Természetesen ma is az Almost Predictable Almost oldal Black Celebration-cikkeiből fordítok. Ma Amanda Stock gondolatait fordítottam le az oldalról. Amanda korábban már a Violator-rel kapcsolatos benyomásait is megosztotta Dave McElroy oldalát, amelynek fordítását itt találhatjátok.
Amanda Stock egy óriási Depeche Mode-rajongó Chelmsford-ból, Essex-ből. Ő az egyik írótársam az XS Noize-on, és nagy öröm számomra, hogy megosztja a gondolatait a Black Celebration albummal kapcsolatban. Amanda és a Depeche Mode története igencsak lenyűgöző, és része egy koncert a Construction Time Again Tour-on, amivel rendkívül féltékennyé tesz. Kicsit rajong Mr. Gahanért is. Amanda a mai cikkben az album két központi témájára fókuszál: a sötétségre és a szerelelmre. Remek olvasmány, biztos vagyok benne, hogy imádni fogjátok.
"Szóval 1986 márciusa volt. 18 éves voltam. Magányos voltam, mivel Depeche Mode-rajongó voltam: nem volt más DM fanatikus sem a baráti, sem a munkahelyi környezetemben. Két évvel korábban otthagytam a középiskolát és a Natwest Banknál dolgoztam. Az összes barátom az éppen akkor aktuális pop és soulzene rabja volt (sőt, én magam is), de aztán beleszerettem a Depeche Mode-ba, akkor, amikor részt vettem az első koncertemen a Hammersmith Odeonban a Construction Time Again turnéján, 1983-ban.
Emlékszem Mart akkori megjelenésére, ami abban az időben okozott néhány felhúzott szemöldököt a fekete kombinéjával, bőrszoknyájával és láncával, és ekkor úgy tűnt, hogy a zenei stajtó inkább erre a szempontra koncertált, mint a zenére. A kinézete annak volt köszönhető, hogy Berlinbe költözött, egyre inkább magabiztossá vált abban, hogy ki ő, és élvezte a liberális város szabadságát és pezsgő életét.
Szerelmes voltam (és még mindig vagyok) az énekesbe, Dave Gahan-be (ez egy olyan tény, amiről nem nagyon beszélek), és élvezetes volt látni, ahogy nő az önbizalma frontemberként. Amikor néztem a zenekart a Top Of The Pops-ban, vagy bármely más szórakoztató műsorban, a tekintetem mindig őt követte. Rengeteg energiát fordított minden egyes előadásra, és sokkal nézhetőbbé tette a bandát más szintipop-csapatoknál.
Dave baritonja tökéletes volt a Black Celebration-höz. Míg Martin többet énekelt ezen az albumon, mint korábban, és teljesen magabiztos volt, addig Dave a belét kidolgozta a többi dalon. A Dressed In Black-ben például fenséges teljesítményt nyújt (bár őszintén szólva nehéz kiválasztani egyetlen dalt)
A Black Celebration a zenekar addigi legsötétebb műve volt, és kulcsfontosságú kiadvány abból a szempontból, hogy Amerikában jól fogadták, és segített a hangzásuk és produkciójuk kialakításában, és megszabta a későbbi albumok irányát.
Az elejétől a végéig gyönyörűen "folyik" az album - minden dal tökéletes helyen van és minden dal finom, sötét hangulattal rendelkezik.
Rengeteget írtak az album "főszereplőiről". A nyitó dal, a Black Celebration sötét és finom ígéret, amely tökéletesen meghatározza az album hangvételét. A Stripped egy hatalmas himnusz, amely baljósan kezdődik a mintavételezett Porsche és motorkerékpár-hangokkal; az A Question Of Time pedig egy ragyogóan energikus dal. A videója volt az első, amit Anton Corbijn rendezett a DM-nek, aki meghatározó szerepet játszott abban, hogy a zenekar vizuális képét menővé és előkelővé változtassa.
Számomra három dal emelkedett ki első hallgatásra, az első a Fly On The Windscreen volt. Azonnal megszerettem ezt a dalt. A kezdő fenyegető, "sivatagi jellegű" szintiütemekzől, és a gépi hangok, effektek és az ének keveréke teljesen magával ragadott. Csak Martin Gore tud úgy indítani egy dalt úgy, hogy "Halál mindenütt - legyek vannak a szélvédőn", hogy az a dal egyszerre legyen sötét, sivár és szexi.
A "gyere ide / csókolj meg / most" refrén egy fülledt könyörgés - még mindig szeretem, még mindig az egyik kedvencem.
Ez a dal aztán átmegy a törékeny, különleges A Question Of Lust-ba - ez az átmenet két teljesen ellentétes dal között ismét világosan mutatja a briliáns proukciót.
Az A Question Of Lust az egyik legpompásabb refrénnel rendelkező Depeche Mode dal, és 3 perc 20 másodpercnél mindig libabőrös leszek, amikor meghallom a szintetikus, szárnyaló harangjátékot, amelyek a dalt szinte himnikus szintre emelik.
"Ez a kéj kérdése / Ez a bizalom kérdése / Ez annak a kérdése, hogy ne hagyjuk porba omlani azt, amit felépítettünk / Sok más mellett ez az a dolog / Ami összetart minket" - Martin szövege itt tökéletes: pontosan leírja, hogy milyen a szerelem.
Szintén rajongója vagyok az It Doesn't Matter Two című dalnak. A dal "énekszerű" hangokkal kezdődik, a "glockenspiel" hangok pedig külön intenzitást adnak ennek a számnak. Számomra itt a zene és a szöveg is tökéletes.
"Ahogy itt fekszem veled / A szégyen is itt fekszik velünk / Szerelemről bizalomról beszélgetünk / ...mindegy"
Martin ügyesen ábrázolja a szerelmet a maga sötét árnyalataival; számomra is ugyanez a szerelem. Nem mindig virágokról és boldogságról szól, lehet nehéz, sötét és felemésztő is.
A Black Celebration kiállta az idő próbáját. Az album központi témái, a szerelem és a szex ma ugyanolyan aktuálisak, mint akkor, amikor volt szerencsém először hallani a lemezt. A Black Celebration annyira eltért mindentől, amit akkor hallottam, hogy hihetetlen hatást gyakorolt rám.
Azok az olvasók számára, akik még soha nem hallgattak meg korábban egy Depeche Mode albumot sem, tegyenek nekem egy szívességet, és kezdjék a Black Celebration-nel. Nem fogjátok megbánni. Gyertek és csatlakozzatok a Fekete Sereghez!"
A cikk eredetije itt olvasható:
http://almostpredictablealmost1.blogspot.com/2016/03/a-guest-black-celebration-3-amanda-stock.html
