Sean Salo egy New York-i Depeche Mode-rajongó, aki egyben a csodálatos Home weboldal (http://www.depeche-mode.com/) adminisztrátora is, amelyet mostanra már tényleg mindenkinek ismernie kellene. Évek óta Depeche-rajongó, és már sokszor látta őket sok klassz helyen, amelyek nevét nem árulhatom el, mert csak sírnátok az irigységtől. (Giants Stadion a World Violationon megvan?) Sean-nak volt szerencséje találkozni a zenekarral az egyik korábbi munkahelyén, szóval ismeri a Depeche dolgait. Nagyon örültem, amikor beleegyezett, hogy ír egy darabot ehhez a projekthez, és biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog a cikke. Az eredeti feladat az volt, hogy írjon valamit a Black Celebration amerikai megítéléséről, de Sean tovább ment, és beszélt az amerikai Sire kiadóval valamint a Book Of Love tagjaival, ami azt jelenti, hogy ezt a blogot el kell olvasnod. Néhány exkluzív kép is van benne, a biztonság kedvéért.
"Élet az úgynevezett űrkorszakban...
Mire a Black Celebration 1986-ban megjelent, az évtized már nem igazán váltotta be a modern űrkorszak ígéretét a harmonikus emberiséggel, amely a technológiai fejlődés és jólét közös céljaiért dolgozik. Az album hátsó borítójának az űrkorszakról szóló szlogenjével egybecseng, hogy a Challenger űrsikló mind a hét űrhajósának sérült legénységi fülkéjét és holttestét néhány nappal korábban találták meg az Atlanti-óceánban.
Ez a kiábrándultság párhuzamosan létezett azokkal a tényezőkkel, amelyek a Depeche Mode-ot az Egyesült Államokban a kultikus titkos reménységből alternatív szupersztárrá tették: a nukleáris megsemmisülés veszélye, a halálos ítéletet hozó szex, a Reaganomics elnevezésű neokonzervatív gazdaságpolitika, a képmutató vallásos televíziós evangélizmus, valamint a vállalati kapzsiság és túlkapások. Az újhullám és a poszt-punk mozgalmakról a média a nagyvárosi területeken kívül általában nem vett tudomást, és nagymértékben a kis egyetemi rádióállomások, a hiánypótló zenei magazinok és alternatív hírlapok mozgatta őket.
A zenekar korábbi kislemezgyűjteményét átnevezték Catching Up With Depeche Mode-ra az észak-amerikai közönség számára, akik nagy többségében éppen ekkor zárkóztak fel a zenekarhoz a pár évvel korábbi kisebb crossover-slágerük, a People Are People után. című szám után. (Furcsa módon ez a kislemez és a többi nem a Catching Up With... című albumon szerepelt, hanem egy külön, korábbi, csak a Sire-nél megjelent People Are People című válogatáslemezen, amely a névadó számot tartalmazta, és amelynek célja az volt, hogy kihasználja a kislemez sikerét az Egyesült Államokban, valamint a Get The Balance Right, Everything Counts, Leave In Silence és a Now This Is Fun című B-slágereket is tartalmazza. Tudsz követni?).
A legtöbb amerikai számára a Depeche Mode viszonylag ismeretlen volt. A People Are People című átütő slágerüket leszámítva (amely a 13. helyen végzett) az MTV nem foglalkozott velük, a mainstream amerikai rádió pedig Michael Jackson, Bruce Springsteen, Whitney Houston, Bon Jovi és Cyndi Lauper dalokat játszott. A szintetizátorok sokkal inkább kivételnek számítottak az Államokban a gitárszabály alól, csupán néhány, többnyire brit pop crossover sláger tudott figyelmet kelteni Amerikában, mint például a Human League vagy az Eurythmics. Eközben a sajtót és a mainstream rock közönséget a "klasszikus rock" nevű új rádióformátum nyerte meg, amely úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy bármilyen 1979 után keletkezett zenét érdemes hallgatni, ami tovább erősítette Amerika gitár iránti szerelmi viszonyát.
De 1986-ra a dolgok elkezdtek jó irányban változni. Új hullám és poszt-punk formátumok jelentek meg a kereskedelmi rádiókban, amelyeknek jellemzően gyenge volt a lefedettségük. Az olyan állomások, mint a Los Angeles-i KROQ és a New York-i WLIR nagy dicséretet kapnak azért, hogy a keleti és nyugati parti amerikai rajongók egy generációját megismertették a Depeche Mode-dal. De 1986-ra mások San Franciscóban, Bostonban, San Diegóban, Washingtonban, Cincinnatiben, Pittsburghben és Torontóban is szerették már a DM-et. Mindezen megnövekedett ismertség miatt az ember azt gondolná, hogy ennek az újjászülető műfajnak a sztárjai televíziós szerepléseket kaptak az Államokban. Tévednek. Szó sem volt ilyenről. Ennek eredményeként a Depeche Mode személye nagyrészt rejtélyes maradt az amerikai közönség számára.
Richard Blade, a KROQ DJ-je a 'But Not Tonight' című dalt importként mutatta be a dél-kaliforniai rádió hallgatóinak, mondván, hogy sokkal jobban tetszett neki, mint a komorabb Stripped. A Sire, a zenekar amerikai lemezkiadója ugyanerre a következtetésre jutott, és ahogy azt jól ismerjük, a But Not Tonight-nak A-oldali státuszt adtak, és a Black Celebration észak-amerikai kiadásának utolsó számaként adták hozzá a lemezhez. További bizonyítékként az újonnan megszerzett sikerükre egy olyan piacon, amelyet már szinte teljesen leírtak, az A Question of Lust a KROQ 1986-os Top 106.7-es listájának 2. helyére került, az A Question of Time pedig a "Screamer of the Year" lett, 1986 legjobb dala a WLIR rádió hallgatóinak szavazatai alapján.
Sandy Alouete, az MTV zenei és tehetségkutatójának vezetője akkoriban a Sire Recordsnál dolgozott, többek között a Depeche Mode kiadványain. Egy éve dolgozott a Sire-nél, akkoriban a kiadó vezetőjének, Seymour Stein-nek nyújtott vezetői támogatást, amikor a Mute küldött egy karton Black Celebration pólót, és rájött, hogy "neki van a legmenőbb munkája az univerzumban". A Sire-nél és a Reprise Recordsnál dolgozott 2000-ig, és a The Singles 86-98 válogatáslemezig bezárólag az összes albumukon dolgozott. Ami 1986-ban feltűnt neki, az az volt, hogy Seymour olyannyira a zenekar és az album megszállottja volt, hogy feljegyzéseket diktált neki, amelyeket elküldhetett a Warners vezetőinek, hogy ugyanolyan promóciós figyelmet kapjon, mint a többi előadó a listán.
Alouete nem is emlékezett rá, hogy hogy nem egy, hanem három koncertet adtak a Radio City Music Hallban. Váratlan volt egy feltörekvő zenekartól, hogy 1986-ban koncertet adjon a híres koncertteremben. Három este headlinerként fellépni (sőt, később egy negyedik koncertet is eladni a piacon a Jones Beachen) "rohadt nagy dolog volt!". Az is megdöbbentette, hogy az előzenekar Book of Love "csillogó, újhullámos popja" mennyire merőben különbözött a Black Celebration sötétebb és súlyosabb zenéjétől.
Arra a kérdésre, hogy fel tudja-e idézni, hogy mi okból cserélte fel a Stripped-et a But Not Tonight-ra a kiadó, Alouete azt mondta, hogy Seymour a popdalokra vadászott, akár Madonna, akár a Replacements, Morrissey vagy a Depeche munkájáról volt szó. "Hosszú távon remélem, hogy a zenekar megkapja majd a neki járó tiszteletet a zenekarokra, sőt az egész alternatív és elektronikus szcénára gyakorolt hatása miatt" az alternatív és elektronikus műfajok gyakorlatilag minden előadójára. 2016-ban nem lehet olyan művészeket találni, akik azt mondanák, hogy a Depeche Mode nem volt nagy hatású zenekar."
"A Sire messze a DM előtt járt akkortájt" - emlékezett vissza Alouete. "Csodálatos számokat adott ki. És az élő show-jaik olyan sokszínű közönséget hoztak össze - heterók, melegek, gótok, popperek, külvárosiak, belvárosiak -, mint egyetlen más zenekar sem tudta ezt korábban..."
Susan Ottaviano a Book of Love énekesnője. A Book of Love egy szintipop zenekar, ami egy philadelphiai művészeti iskolában alakult. Az első kislemezük, a 'Boy' demója alapján Seymour Stein 1984-ben leszerződtette a zenekart a Sire-hez. A Book of Love-ot egyetlen kislemezzel a tarsolyában lett felkérve előzenekarként a Depeche által, a Some Great Reward Tour észak-amerikai szakaszán. A Boy sikere után (amely majdhogynem kultikus státuszt ért el az amerikai new wave és meleg klubokban), felvették a következő kislemezt, az I Touch Roses-t, amelyet a Mute kiadó vezetője, Daniel Miller remixelt. A Book of Love azonos című albuma 1986 elején jelent meg, és felkérték őket, hogy kísérjék el a Depeche Mode-ot a Black Celebration turnén, Európában és Észak-Amerikában egyaránt.
Miután egyike volt azon kevés előadóknak, akik több turnén is a Depeche előzenekaraként szerepeltek, megkértem Ottavianót, ossza meg velünk néhány emlékét a zenekarral való turnézásról, és arról, hogy észrevett-e különbséget a zenekar elfogadásában a két turné között.
Susan: "Nem igazán éreztem nagy változást egyik turnéról a másikra. Úgy gondoltam, hogy a zenekar nőtt, fejlődött és végre felnőtt, és egyre több ember ismerte meg a Depeche Mode-ot. A Black Celebration annyira nagyszerű album volt! A Book of Love egyértelműen DM-rajongó lett azon a turnén! Nem tudom, hány koncertünk volt azon a turnén. (75?) De a legtöbbön valóban mi voltunk az előzenekar, különösen Európában. Európában már az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy a rajongótáboruk már akkor hatalmas volt! Karrierünk legnagyobb helyszínein játszottunk velük. A párizsi Palais Omnisportban több mint 20 000 ember volt. Nekünk nehéz volt lépést tartani. Csak egy albumnyi anyagunk volt, és egy turné a hátunk mögött. Szóval, mondanom sem kell, hogy izgalmas és egyben nagy kihívás is volt! Néhány ilyen nagy helyszínre a rajongók két napig sorban álltak, hogy bejussanak. Nem nagyon akartak egy előzenekart látni, amikor DM-et akartak. De mi megnyertük őket! Dave megtanított, hogyan mutassam meg nekik, ki a főnök! Ezt sosem felejtem el, nagy segítségemre volt! Egy másik dolog, amit meg kell jegyeznem, hogy 30 évvel ezelőtt nagyon kevés nő volt turné személyzetében. Kb. voltunk mi és 30 férfi. Ez nem volt éppen könnyű. Meg kellett nyernünk az ő legénységüket is. (Ami sikerült is. Ha!) Amikor végül visszatértünk az Egyesült Államokba (még mindig a DM előzenekaraként), szintén nagy tömegek előtt léptünk fel, és a közönség is jobban ismerte a mi anyagainkat is. Világos volt számunkra, hogy valami különleges dolog történik, különösen, mire a nyugati partra értünk."
A Some Great Reward Tour során, 1985 tavaszán mind a 15 koncertet Észak-Amerikában tartották, nagyrészt színházakban, köztük néhány főiskolán - ilyesmire a zenekar az Egyesült Királyságban töltött első hónapjai óta nem volt példa. Alig több mint egy évvel később majdnem megduplázták az itteni fellépéseiket és 28 amfiteátrumban és arénában léptek fel. Egészen pontosan, a turné elején a zenekar nagy színházakban játszott, többek között Philadelphiában, Bostonban és New Yorkban, a Radio Cityben. Ezek után jöttek az amfiteátrumok. Éppen abban az időben, amikor a zenéjük sötétebb irányt vett, a klubokból és kis színházakból átváltottak egy olyan bandává, amely 7-15 ezer férőhelyes külvárosi, szabadtéri koncerthelyszíneket töltött meg.
Ennek a külvárosi elfogadásnak részben az volt az oka, hogy a Depeche Mode tökéletes alternatívát nyújtott a szülői/társadalmi lázadásra a külvárosi gyerekek klikkjei számára, akik amúgy a menzán a sportolók és a metálosok miatt morgolódtak volna. (Netán elsősorban a magam nevében beszélek?)
15 évesen még nem láttam élő koncertet. Nem is voltam tisztában azzal, hogyan kell ezt az egész "dolgot" "végigcsinálni", és nem is volt rá pénzem. Ennek eredményeképpen lemaradtam a Radio City Music Hall három koncertjéről. De amikor a Jones Beach Amphitheaterben megrendezésre kerülő koncertet is kitűzték, azonnal lecsaptam a lehetőségre. Az unokatestvéremre bízva a jegyvásárlási feladatokat, a helyszín utolsó előtti sorába kaptunk első osztályú jegyeket. Június 13-án, amikor beléptünk a parkolóba, megdöbbentett a tény, hogy a koncert helyszíne, az amfiteátrum nem csak a tengerpart közvetlen közelében volt, de a színpad a víz fölé emelkedett, és úgy tűnt, mintha az öbölben lebegne. (A mai napig ez az egyik kedvenc koncerthelyszínem.). Épp időben érkeztünk, hogy lássuk a Book of Love nyitányát. Az, hogy a helyünk az amfiteátrum tetején volt, nem érdekelt. Az energia tapintható volt. Az év leghosszabb napja közeledve, és a Book Of Love műsora alatt még szikrázóan sütött a nap. A szett közepén a közö ség tagjai virágokat dobáltak a színpadra, miközben a zenekar az I Touch Roses-t játszotta. "Honnan a fenéből tudták az emberek, hogy virágot kell hozni?" - tűnődött fiatal elmém.
Még mindig nem sötétedett be teljesen, így a helyszín fényeit még nem kellett bekapcsolni, ami a DM koncert kezdetét jelezte volna. Egyszer csak a Christmas Island merengő basszusa kezdte rázni a székemet - amibe csak rövid időre ültem be újra. Ekkor még nem voltam gyűjtő vagy akár rajongó, aki most vagyok, így nem voltam igazán tisztában azzal, hogy ez a dal az A Question of Lust kislemez hangulatos b-oldalas dala. Az intró szám szinte szájtisztítóként szolgált a Book of Love lendületesebb, dúr akkordokkal tarkított dallamaihoz. A zenekar elfoglalta a színpadot. A nagyobb közönségtől felbátorodva a koncertjeik egyre látványosabbá váltak, a fényjátékok és a színpad mérete is jelezte a megnövekedett népszerűségüket szerte a világon. Emellett az arculatuk egyszerre tükrözte és vitte tovább azt, ami a poszt-punk szubkultúrában történt. Említettem, hogy egyszer rövid ideig leültem, de ez hazugság volt; valójában kétszer is előfordult. Egyszer rögtön azután, hogy a People Are People után elhagyták a színpadot, hogy csatlakozhassak a közönség többi tagjához, akik ritmikusan döngették a lábukat az ülőhelyek alatti üreges lelátószerkezeten, hogy visszahívják a zenekart a színpadra. Jött a kötelező Boys Say Go!, aztán miután ismét lementek és a lábdobogás már mennydörgésként hangzott, visszajöttek eljátszani a Just Can't Get Enough és a More Than a Party című dalokat.
Amit azon az estén láttam, megváltoztatott engem, és biztos vagyok benne, hogy megváltoztatott több ezer más embert is azon a turnén. Úgy érkeztem a koncertre, hogy rajongója voltam a zenekarnak, amelynek People Are People' 7"-es kislemezét 1984-ben vettem meg egy nyári táboros montreali kiránduláson. És úgy távoztam a koncertről, hogy tudtam, a Depeche Mode bebetonozta helyét a kedvenc zenekaraim panteonjának élén. Valahogy harminc évvel a koncert után ez még mindig ugyanígy van. A Depeche Mode már nem csak egy hobbi - zene, amit szívesen gyűjtök és hallgatok. Mély barátságot kötöttem a zenekar más rajongóival világszerte - néhányukkal még soha nem találkoztam személyesen, mégis közeli barátoknak tartom őket. Tekintettel a zenekar első néhány évben meglévő jelentéktelenségére az Egyesült Államokban, biztos vagyok benne, hogy soha nem tudták volna elképzelni, hogy évtizedekkel később még mindig jövedelmező piac lesz számukra az Egyesült Államok rajongótábora, és azt sem, hogy a Depeche Mode rajongók elköelkötelezett bloggerek, egyszerű rajongók és az együttes turnékon követő rajongók világméretű közössége lesz.
Az élet az úgynevezett internet korában..."
Ehhez nincs mit hozzátennem, csak annyit, hogy még egyszer köszönöm, Sean, és remélem, Ti is élvezetesnek találtátok a cikket. Micsoda csodálatos olvasmány.
A cikk eredetije itt található:
http://almostpredictablealmost1.blogspot.com/2016/03/a-guest-black-celebration-5-sean-salo.html
