Még a máskor kissé semmitmondó turnéblog is ékesszólóbb, mint máskor!

"Itt ülök, és próbálok valamit mondani a Royal Albert Hall koncertről. Igen, remek koncert volt. Igen, ez egy szülővárosi koncert volt (ha Basildon határait Kensington-ra is kiterjesztjük). Igen, nemes cél is volt (Teenage Cancer Trust). A végén azonban csak egyetlenegy szó marad, ami teljesen és tökéletesen összefoglalja az estét: és ez a szó Alan.

A koncert napján délelőtt 10 körül érkeztem a Royal Albert Hall-ba, hogy készítsek néhány képet az esemény helyszínéről. Találkoztam Hels-szel, aki elhelyezte a különböző táblácskákat az ajtókon (produkció, öltöző, étkező, stb.). És ahogy láttam azt a feliratot az egyik szobán, hogy "Alan Wilder", 16 évvel a bandából való kiválása után, akkor már tudtam, hogy ez annak a jele, hogy ez a koncert legendás lesz... és az is lett.

Kicsit később jöttem vissza és láttam a hangpróbát. Mivel a turnéból már csak alig fél tucat koncet van hátra, kissé meglepetésként ért, hogy a hangpróbán a banda is részt vett. A turné alatt általában a Crew gondoskodik arról, hogy minden szint megfelelő helyen legyen az eszközökön, mikrofonokon, stb.. Néhány perc múlva feltűnt Martin, Fletch, Peter, Christian - és egy vonós szekció! Ó, ez ó jel! A vonós szekció eljátszotta a One Caress-t, a Home-ot és a Come Back-et (kellemes meglepetés!). Amíg a vonós szekció bekészült, Mr. Wilder elkezett sétálgatni a koncert helyszínén. Láttam, hogy ebből egy történelmi este fog kikerekedni...

Egy idő után Alan is a színpadra lépett és átfutott a Somebody-n, aztán a banda elhagyta a színpadot. Egy kicsivel voltunk 18:00 után. Néhány órával később pedig már hallhattam is az egyik leghangosabb tömeget, akivel csak találkoztam életem során.

A koncert a The Horrors fellépésével kezdődött. A Depeche Mode előtt színpadra lépett a The Who-ból Roger Daltrey és dicshimnuszokat zengett a Depeche Mode-ról, bemutatott egy rövid filmet a Teenage Cancer Trust-ról, majd bemutatta a Depeche Mode-ot, ezekkel a szavakal: "Minden évtized kitermeli a maga ikonjait és néhány közülük sokkal jobban kiállja az idők próbáját, mint más bandák. A színpadon a Depeche Mode!"

A tömeg készen állt egy legendás koncertre és a banda nem is okozott csalódást. A rajongók visítása a vonós szekció alatt majdnem fülsiketítő volt. A tömeg és az együttes jammelése a Home végén nagyszerű volt. De persze semmi sem volt hasonlítható ahhoz a pillanatra, amikor Alan a színpadra lépett. A megdöbbenés, az öröm és a könnyek szinte elborították a közönséget. A tömeg szóhoz se jutott, lenyűgöző volt. És ha ez még nem lett volna elég csoda, a banda nem sokkal később elnyomta a Photographic-ot!

Az afterparty szó szerint egy "Ki Kicsoda" verseny volt a Depeche Mode történelmében. A Mute Records szinte teljes számmal képviseltette magát, de ott volt Ben Hillier, Flood, a legendás JD Fanger, Anton Corbijn és banda majdnem minden családtagja.

Óriási este. Nemes cél. Egy nagy pillanat a Depeche Mode történelmében. Mindenkinek, aki ott volt, köszönjük, hogy eljött, hogy támogassa a Teenage Cancer Trust-ot!"

A teljes koncertfelvétellel búcsúzunk a 10 évvel ezelőtti történelmi Royal Albert Hall-beli fellépéstől, amelyben valóban hallatszik Szilvai Laci kiáltása a Home első soránál :)

A Royal Albert Hall koncerten több honfitársunk is részt vett. Következék most Szilvai Laci szívmelengető beszámolójának az első része (köszönet, Laci!)

"Ott voltam.
Részese voltam a csodának.
Bajban vagyok, mert egy olyan élményt szeretnék átadni, ami lehetetlen. Érzéseket elmesélni nem lehet. Megélni kell. Azért én most mégis megpróbálom.
Ami történt:
Öten vágtunk neki Albionnak. Kalenda Niki, Pelbárt Tamás, a barátnője, egy lány – bocsánat, nem tudom a nevüket – és én. Már London felé beszélgettünk, hogy mit várhatunk. Már annak örültünk volna, ha a setlistben akár csak egy változás lesz. Tudtuk, hogy Alan Wilder ott lesz. Természetesen megemlítettem legvérmesebb álmomat is. Közösen csak legyintettünk, hogy áh, dehogy… Főleg a Tamás magyarázta sokat, hogy miért nem lehet. Azóta nem vesz fel… ;-)
Londonban csodálatos idő volt. Erre a napra idő előtt megjött a tavasz. Többször voltam már Angliában, de én még sohasem fogtam ki ilyen jó időt. Kristálytiszta égbolt, sehol egy felhő, ragyogó napsütés, enyhe idő. Mintha még az égiek is kedveskedni szerettek volna e jeles napra.
Mivel az én szállásom a Royal Albert Hall mellett volt, már délelőtt odanéztem, hogy mi a helyzet. Legnagyobb megdöbbenésemre már voltak rajongók. Természetesen egy sem angol. Volt ott minden náció. Német, spanyol, francia, olasz, lengyel, no és persze MAGYAR! Nem volt kedvem várakozni a teljes napot és mivel csak páran voltak „haza mentem”. Előtte körbejártam az épületet. Elmondhatom, hogy ez a legszebb épület, amit valaha koncerthelyszínnek láttam. És ez még csak kívülről volt. Megdöbbentő volt, hogy milyen pici – persze csak a sportcsarnokok és a stadionokhoz képest. Körülbelül egy-másfél perc körbejárni. Nem sokkal előttem érkezhetett az LHN stáb, mert a külön teherautójukból akkor pakoltak be az épületbe. Jól megsasoltam a cuccaikat. Kérdeztem őket, hogy képet fogja-e rögzíteni a zenekar, de mondták, hogy csak a hangot. Kár. Mindegy, az is jobb, mint a semmi. Vissza a szállodába. Olyan fáradtság tört rám, hogy tudtam elalszom. Nehogy gond legyen, bebiztosítottam magam és beállítottam az órámat. Megbeszéltük a Nikivel, hogy háromkor találkozunk, de egész egyszerűen képtelen voltam elindulni. Eltoltam egy órával és 16:00-kor taliztunk a Hall előtt. Akkor már igen sokan voltak. Ekkor megjött a Tamás és az Attila – ő kint lakik(?) – és meghozták a Niki jegyét. Innentől elváltunk. A Niki nagyon szeretett volna előre kerülni és mivel sosem vagyok híján a szerencsének ebben, velem maradt. A RAH-nak 12 bejárata van. Furcsa módon viszont csak kettőnél álltak rajongók. Utánajártam, hogy miért. Találtam két RAH dolgozót, akik mindvégig nagyon kedvesen és készségesen elmondták, hogy állóhellyel melyik ajtón lehet majd bemenni. Igen, pont azon a kettőn. Ennek annyira nem örültünk, de gondoltuk, majd csak lesz valahogy. Addig mit csináljunk? Niki mondta üljünk be a kávézóba. Ez a RAH-ban található az emeleten a jegypénztárak felett. Rendeltünk egy kakaót és egy teát – persze citromuk nincs ezeknek furcsa angoloknak. Viszont gigantikus mennyiséget adtak. (Amúgy az hogy lehet, hogy egy nem Starbucksban Starbucks bögrékben szolgálnak fel…?) Közben azon tanakodtunk hogyan szivárogjunk majd a lehető legészrevétlenebbül az ajtó elé ha lemegyünk. Miután megittuk mind a minimum 7dl-t(!) a Nikinek ki kellett mennie megszabadulni az előtte felszívott folyadéktól. Ez volt a fordulópont. Sokan álltak a WC előtt és a Niki megkérdezte, hogy hol van egy másik. Egy ott dolgozó nő mondta, hogy benn a Hallban. A kávézóból egy mágneskártyával nyitható ajtó vezet a koncertterembe. Kérdezte, hogy van-e jegyünk. Mondtuk, igen. Ekkor előhúzta a kártyáját és mondta, hogy menjünk. El sem akartuk hinni. Egyszerűen beengedett minket. Most sem értem miért. 1000-ből 999-szer azt mondták volna, hogy majd sorra kerülsz, de soha be nem engednének. Mikor beléptünk én teljesen ledöbbentem. A Royal Albert Hall gyönyörű! Minden kifogástalan, ódon, pazar. Csodálatos páholyok. És ekkor meghallottunk valamit. A One Caresst. Viszont olyan „fura” volt. Vonósokkal játszották. Azt hittem padlót fogok. Belógtunk egy páholyba és megnéztük. Martin a színpadon állt. Utcai ruhában és egy orosz típusú usanka szörme sapkában. Tőle balra – az ő jobbján – vonósok. Ekkor hívtam Arnoldot. Megbeszéltük Nikivel, hogy ha már ekkora szerencse ért minket, akkor már maradunk. Próbáltunk szőnyeg alatt közlekedni, bújkáltunk. Megjelent még három rajongó. Ekkor eldöntöttük szintet váltunk, mert így nagyon sokan vagyunk. Lementünk a földszintre. Ha hallottuk, hogy valaki jön, akkor bújás, menekülés. Ekkor belebotlottunk pár srácba, akik nem stewardok voltak. Elmondtam nekik, hogy mi a szitu. Nagyon maradnánk, mit javasol. Azt mondta van eggyel lejjebb – földszint – egy bár menjünk oda, már nyitva van. Megköszöntem a tippet. Valóban a bár már nyitva volt várva a vendégeket. Muszáj volt fogyasztanunk. Kértem narancslevet, azzal a nem titkolt céllal, hogy ezt a beengedésig fogjuk szopogatni. Már nem volt sok hátra a beígért 18:45-ös kapunyitásig. Nagyon izgultunk. Főleg a Niki. Ekkor odajött hozzánk egy piros zakós – ez az egyenruhájuk a stewardoknak – és megkérdezte magyarul(!), hogy csak nem magyar szót hall? Egy hazánk fia dolgozik a RAH-ban. Vázoltuk neki a helyzetet és kértük, hogy segítsen. Megértette. Mondta nem lesz gond, senki nem dob ki minket. Annyira örültünk. Nem hittük el, hogy ekkora mákunk van. Érdekes, hogy a Niki pont arról beszélt a kávézóban, hogy volt egyszer olyan, hogy elsőként érkezett egy koncertre, de ennek ellenére már álltak ott ketten. Ez fura és bosszantó és, hogy vele miért nem tud ilyen történni. Most úgy tűnt fog. A többi besurranót nem láttuk többet. Vagy lebuktak, vagy maguktól(?) kimentek. Simán volt idő ruhatárazni, ugyanis csak mi voltunk vendégek az épületben. A Próba tovább folyt. Home. A vonós rész újra valódi vonósokkal! Jött a Come Back szintén vonósokkal. Somebody. Ezt már csak hallgattuk, nem néztük. Így utólag azt mondom, jobb is. Még csak nem is volt a turnén. Már tudtuk, különleges élményben lesz részünk. Szintén küldtem haza az infót. Már remegtünk az izgalomtól és a kivételes szerencsénket nem akartuk hinni. Majd jött egy öltönyös ember, nem pirosban. Tudtuk, hogy főnök. Beszélt a védelmezőnkkel. Néhány szót hallottam és azt hittem ott helyben elájulok. Ki kell mennünk! Mi ugyanis kihagytuk a security checket és azután kap az ember karszalagot, amivel beléphet. A szalagokat a külső ajtónál osztják majd. Mennyből a pokolba. Hirtelen erre gondoltam. Akkora mákunk volt és oly közel voltunk már és ennek most úgy nézett ki, hogy vége. Kértem a magyar srácot, hogy segítsen, mert nem szeretnénk kimenni. Komolyan megsajnált minket. Mondta, hogy megpróbál segíteni, bár a fickó a főnöke. Fölmentünk vele egy emeletet. Arra a szintre, ahol a beengedés zajlik majd. Az ajtó belső oldalán álltunk. Az összes rajongóval szemeztünk, akik biztos néztek, hogy kik lehetünk. Az ember, aki vigyázott az ajtóra mondta, hogy még nincsenek itt a szalagok és, hogy ki kell mennünk. Ekkor jött a mentőötletem. Már rövidujjúban voltam és mondtam neki, hogy leruhatároztunk és nem vagyok hajlandó kimenni az akkor már igen csípős hidegbe. Kérdeztem, hogy miért fogadták el a kabátomat a ruhatárban. Ezzel mattoltam. Próbálkozott azzal, hogy nem kell már sokat kint lenni, de itt ő is érezte, hogy ez valahogy nem az igazi. És itt jött az első sokk! Miközben a patthelyzetben álltunk egy alak jött oda. A Niki ennyit mondott: Itt van Alan! Magam mellé néztem és ott állt előttem Alan Wilder. Döbbenet. Egy lépést felé léptem és annyit bírtam kinyögni: Hello Alan, majd finoman vállon veregettem. Ő rám nézett és azt mondta: Hi. Majd kiment a bejárati ajtón. Ott, ahol a rajongók a beengedésre vártak. A pártfogónk visszainvitált minket az aréna szintre és mondta, hogy várjunk ott szerez karszalagot. Beszélt a főnökével és meggyőzte arról, hogy nem mehetünk ki „ruha nélkül”. Már elmúlt 18:45 nincs szalagunk, mindjárt bejön mindenki és az eddigi mákunk a porba hull. De nem aznap este! Őrangyalunk pár perc elteltével – ami óráknak tűnt – visszatért két darab szalaggal! Felrakta. Szikla esett le a szívünkről. Megúsztuk. Nagyon hálálkodtunk. Megkérdeztem a nevét, hogy megemlékezzek róla, de annyira különleges neve van, hogy csak a fele van meg: Albin… Mindenesetre örök hálánk. Odaálltunk az elé az ajtó elé ahol már a belső beengedés történik majd. Ha ott bejutunk akkor a koncertterembe lépünk be. Immár teljes joggal voltunk benn. Ekkor kaptunk még egy utolsó tanácsot: Az „A” jelű ajtóhoz álljunk, mert az van legközelebb a színpadhoz. Odaálltunk. Itt ha ránk engedik kintről a tömeget akkor is legelöl leszünk, mert mi voltunk az elsők az ajtóban. Eközben a The Horrors próbált. Nagyon soká kerültek a színpadra a szimfónikus részek próbálása miatt. Már 19:00 is elmúlt de semmi. El tudom képzelni a kinti rajongókat. Már rég ki kellett volna nyitni a kapukat. Ez kurva idegesítő, de most először saját magam tapasztaltam meg belülről, hogy elcsúsztak a Depeche Mode miatt. Azt mondták akkor lehet bejönni, ha lejöttek a színpadról. Érezték, hogy ez kezd már nagyon hosszú lenni, mert 19:15-kor kinyílt előttünk az ajtó. Beléptünk. Hihetetlen érzés volt. Csak mi ketten ebben a csodálatos koncertteremben. Gyönyörű. Odaléptünk a korláthoz és nem tudtuk hol fogjuk meg. Eddig mindig ott fogtam meg ahol tudtam, most meg a bőség zavara. A Niki remegve sírt én meg a levegőbe ugráltam. Annyira fontos volt ez nekünk, nekem. Mindig elöl vagyok, de még a koncert előtt mondtam, hogy sutba dobnám azokat ezért az egyért. Sikerült. Egy percre rá beengedték az embereket. Rohantak ezerrel, ahogy kell. Érdekes, hogy nem csodálkozott az elsőnek belépő, hogy mi hogy lehetünk ott. Biztos azt hitte mégsem ő volt az első. Bár én már rövidujjúban… Nem tudom mennyire sikerült volna az első sor kívülről, mert most nagyon vékonyka volt. A színpad keskenyebb, nem volt kifutó, ami felszívott volna sok embert. Ez volt az eddigi legkisebb és legalacsonyabb DM színpad amit valaha láttam. Még a rajta állók cipőjét is látni lehetett. Tetszett. Még mindig a gitárokat nyúzták a Horrors számára. Majd nem sokra rá jöttek is. Na, ezek aztán tényleg horrorisztikusak. Az angol Tokyo Hotel. Férfiatlan alakok, szörnyű zenével. Nagyon „megérte” lecserélni a Nitzer Ebbet rájuk. Mikor végre befejezték jött egy ember, aki elmesélte milyen apropóból vagyunk mi most itt. Igen meglepő volt, amikor lekapcsolódtak a fények és elindult az A Question Of Time. Mindenki azonnal beindult. Aztán jött hozzá vetítés és megnézhettük az árverésre kínált órákat. Nekem személy szerint nagyon tetszenek. Ha milliomos lennék, vennék egyet. Ezután kisfilmet láthattunk a Teenage Cancer Trust munkájáról. Mikor véget ért kiírták, hogy a forgatás után a filmben látható srác meghalt. De a másik srác… Őt szólították színpadra. És nem akárki. A The Who frontembere, akinek nagyon örült a közönség. Ő kultikus figura Angliában. A túlélő fiúnak nagy sikere volt. Megható volt. Mikor mindez lement jött a Depeche Mode, de előtte felkonferálták őket. Egyedi volt. Az egyik biztonsági őr látta, hogy csomagolom elő a zászlómat. Ezt meglátva odajött és mondta, hogy nem lehet zászlózni. Ez eléggé megdöbbentett és mindenféle diszkriminációt gondolva az oka felől érdeklődtem. A magyarázat a következő: Voltak problémák a múltban akkor, amikor rajongók előhúzták az izraeli zászlót. Párszor erőszakba torkollot. Ezt elkerülendő, semmilyen zászlót nem lehet lengetni. Király. Majd két perc múlva újabb „jó híreket” mondott: Csak vaku nélkül lehet fotózni. Na, ha lehet ez még rosszabb hír volt számomra, tekintve, hogy nem profi géppel érkezem, hanem csak egy kompakttal. Ez számomra lesújtó volt. Mindegy, gondoltam nem kockáztatok, örülök, hogy itt lehetek, nem akarom, hogy kibasszanak. Marad vaku nélkül. (Amúgy ennek ellenére nem lettek rosszak.)"

Egy videó a hangpróbáról, ahol Alan a Somebody-t játssza:

Martin, 1998: "Az egész Songs Of Faith And Devotion projekt azzal az alapötlettel indult, hogy organikusabbá, spontánabbá váljunk és többet játszunk élőben. Így az egész album végül a legrockosabb lett, amit valaha is csináltunk. Az I Feel You valószínűleg ennek a csúcspontja, azaz ez a legközelebbi pont, ahol megközelítettük azt, hogy úgy szóljunk, mint egy igazi, autentikus rockzenekar."

Dave: "És akkor megszólalt Martin demókazettáján az I Feel You demója. Ez volt az a pillanat, amikor belenéztem egy seprűvel a tükörbe és elkezdtem léggitározni. Tényleg akartam valami mást csinálni már, és hirtelen a dolgok a helyükre kerültek".

Boldog 27. születénapot, I FEEL YOU! :)