Harmadikként itt az A PAIN THAT I'M USED TO, ami a Delta Machine Tour meglepetésdalából az újkori DM egyik legnagyobb koncertkedvencévé avanzsált (megjelenése óta csak a Tour Of The Universe során maradt ki a setlistből!). Ráadásul a dal teljes jogú, minden koncerten felcsendülő tagja volt a Global Spirit Tour-nak! Amikor a turné első két szakaszán egymást után eljátszották a Barrel Of A Gun-t és az A Pain That I'm Used To-t, akkor feltűnő volt, hogy mindkét dal ismétel a Delta Machine Tourról, ahol pedig némi meglepetésre szedték őket elő. Igazi formájukat viszont ezen a turnén futották ki, hiszen a minden felcsendülő Playing The Angel nyitódal mellett az Ultra első dala is a fellépések jelentős részén a dallista része volt, ráadásul az emlékezetes Grandmaster Flash betéttel - ám az Ultra közönségkedvence ezúttal sem került koncertlemezre, míg az A Pain That I'm Used To másodszor is ott végezte, a Live In Berlin Soundtrack után... Ami azért is némiképp meglepő, mert pontosan ugyanaz a Jacques LuCont-remix szólt, ami az előző turnén - Stuart Price funkys, húzós, New Orderből átemelt gitárokkal operáló verziója minden alkalommal felrázta a kissé álmoskásan induló setlistet. A dal előtt Dave megtörölközik, Peter pedig előjön basszusgitározni. A dal elején Dave - első ízben a koncerten - kijön a kifutóra. Aztán a frontember visszatér a színpadra és - némi meglepetésre - hátulról meglöki az elmélyülten rágózó és basszerező Gordenot, hogy aztán pár taktussal később - talán bocsánatkérően - odaszökelljen mellé és összevigyorog vele. A versszakok és a refrén között Dave szinte őrült módjára kalimpál a kezeivel, ahogy biztatja a tömeget. Ez is egy "agyontapsolt" verzió egyébként a koncertlemezen, többször is olyan érzésünk van, mintha valami régi LHN lemezt hallgatnánk... A harmadik versszak közepén Dave Andy elé táncol és a nyelvét nyújtja rá - Andy kissé kényszeredettnek tűnő mosollyal reagál - majd a következő versszaknál a "fake" szónál kimutat Andy felé - mindenképpen érdekes pillanatok! Az utolsó versszak alatt az eddiginél többet mutatják a közönséget - látszik, hogy mennyire világos van még - aztán véget ér a dal. De Peter Gordeno a színpad előterében marad... :)

Az A Pain That I'm Used To Live In Spirits verziója:

Másodikként jön az IT'S NO GOOD, ami évezredünkben minden második turnén bukkan elő (Exciter Touron volt, Touring The Angelen nem, Tour Of The Universe-ön igen, Delta Machine Touron nem, Global Spirit Touron igen). A So Much Love helyett került a kiadványra - azon lehet vitatkozni, hogy az It's No Good, vagy a So Much Love jobb dal-e, viszont azon nem, hogy a Spirit leggyorsabb dala a kevésbé elkoptatott, ráadásul ugye egy remek kivetítés is készült hozzá... ám mivel az "utolsó este" felvételét tették a lemezre, így újra az It's No Good-ot hallhatjuk. A dal legelején mind Dave, mind Martin nekivetkőzik, közben Martin összevigyorog a gitártechnikusával, Jez Webb-bel. A dal elején Dave bemutat egy forgást a repertoárjából: láthatjuk, hogy szürke cipő van rajta, és tudjuk, hogy ez a dal csak a második este volt: eszerint tehát a szürke cipőben volt a második este? Az ismerős szintiszólam, ami ezen sorok íróját rajongóvá tette, ezúttal is elnyújtottan, kissé ütemtelenül szólal meg, Martin gitárkíséretével. Az első versszak alatt sok közelit láthatunk a kissé kelletlenül néző Martinról és a láthatóan önmagát szórakoztató Dave-ről. A refrén végén jön az első közönségénekeltetés: a "'cause it's no good!" sorokat a berlini tömeg énekli. A második versszak elején ismét rámutat valakire Dave, és neki énekli az "I'll be fine" sort, majd elneveti magát. A kivetítőn közeli felvételek láthatók a zenekarról (akkor is jobb volt a So Much Love klipje...). A középrésznél jön még egy Dave-pörgés, majd az említett szintiszólam már teljesen eltekerve, szinte felismerhetetlenül szólal meg. Az instrumentális levezetés elején Peter mintha rágózna, majd Dave riszálását láthatjuk (továbbra is a legjobb az 1997-es verzió volt, az instrumentális levezetés nélküli...). Ezzel véget is ér a dal, ami egy jó emlék a turné közepén "Global Ultra Tour"-ba forduló fellépésről: ám az elmúlt két turnén sokkal többet játszott Barrel Of A Gun még mindig nem került egyszer sem koncertlemezre...

Az It's No Good-ról egyelőre audio felvétel áll csak rendelkezésünkre:

Megjelent az új koncertlemez és videófilm, a Live Spirits: ennek örömére dalonként megosztom a gondolataimat a felcsendülő dalokról és a hozzátartozó látványról. Kezdjük az elején: Intro és Going Backwards! Vigyázat, nem mindig leszek nagyon pozitív! ;)

Indul tehát a koncert: a nyitóképen látszik, hogy mennyire világos van még és látszik a fura, sátorszerű színpad, mintha egy fesztiválon lennénk. Indulnak a lábon a kivetítők, és jön Dave, mintha egy öreg junkie lenne, aki épp a klozetről kanyarodik ki pózolni a kamerának. A háttérben a sátor és a biztonsági őr is valahogy fesztiválérzetet ad a képeknek. Jön Andy, Martin, Christian és Peter is - ők máshonnan érkeznek? Ja nem, Dave ott van, mögöttük. Mintha egy légópincébe érkeznének, Dave már hangulatban, pörgeti magát és pózol a kamerának. Elindul közben az Intro - a Beatles Revolution-ját nem hallottuk - ami a Cover Me Cover Me Erol Alkan-féle White Light Rework remixének egy lassabb verziója. Elindul a kivetítőn az egyre közeledő lépegető láb. A közönség ütemesen tapsol, az együttes továbbra is a színpad mögött készülődik, Dave többet mozog, mint az összes többi tag együttvéve, de aztán Andy is végez néhány törzsből elfordulást. Dave újra előveszi a The Dead Of Night-ból ismerős Tarzanos melldöngetést - kés szerencse, hogy még nincsenek a színpadon! :D Dave Christian dobverőivel ütögeti a színpad hátsó részének fémszerkezetét, nagyon elemében van. Christian is beszáll a széles mozdulatokkal kísért ökörködésbe. Közben látjuk a nagynak éppen nem nevezhető színpadot, még üresen, majd Dave a kamerába pózol, valami gyógyszerrel/cukorkával a nyelvén (?!). A frontember és Christian mintha legényest járnának egymással, miközben a láb már elfoglalja a teljes kijelzőt. És végre, az intro második felében elindulnak a fiúk a színpadra: elsőként Martin, aztán Peter, majd Christian, aztán Andy (aki a közönséget üdvözlendő csinál még néhány további törzskörzést), végül pedig Dave is kijön köszönteni a közönséget! (Én úgy emlékszem, hogy a korábbi koncerteken Dave nem jött ki megmutatni magát a közönségnek, hanem egyből felment a feljárón és fent az emelvényen pillantottuk meg először - de lehet, hogy tévedek). A közönség tapsa baromira hangosan hallatszik végig, szinte mintha egy közönségfelvételt, vagy valami régebbi Live Here Now koncert CD-d hallgatnánk... Aztán Erol Alkan elhalkul, Dave felindul a lépcsőn, megjelennek a pacák a kivetítőn, és máris indul az első dal, a Spiritet is nyitó GOING BACKWARDS! Dave komótosan, lassan, lumbáhós mozdulatokkal felmegy a lépcsőn, és kezét tárva, nyelvét nyújtva üdvözli a közönséget! Majd leint Martinnal, aki belecsap a húrokba a Going Backwards gitárriffjével. Belép a dob is - Christian azonnal díszit is kicsit a dalon - Dave pedig háttal táncol a közönségnek. Aztán - napszemüvegben - elkezdi énekelni a dalt. Az első versszak után aztán lejön - útközben eltűnik a napszemüvege! - és ismét nyelvét nyújtva körbetáncolja a színpadot. Nagyon oldottnak látszik a zenekar, pedig volt rajtuk teher, hiszen ezt a dalt elrontották az első napi koncerten, így a második napon tökéletesen kellett előadniuk - sikerült nekik! Persze már itt is feltűnik, hogy a képet két koncertnapról kapjuk: Dave-en egyik pillanatban világos színű, a másodikban pedig piros cípő van. Az első refrénnél Martin mellé lép, együtt énekelnek. A "Watch men die in real time" sornál lefelé fordítja a hüvelykujját. Feltűnően sok a kameraváltás - ebben kicsit a Touring The Angel kiadványt idézi a felvétel - sok a kézikamera (remegős kéz), és egyértelműen több a színpadról készített kép, mint a korábbi kiadványokon. Dave - megőrizve jó szokását - most is tetszőleges sorokat a közönség tetszőleges tagjaira rámutatva énekel. A kissé hosszú dal végén ismét némiképp "lumbágótartásos", derékra tett kézmozdulattal hallhatjuk a keserű lezárás: "Because there's nothing inside!"

És hogy milyen a Going Backwards koncertverziója? Sajnos messze elmarad az albumverziótól! A rétegzettség, az egyre erősődő dob és a hidegrázós, egyre több helyről bekúszó effektek sincsenek meg. James Ford remek, lebegő gitár (?) hangzása és a kis jóindulattal Music For The Masses-t idéző albumverziós felelgetős "huhogás" helyett valami nagyon maszatos, analóg géphangot kapunk. Sajnos egy nagy csalódással indít tehát a lemez, mert a Going Backwards az elmúlt 20 év egyik legjobb dala - koncertre sajnos nem sikerült átmenteni! A dal zárásakor nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből: lehet, hogy utoljára hallottuk Depeche Mode koncerten ezt a dalt?...