangulatát idézik. A demó a gitár használata miatt is figyelemre méltó, ami szokatlan hangzás volt azokban a Depeche Mode-os időkben.

Visszatérve az albumverzióhoz, a dal ettől a ponttól kezdve egyre csak épül és épül, mégpedig olyan módon, ami a Depeche következő albumain válik megszokottá; további okos ügyes rétegekkel játszik a hangszerelés, amelyek tovább fokozzák a dal hangulatát. Szövegileg is a második versszak az összetartozásra összpontosít, szemben a kéjvággyal vagy bármilyen más egyéb "fekete" dologgal:

"Szóval itthon maradunk és melletted állok, és te tudod, hogy mi folyik bennem,
Ott bent a szívemben, ebben a házban, és ezt most ki akarom engedni neked
És érzem tested melegét és otthon érzem magam".

Ez a dal Martint az elégedettség ritka pillanatában mutatja meg, legalábbis ami a Black Celebration-korszakot illeti. Szövegei manapság a lelkekről és a szerelemről szólnak, de a Here Is The House akkoriban eléggé egyedülálló volt abban, hogy ehhez a témához nyúlt.

Az eddig is csodaszámba menő dal aztán megkoronázódik, amikor Martin "Oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh" részlete érkezik, ami a refrénhez és egy Martin által énekelt "Here is the house" ellendallamhoz vezet. Mindez háromszor ismétlődik meg, majd hirtelen eltűnik, és Martin "oh oh oh" éneke visz el minket a dal végére. Az egész szám alatt végigfutó ketyegő óra gyönyörűen zárja le a dalt. Boldognak érezzük magunkat, ahogy a dal véget ér. Felemel a szerelem és a boldogság érzése. Ez egy nyíltan pozitív dal, szemben azzal a sötétebb pozitivitással, amit például olyan dalban találsz, mint az ezt követő World Full Of Nothing. Ez egyszerűen egy gyönyörű, dicsőséges szám.

De bizonyára elgondolkodtál azon, hogy egy olyan nagyra becsült albumon, mint a Black Celebration, hogyan lehet egy dal elveszett klasszikus? Nos, a Here Is The House egy olyan dal, amelynek a Depeche Mode sosem szolgáltatott teljes igazságot. Ellentétben a lemez számos ünnepeltebb számával, a Here Is The House-t például ritkán, vagy egyáltalán nem játszották élőben. Ahogy korábban olvashattuk, a Black Celebration turné setlistjén szerepelt, de csak Oxfordban és Brightonban játszották, majd eltűnt a szettből, és az azt követő 74 koncerten már nem is hallható. Az egyetlen hozzáférhető brightoni felvétel elég tisztességesen szól, és azt mutatja, hogy a dal úgy tűnik, jól működik koncerten. Néhány vokál egy kicsit el van rontva, de ez csak a második koncert volt a turnén. Talán Dave és Martin úgy érezte, hogy nem tudnak igazságot szolgáltatni, ezért hagyták ki? Néhány billentyűs dallamvonal is eléggé szaggatott, most, hogy így visszahallgattam!

Martin aztán visszahozta a dalt a World Violation Tourra, az akusztikus szett részeként. Az akusztikus verzió nagyon szép, és tökéletesen feltárja a dal érzelmei mélységét. Az albumon található teljes zenekari verzió azonban jobb, mivel hozzáadja a szükséges hangulatot. A turnén azonban csak 19 koncerten játszották, ami azt jelenti, hogy a Depeche Mode összesen csak 21 alkalommal játszotta a Here Is The House-t élőben. A Hole To Feed és a Miles Away/The Truth Is ennél jóval több előadást ért meg, csak hogy némi kontextust adjunk.

Kár, hogy egy ilyen gyönyörű dalt, amely egyszerre nyújt felüdülést a Black Celebration sötét valóságából (és egy olyan reményteli hangulatot, amely az albumon máshol nem igazán van jelen) a zenekar ennyire figyelmen kívül hagyott. Én szeretem, és tudom, hogy sokan ti is.

A Here Is The House egy elveszett klasszikus? Erre iszom. ("I'll drink to that")"

A cikk eredetije zenei betétekkel itt található.