A BLack Celebration 35 éves évfordulóját az Almost Predictable Almost blog kiváló "Black Celebration hónapjával" ünnepeltem idén. Az elkövetkezendő napokban jöjjön az utolsó néhány poszt ebben a témában - hogy utána elengedjük kicsit a Black Celebration-emlékezést :)
"Itt egy újabb vendégposzt, és egy újabb csodálatos olvasmány. A mai blogot Kevin May, egy brit újságíró írta, aki általában az utazási iparágról és a technológiáról ír. Kevin, ahogyan az itt való megjelenése alapján várható volt, a Get The Balance Right megvásárlása óta Depeche Mode rajongó. A legfontosabb dolog, amit Kevinről tudni kell, hogy ő a szerzője a hamarosan megjelenő Depeche Mode-könyvnek, a Halo-nak, amely a Violator történetét boncolgatja. Ez egy olyan könyv lesz, amit nem akarsz majd kihagyni, hidd el nekem. Kevin nagyon kedvesen mesélt nekem egy kicsit a könyv tartalmáról, és ha tudnád, amit én tudok, elég izgatott lennél! Nagyon örültem, amikor Kevin beleegyezett, hogy ír egy cikket az e havi projekthez, és nem meglepő módon csodálatos írás lett. Szerencsémre beleírt néhány részletet azokból az interjúkból, amelyeket olyanokkal készített, mint Gareth Jones. Élvezni fogjátok.
Meg kell említenem egy közös projektet is, amibe Kevin és én hamarosan belevágunk. A következő néhány hónapban kiadunk egy podcastot Violation Celebration címmel, ami, ahogy már kitalálhattátok, a Violatorról és a Black Celebrationről fog szólni. Erről hamarosan bővebben is beszámolunk. Na mindegy, elég belőlem - olvassatok tovább!
BLACK CELEBRATION - A TÖKÉLETES RUHAPRÓBA A VIOLATOR-HÖZ
A Depeche Mode-rajongók genetikailag arra vannak kódolva, hogy szeretik a szenvedélyes vitákat kedvenc zenekarukról.
Sőt, egyesek azt állítják, hogy - talán a zenehallgatás vagy a koncertek mellett - a Depeche Mode rendszeres megvitatásának lehetősége ÉS szükségessége az egyik legfontosabb "ragasztóanyag", amely összeköti a zenekar hűséges rajongóit.
Legjobb B-oldal? A My Joy. Kedvenc Alan Wilder utáni album? Valószínűleg az Ultra. Legkevésbé szimpatikus videó? Elég sok, de az It's Called A Heart. Legemlékezetesebb koncert? Párizsi Bercy, 1993.
Feltételezve, hogy idáig eljutottatok a cikkben, gondolom, sokan közületek már megfogalmazzák a saját válaszukat... Lássuk be, mindannyiunknak megvan a saját maga véleménye, ha a Depeche-ről van szó.
A második kedvenc Depeche Mode albumom a Black Celebration. Ez nyilvánvalóan ellentmond annak, amiről David McElroy kitűnő, egy hónapon át tartó sorozata szól - de ez egy most már megingathatatlan vélemény.
A Black Celebration talán egy szinttel feljebb került volna a kedvenceim ranglétráján, ha négy évvel később nem jön a Violator című remekmű.
Bár ez a nézőpont természetesen vitatható (és igen, az elmúlt 18 hónapban ez volt a központi és rendszeres vita a világomban), nagyon kevés rajongó állítja azt, hogy a Black Celebration és a Violator nem érdemli meg a "Zenekar karrierjének két legfontosabb albuma" elismerést.
Neil Ferrisnek, a Depeche Mode nyolcvanas évekbeli rádiós és televíziós összekötőjének igaza van, amikor azt mondja, hogy a Violator végül a zenekar "korszakalkotó" albuma lett.
És ezt annak fényében mondja, hogy a Construction Time Again mennyire fontos volt a Depeche-hangzás kialakításában, és milyen fogadtatásban részesült később a rajongók és a kritikusok részéről.
De a Construction Time Again felé tartó bármilyen szeminárium-szerű státuszt később megelőzte a Violator 1990-es megjelenése.
De miért?
Ha kicsit tovább elemezzük a dolgot, és hozzáadunk néhány más sarkalatos pillanatot is, akkor kezdünk egy sémát látni: a Speak & Spell című debütáló album, az 1983-as Construction Time Again, az 1986-os Black Celebration, a Violator, az 1997-es Ultra és a 2005-ös Playing The Angel.
Minden második "korszakban" a Depeche valami újat hoz létre... valamit, ami megváltoztatja a munkásságukat, vagy azt, ahogyan vizsgálják és befogadják őket, és mindez maradandó következményekkel jár.
Ennek az egyszerű számításnak van értelme: A Speak & Spell feltette a zenekart a térképre; a Construction Time Again a "Depeche-hangzás" kialakulását hozta (nem utolsósorban Gareth Jones és Alan Wilder stúdió-, illetve zenei hatásainak köszönhetően); az Ultra megmutatta, hogy a zenekar a jól dokumentált személyes problémák ellenére is képes sikeresen újra összeállni; a Playing The Angel pedig a helyére tette a modernkori DM-stratégiát (produkció-promóció-turné idővonal, struktúra és stílus), ami nagyjából a mai napig tart.
De vitathatatlanul a fent említett, sorsfordító pillanatok gyűjteményének közepén található két hosszútávú hatású lemez, a Black Celebration és a Violator az, amit a legjobban kell ünnepelni (nem szándékos szóvicc (celebrated)).
Ha a Black Celebration egy bizonyos mélységet és hangzást adott a Depeche zenéjének, akkor a Violator ugyanezt az intenzitást a popos hozzáférhetőség mellett a tömegek számára is elérhetővé tette (megint csak nem szóviccnek szántam (masses)).
Ha a Black Celebration lehetővé tette a zenekar számára, hogy elkezdjen egy bizonyos stílust és kultúrát teremteni az arculatuk körül (amit később rajongóik légiói tükröztek), a Violator lehetőséget adott a művészeti munkatárs Anton Corbijnnek - a zenekar egyetemes áldásával -, hogy végre kibontakoztassa kreativitását az albumon, a videókban, a fotózásban és a merchandise termékekben.
Ha a Black Celebration megmutatta, hogy a Depeche-nek létezik világa az európai szívükön túl is, mivel az addig viszonylag ismeretlen amerikai közönség hirtelen özönleni kezdett, hogy megnézze őket a Black Celebration album turnéján, akkor az 1990-es World Violation Touron a zenekar valódi stadion- és aréna fellépőként rendkívüli magasságokba emelte a saját státuszát, méghozzá világszinten.
A MOTIVÁCIÓ FÜSTJÉNEK BELÉLEGZÉSE (BREATHING IN FUMES))
Talán könnyű rózsaszínű szemüvegen keresztül visszagondolni a Depeche Mode történetének két mérföldkőnek számító időszakára.
Vajon mi, rajongók végül azért emeljük zenei piedesztálra ezeket a korszakokat, mert most már 30 év áll rendelkezésünkre, hogy elgondolkodjunk a Black Celebrationről és 25 év a Violatorról?
A válasz egy kicsit nem, és egy nagy adag igen.
Már nem is tudom megszámolni, hányszor mondták nekem a rajongók, hogy emlékeznek, hol voltak, amikor először hallották a Personal Jesus vagy az A Question of Time című számot.
Vagy hogy mit éreztek, amikor látták a zenekart az albumokat kísérő turnékon (a World Violation Tour alatt dübörgő Halo még 25 év elteltével is szavakkal, ésszerűen leírhatatlan számomra).
Ezek mind befolyásoló és fontos pillanatok, számunkra, rajongók számára.
De optimista lenne azt állítani, hogy a rajongók és a kritikusok valóban felismerték volna a Black Celebration vagy a Violator karrierjüket meghatározó tulajdonságait közvetlenül a megjelenésük után.
Mindkettő nyilvánvalóan különleges album volt a kezdetekkor, de valószínűleg inkább olyan okok miatt, amelyek inkább Martin Gore dalainak minőségéhez és ahhoz voltak köthetők, hogy az emberek hogyan érezték magukat az egyes albumok megjelenésének időszakában.
Most azonban láthatjuk, hogy a Black Celebration és a Violator - negyed évszázaddal később - egyedülálló és rendkívül fontos módon fonódik össze.
Az 1985 végén és 1986 elején a Black Celebration készítésének tapasztalata előkészítette az utat ahhoz, ahogyan a zenekar a stúdióban való munkára tekintett, mire 1989 tavaszán Milánóba érkeztek.
A producerek, Daniel Miller és Gareth Jones a Black Celebration felvételei során az úgynevezett "live the album" ötletét erőltették a zenekarra.
Ennek eredménye egyfajta intenzív élmény volt, amely nyilvánvaló feszültségeket okozott a stúdióban, de hozzájárult az album hangulatának kialakításához.
Ez a koncepció, hogy kreatív művészként próbára tegyék magukat, valami olyan izgalmas dolgot indított el a csapatban, ami miatt később kinevezték Floodot (Mark Ellis) (akit a legtöbben a táboron belül a legjobb embernek tartottak akkoriban) hogy valóban új szintre emelje a Depeche-et.
Floodot sokkal inkább munkatársnak, mint producernek tartották, mire a Depeche Mode eljutott a Violator felvételeihez - valaki, aki tudta, milyen gombokat kell megnyomni (szó szerint és átvitt értelemben is) a stúdióban, hogy a legjobbat hozza ki a dalokból és a produkcióból.
De hogy legyen mellettük valaki, aki nem csak segít, hanem megkérdőjelezi az előítéletes elképzeléseiket arról, hogy "hogyan kell csinálni", az a Black Celebration alatt született meg.
Ez nagyrészt Gareth Jones érdeme, a Black Celebration társproducere, aki már a Construction Time Again-en is mérnökként kezdett el dolgozni a zenekarral, és akinek nyitott stílusa és hozzáállása (különösen az olyan 1983-ban még újszerűnek számító koncepciókhoz, mint a sampling) felszabadította a zenekar önbizalmát, hogy új dolgokat próbáljanak ki (nem utolsósorban Alan Wilder zenei képességeinek köszönhetően is).
Jones tudta, hogy a megfelelő légkörben, a felvételek során kialakult feszültségek ellenére ő és Miller inspirálni tudják a zenekart, hogy mélyebben ássanak bele kreatív arzenáljukba, és olyan dalok sorát hozzák létre, amelyek mélységükben és intenzitásukban akkoriban felülmúlhatatlanok voltak.
Úgy tűnik, a kísérletezés és az "elállás a saját utadból" (ez a kifejezés meglehetősen gyakran elhangzott a HALO-hoz készült interjúkban) mindig a legjobbat váltja ki a Depeche Mode-ból.
Érdekes módon, 2015-ben egy beszélgetésünk során megtudtam, hogy Jones csalódott volt, hogy a Black Celebration után "cserbenhagyták", azaz hogy nem kérték fel, hogy dolgozzon újra a zenekarral a Music For The Masses című követő albumon.
Bizonyos szempontból könnyű együttérezni Jones-szal, hiszen ő egy "trilógiát" fejezett be a Depeche-sel (beleértve az 1984-es Some Great Rewardot is), de azok, akik találkoztak vele, vagy hallgatták és olvasták az interjúit, rájönnek, hogy a kor előrehaladtával hatalmas tiszteletet érez a zenekar iránt, és az iránt, ahogy a nyolcvanas évek végén végigvitték a zenéjüket.
Fiatalabbként azt mondja: "Kicsit előítéletes voltam a Music For The Masses-szel kapcsolatban, és talán nem vettem észre, hogy mennyire jó album volt. De mindegy is, mire a Violator megjelent, már elég víz lefolyt a híd alatt (a Dunán? :D - a ford.) ahhoz, hogy képes legyek újra meghallgatni és élvezni."
VIZUÁLISAN MEGMENTETTEK MINKET
Ha a Black Celebration hangzására nem is, de a Black Celebration során kialakult stílusra nézve ugyanolyan fontos volt Anton Corbijn megérkezése.
A hollandnak a Depeche Mode történetében betöltött szerepéről - az immár három évtizeden átívelő kapcsolatról - már korábban is sok szó esett, mégis egy szerény, egy szintizenekar számára szokatlan és szórakoztató videóval kezdődött az együttműködés (A Question Of Time)
De tekintve a mostani kreatív partnerségüket (ahogy a művészeti típusok neveznék), könnyű elfelejteni - vagy nehéz felfogni -, hogy az együttműködés a lehető legvisszafogottabb módon kezdődött.
Richard Bell, Corbijn hivatalos producere a Depeche-videókon a Stangelove-tól az ezredfordulóig, tavaly elmondta nekem, hogy a Vivid termékcég fiatal rendszerproducereként nem tudott Los Angelesbe utazni, hogy segítsen az A Question Of Time elkészítésében.
A zenekar akkoriban turnén volt, a költségvetés szűkös volt, így Corbijn a videó helyszíni munkálatainak nagy részét maga végezte, néhány segítővel a felszereléshez.
Bell a klip összes beállítását távolról, egy londoni létesítményből végezte, míg a zenekar (nem utolsósorban Alan Wilder, aki egy extra napot forgatott) Corbijnnel együtt dolgozott Kalifornia különböző helyszínein.
Ugorjunk előre néhány évet, és a Corbijn-csapat már a Depeche Mode-nak "mindenében benne volt".
A védjegyévé vált, szemcsés, fekete-fehér stílus után, amelyet a Music For The Masses videók többségénél használtak, Corbijn szabad kezet kapott a Depeche legikonikusabb vizuális munkáinak megalkotására, mint például az Enjoy The Silence.
Eléggé biztosra vehető, hogy ha Corbijn nem nyerte volna el a zenekar bizalmát az A Question Of Time-hoz készült egyszerű videó készítése során, 1986 perzselő amerikai nyarán, a Depeche története talán teljesen más utat járt volna be.
SZEGÉNY ÖREG MUSIC FOR THE MASSES!
Érdemes röviden megemlíteni a Black Celebration és a Violator közé ékelődő albumot, az 1987-es Music For The Masses-t, amely sajátos helyet foglal el a Depeche Mode történetében, de egészen más okokból.
Nem hangzik és nem érződik olyan "korszakalkotónak", mint a Violator, és közel sem olyan úttörő, mint elődje.
Ne feledkezzünk meg róla, hogy a Music For The Masses egy nagyszerű album (mint tudjuk, a Never Let Me Down Again, a Strangelove, a Behind The Wheel és - számomra - a rendkívül alulértékelt Nothing is), de nem váltja ki ugyanazt a borzongást a rajongók körében, mint a Black Celebration és a Violator.
Valójában furcsa módon, és most utólag visszatekintve, a Music For The Masses most úgy tűnik, mintha egy ugródeszka lenne e két album között.
Igen, van rajta néhány klasszikus Depeche Mode-dal; igen, az 1988-as Pasadena Rose Bowl koncert formájában sorsfordító pillanatot ihletett; és igen, büszkén áll a Songs Of Faith And Devotion mellett, mint fontos és nagyszerű album.
De nem foglalja el ugyanazt a helyet a zenekar történetében, mint a Black Celebration vagy a Violator.
Ha az előbbi és az utóbbi nem létezne, a Music For The Masses talán a zenekar ikonikus albumaként lenne ott fent.
De a Black Celebration mélységét, hangzását és általános hangulatát csak a Violator tudta felülmúlni (egyesek szerint még tovább javítani).
Amit azonban most mindannyiunknak fel kellene ismernünk és elfogadnunk, hogy a Black Celebration nélkül, amely - részben tudat alatt, részben a zenekarként a vizuális teljesítményen kívüli dolgokkal kapcsolatban hozott döntéseknek köszönhetően - mércét állított a folyamatok és a fókuszálás tekintetében, a Violator talán soha nem vált volna olyan meghatározó pillanattá a zenekar karrierjében, mint amilyenné végül vált.
Én boldogan "iszom erre"."
Mondtam, hogy élvezni fogod!.
A könyvvel kapcsolatos hírekért tartsátok szemmel a Halo Facebook- és Twitter-oldalát. Mondanom sem kell, hogy itt is sokat fogok róla beszélni.
Köszönöm szépen Kevin."
