A Black Celebration szekvenszerhangjai elhalkulnak és máris átfolyunk a következő számba (milyen kevésszer folynak egybe dalok Depeche Mode-lemezen, pedig mennyire szeretem ezt!). És máris ismerős, agresszív torokhangok következnek, ismétcsak kérlelhetetlenül szekvenszerdallammal, valamint Daniel Miller fiatalkori hangjával, amint azt mondja egymás után sokszor (és igen gyorsan), hogy "over and done with"... ez tehát a FLY ON THE WINDSCREEN-FINAL, azaz az It's Called A Heart B-oldalasának továbbfejlesztett, "végső" változata, amelyet - Gareth Jones elmondása alapján - mindigis az albumra szántak - sőt, még kislemez is lehetett volna belőle, ha nem az lenne az első szó a dalban, hogy "death". Egy levert, ereszkedő szintidallam már az első versszak után bemutatkozik nekünk, majd a gyászos, kemény, középtempós, zongora által díszített versszakok után jön az elsőre nem túl bonyolult "come here, kiss me now" refrén, már emelkedő szintidallammal... azaz ismét a gyászos hétköznapok (legyek a szélvédőn) és az ezt elfedő érzékiség szembeállítása a téma, mint az első dalban. A Depeche Mode dalszövegeiből az egyik kedvenc szókapcsolatom a harmadik versszakban van, ez pedig a "sense of urgency", azaz a sürgősség, sietősség érzete. A harmadik versszak már zeneileg sem olyan rideg, mint az első kettő, és végül győz a testiség, a mindent elborító refrénnel, amelyet ekkor már Martin "touch me" vokálja is díszit, mintegy felelgetve Dave-nek. Így lesz tehát ebből a ridegen, keményen induló dalból egy érzékeny, érzéki himnusszerű alkotás... Aztán a dal Martin és egy vokóderhang felelgetésével zárul ("touch me" - "touch me"), majd ismét komor hangokba burkolózunk. Lassan jól jönne egy "igazi" dal, nem?...
