Ma 2 éve volt a Depeche Mode mindmáig utolsó fellépése Berlinben. Erről persze készült azóta egy koncertkiadvány, amelyet éppen számonként elemzünk, de ma inkább a nézzük meg az egész koncertet, rajongói felvételekből összeállítva. Reméljük, a következő fellépésre nem kell újabb 2 évet várnunk! :)

Az Everything Counts hosszas közönségénekeltetése után szinte mintha véget is érne a főprogram, de aztán haladunk tovább egy kissé elgondolkodatóbb dallal, ez pedig a STRIPPED! A dal néhány más dalhoz hasonlóan (pl. It's No Good, Wrong) szintén a Tour Of The Universe után tért vissza a setlistbe (a Delta Machine Touron mindössze egyszer volt), és a Global Spirit Touron mindössze az első Waldbühne-esten nem játszotta a zenekar. A 101 kultikus dala az elmúlt években kevésbé tartozik a koncert csúcspontjai közé, és itt is inkább pihenődalnak számít az Everything Counts után. Dave visszaballag a színpadra, és Christian-nal együtt törölköznek. Martin játsza a legendás szintidallamot, miközben Dave széttárt karral áll a közönség előtt, majd az ujjával számolja a szintidallamokat. Christiant látjuk ismét a dobok mögött zsonglőrködni, majd Dave kezd énekelni. A "take my hand" résznél a kezét nyújtja. A refrénnél nagyon erősen hallatszik a közönség éneklése, miközben Christian dobolása kicsit túlgondoltnak tűnik. A második refrént már csak a közönség énekli. A "let me hear you make decisions without your television" résznél Dave a tenyerével okostelefonokat imitál. Jön ismét a szintirész, Dave pedig a gatyája szárát felhúzva mozog lassan a dal ritmusára. A dal ezzel a kellemes ringatózással ér véget, igen kevés színpadi fénnyel.

Már a helyszín is furcsa volt, mert a mi generációnknak ugye ez volt az első stadionbéli koncertje. De lehet, hogy a szervezőknek is. A színpadot ugyanis a Volán stadion főépülete elé, a pálya hossztengelyével párhuzamosan állították fel, ami elég lehetetlen dolog, mert így sokkal kevesebb ember tud jó halló és látó pozícióba kerülni. Azóta a már láttunk ilyet a Népstadionban, de az ugye más a félkaréj miatt. Mindegy az első sorokban állókat nem zavarta. Csak a futópálya szegélye, de annak is meg volt az előnye, mert két-három centivel meg lehetett emelkedni – meg ki elehetett ficamítani a bokánkat. Még szerencse, hogy nem nagyon lehetett eldőlni. A nyolc ezer ember nagy része ugyanis – nem is tudom mér’ – a színpad előtt akart állni, ahol mint minden DM fan előtt ismeretes max. 100-200 embernek van hely.

Itt kellett rájönnünk, hogy nem csak mi szeretjük a Depeche Modet, és nem csak mi vagyunk fanatikusok. Egy fiú például néhány nappal a koncert előtt eltörte a lábát. A jegye már megvolt, de nam akarták kiengedni a kórházból. Naná, hogy megszökött. Begipszelt lábbal! Az akkor még államilag teljesen támogatott orvosi eszköznek még hasznát is vehette. A beengedésnél ugyan is az első hullám után vissza akarták csukni a kapukat, ám ő egy laza mozdulattal elhelyezte törött lábát a kapuban, így még jó néhányan be tudtunk surranni. Később nagyon jó barátok lettünk. Lohi volt a beceneve és oszlopos tagja volt a ’zugló csoportnak’, amely a mi VIII. kerületi magunkkal együtt később a Deák téren lébecoló (ld. később), ám tudtán kívül nagyon nagy jelentőségű csapatot alkotta. Ott szembesült ugyanis vizuálisan is a polgárság (elvtársság) a fekete embrekkel.

Az előzenekar a Satöbbi volt, amely nemrég újra próbálkozott a haza zenei életben, nem sok sikerrel. Pedig akkor igencsak újhullámosnak számított. Szövegeivel is: Pl. Böbe baba vezeti a labdát / Túl van már a tizenhatoson / Lepasszolja Manócskának, Manócska meg Mazolának / Mazsola meg belövi a gólt – meg ilyenek. Harminc perc elég is volt.

A szinpadépítésből adódóan függöny az nem volt, mint Haburgban és a háttérben pedig nem voltak megvilágított katedrál-üveg részletek (BR). Volt viszont szocreál központi épület és sárga csőállvány. Jó kis DM-es design.

Outlook: Martin már az It’s called a heartba hajló láncos-szoknyás-kalapos megoldásban. ??? Na tessék akkor most buzi vagy nem buzi. Nem.

Dave a’la nature. Kockás ing, fekete atléta, farmer (ha jól emlékszem), de lehet hogy bőr naci. A kockás inget, mint fellépő szerelést akkurátusan egy vállfán vitte a szállodából a stadionba. Nem ám hat öltöző-konténer mint a 101-ben. (Meg nem erősített hírek szerint a koncert előtt – miközben a ’tömeg’ már benn volt a stadionban - kimentek még a Volán-pálya melletti kerthelyiségbe sörözni. Kíváncsi lennék, hogy ízlett nekik a Kőbányai Világos. Más még nem igen volt, ha csak nem pult alól.)

A dalmenet ismert. A hamburgitól eltérően ekkor már a Somebady – ÁHITAT/ÁMULAT I. (Martin vokál a végén) után nem az Ice Machinet, hanam a számunkra az IM-hez hasonlóan még ismeretlen Shake the diseaset játszották – Martin bevezető vokáljával. Képzeljétek el milyen lehett élőben hallani először, a DM egyik legjobb számát – ÁHITAT/ÁMULAT II. – ha az addig elhangzottakat nem számítjuk.

Martin születésnap! Talán van, aki hallotta a kalóz felvételt és közönség kórusát. – ÁHITAT/ÁMULAT III.

Aztán ismét egy ismeretlen dal. A Shake the disease-ről ugyanis sejtettük, hogy ez az új nótájuk. Már a bevezető sem volt rossz, már mint a SEE YOU – mert végre élőben láthattuk őket. Az sem volt kutya, ahogy Alan a két szám között floppyt cserélt az Emluator II-ben. Aztán jött az ISMERETLEN SZÁM – sokáig így szerepelt a walkmannal rögzített bootleg kazettán. Csak 1986 nyarán, amikor először láttuk a hamborgi videót (ld. később) – tudtuk meg, hogy ez a SHOUT!.

Aztán vége lett a zenének. Kialudtak a fények és hazamentek a legények. Mármint mi. Ők – mint később kiderült - a Rendevú Discoba, kötöttek ki. Ez volt a két akkori diszkó – bocs három, akkor már három hete létezett a Csillagfény az egy hónap létező PeCsában (ennek később még jelentősége lesz, mint tudjuk) – közül az egyik. Az Old Firenze Bár és a Randevú. Mindkét hely csak vastag, harmincasoknak – extra (feminim) szolgáltatási lehetőségekkel is. Nana fiúk! Egy ilyen kiemrítő koncert után.

Mi pedig új élményekkel, barátokkal lettünk gazdagabbak. No meg új tervekkel. Ugye meg kell szerezni sürgősen azt a Somebody utáni új számot, meg kell tudni, hogy mi az az ismeretlen dal, amelyiknél az Alan floppyt cserél. Be kell szerezni kinek-kinek ez az, fekete kalap, bőrszknya – ilyesmik. Megy egy Emulátor vagy Emulátor II., esetleg egy Yamaha DX7-es se lenne rossz. Olyat lehet is kapni a Tanács körúti hangeszr biziben. Kint van a kirakatban. Potom 100.000. csak ötven évig kell gyűjteni rá, de kibírjuk, ha a DM addig minden évben csinál egy lemezt.

Szóval nagyot fordult a világ. Talán még az is megfordult valakinek a fejében, hogy jó lenne rendszeresen összejönni valahol az új depeses arcokkal. Mondjuk egy pincében, ami DM poszeterekkel van kitapétázva, lehet dumcsizni vagy csocsózni és persze állandóan szól a MODE…

http://musiccommunication.blogspot.com/2012/02/igy-lattak-depeche-mode-1985-julius-23.html