Az Almost Predictable Almost blog így írt a ma 25 éves It's No Good-ról:
"Magán a dalon kívül kapunk még néhány nevetséges CD boxot, néhány egészen borzalmas remixet és egy fantasztikus videoklipet. Vegyes tehát a kép, de ne tévesszük szem elől az igazi sztárt - magát a kislemezt.
1997. március 31.-én jelent meg az It's No Good kislemez, amely magabiztosan elkerülte, hogy hű legyen a nevéhez. A BONG26 kiadványt a kritikusok szinte egyöntetűen pozitívan fogadták.
Az NME azt írta, hogy "az It's No Good Martin Gore újabb megdöbbentően szép ódája (...). Az elektronikus diktatúra közben Dave Gahan lefegyverző kedvességgel énekel: "don't say you're happy/out there without me/I know you can't be/'cos it's no good". Amikor ilyen ultra-technikai, mégis tradicionális drámáról van szó, akkor a Depeche Mode megközelíthetlen, amit még külön aláhúznak a Speedy J és az Andrea Parker-féle felvilágosulatlan remixek."
Peter André és a Depeche Mode útjai ismét keresztezték egymást. A Melody Maker meghívta Peter-t, aki olyan úttörő dalokról híres, mint a Mysterious Girl, vagy az Insania (ha egyikről sem hallottál, kérlek ne nézz utána - nem vállalok felelősséget azért, ami veled történhet) így beszél: "visszatértek a halálból, ugye? és elég jól csinálták, de ez nem tetszik annyira, mint néhány régebbi számuk. Ez nagyon úgy hangzik, mint a U2. Oké, nem ellenszenves dal, de az előzőt jobban szerettem. Nem igazán tartom a legjobb anyaguknak. De ők egy elismert csapat: gondolom nem lehet kifogásolni, hogy elkezdték csak a dalokat egymás után koppantani. Valószínűleg tudják, hogy egyesek jobban fognak tetszeni, mint mások. (...). Talán várni kellett volna még pár évet, és akkor visszatérni, amikor már biztosak benne, hogy valami elképesztő dolog van a tarsolyukban."
Vissza a megbízható zenei vélemények világába. A Billboard szerint ""Ez az a szám, amelyre minden igaz Depeche Mode rajongónak szüksége lehet. Valahogy a Master And Servant stílusos idejét idézi. A zene átutazik a funky és az elektro pop között, kiegészítve némi hang-effekt zűrzavarral. A hangsúly inkább Dave Gahan elhagyatott előadásán és Martin Gore érzékeny dalszövegein van."
Oké, a Master And Servant-összehasonlítás legfeljebb zavarba ejtő, de összességében ez egy tisztességes kritika.
A Music And Media írása: "A morcos Barrel Of A Gun olyan hangzással tér vissza a Depeche Mode, amelyet a programozók (?) és a közönség azonnal felismerhet és azonosulhat vele - ezt a hangzást a zenekar Európában is némi sikerrel alkalmazza. Dave Gahan hangja szinte szárnyal a minimál-elektronika fölött, amelyet néhány spártai szintetizátorbetét szakít meg, egy olyan dalban, amely simán siklik a végkifejletig."
Némi siker? Ez a zenekar európai karrierjének néminemű alulbecslése...
A banda ismét felbukkant a Top Of The Pops-ban, ugyanabban a műsorban, ahol a Spice Girls a valóban kiváló 2 Becomes 1 (amely minden bizonnyal a legjobb daluk), és az akkor éppen Take That-nélküli Mark Owen is fellépett. Az előadás rendben van. Dave kezdetben még kicsit bizonytalannak tűnik, de viszonylag hamar felélénkül. Martin a videóban látható frizurát viseli, ami nagyon jól áll neki, Fletch pedig... nos, Fletch esős időjáráshoz van öltözve és az egész dal alatt a billentyűzetét ráza, imádnivaló módon. Egy negyedik személyt is észrevehettek a színpadon. Anton olyan rosszul teljesített a doboknál, amikor a Barrel Of A Gun-t játszva fellépétek a műsorban, hogy visszavitték a művészeti osztályra, és Christian Eignerrel helyettesítették, aki azóta is melegen tartja a dobos székét.
A kislemez az 5. helyen kezdett a sligerlistákon, ami egymás után a második Top 5 helyezésük volt. Ahelyett, hogy azt tette volna, amit kellett volna tennie (azaz az első helyre került volna), a dal a 16., 31., 48., és végül a 73. helyre esett vissza, mielőtt kiesett volna a listáról.
A Top Of The Pops mellett a Depeche élőben is eljátszotta a dalt a TFI Friday című műsorban, amely a 90-es évek végén a hétvégék méltó kezdése volt, ha az élő zenén kívül az egész tartalmat figyelmen kívül hagytuk. Itt Dave visszafogottan, de lazán játszik, Martin gitározik, Christian dobol, Fletch Fletchel és a vendég billentyűs Dave Clayton úgy ugrál, mint a világ legvidámabb embere, és miért is ne? Elvégre élőben játszhatott a Depeche Mode-dal.
Ha már a tévés szereplésnél tartunk, fejezzük be ezzel az 1997. májusi, Jay Leno Showban adott fellépéssel. Ez a dal egy ütős, izmos verziója, minden idők legdepecheesebb Depeche Mode basszusmenetéve. Dave levágatta a haját és még több önbizalmat szerzett, Dave Clayton pattogósabb, mint egy ugrálós izé a trambulinon, Martin pedig úgy tűnik, mintha egy régi harisnyát viselne a felső felén. Ó, Martin.
Az It's No Good tényleg egy klasszikus Depeche Mode kislemez lett. Minden megvan benne, amit a zenekartól elvárnánk (elnézést azoktól, akik most azt mondják, hogy "ööö... és Alan Wilder?"), a gyönyörű dalszövegektől kezdve a Depeche zenéjéig. Ez az a fajta dal, amit a nem Depeche Mode rajongók (olyanok, akikre általában nem szoktunk asszociálni) még szeretnek is. Emlékszem, hogy az emberek akkoriban, amikor még különc DM rajongóként voltam ismert, elmondták nekem, hogy mennyire kedvelik a dalt.
Ez a beszélgetés valószínűleg Aberdeenben történt, 1997-ben:
"Ez az új Depeche Mode dal kiváló, jó hallani, hogy még mindig jól haladnak. Mindenesetre, mennem kell"
"Tényleg? Örülök, hogy tetszik. Elképesztő, és talán a legjobb dolog, amit valaha is hallottam. El se hiszem, hogy neked is tetszik. A zenekarban amúgy is sokkal több van ennél .Biztos, hogy még sok minden más daluk és tetszeni fog. Hallottad már a Pipeline-t? Hihetetlen. Mintavételeztek dolgokat és csináltak egy nagyon intenzív dalt az iparosodásról, és ezzel lényegében 6 új zenei műfajt találtak fel. Aztán ott van a Fly On The Windscren. Először csak egy B-oldal volt. EGY B-OLDAL! És aztán..." (ÜTÉS).
Hát, nem változtam azóta sem.
Magát a dalt a zenekar rendszeresen játssza, mióta 1998-ban újra turnézni kezdtek. Nem játszották a Touring The Angel és a Delta Machine turnén, de a többi turnén szerepelt a The Singles Tour óta. A Global Spirit Tour élő verziója egészen zseniális volt. A 2017 december 3.-án Pars-ban előadott verzió lenyűgöző volt, igazi turnécsúcspont. Összességében az It's No Good-ot 328 alkalommal játszották élőben.
A kislemez B-oldalasa, legalábbis ha az Egyesült Államokban van, ahol 7''-en jelent meg; a Slowblow volt, egy átlagos, de nem éppen világrendető instrumentális szám, amit még soha nem játszottak élőben.
A klipről. Ezen a ponton általában valami mulatságosat írnék (legalábbis számomra mulatságosat) a klipről, rámutatva a sok véletlen komikus pillanatra, és minden ürügyet megtalálnék, hogy a Hole To Feed-et a lehető legkülönfélébb negatív értelmeben említsem. Ezúttal azonban az a probléma, hogy a Depeche Mode szándékosan készített egy komikus videót, ami ráadásul rohadtul csodálatos lett, így hihetetlenül nehéz rajta poénkodni. Ehelyett most legyünk komolyak. A BONG rajongói klub versenyt hirdetett 1997-ben, ahol a szerencsés rajongók lehetőséget kaphattak arra, hogy szerepeljenek egy Depeche Mode klipben. Az egyik nyertes Anita Cox volt, aki a videóban az unottnak tűnő koktélpinctérnőt alakítja, aki el is mesélte a klip sztoriját. Ez sokkal jobb, mint bármi, amivel most elő tudnék állni, úgyhogy íme, amit Anita mondott:
Minimum egy hosszú évnek tűnt az az egy teljes napon át tartó várakozás, amely azután következett, hogy a Radio 1 játékában részt vehettem, és helyesen válaszoltam a kérdésre. Most pedig itt vagyunk... itt vagyunk New Yorkban és éppen egy sminkasztal előtt ülök, és készülök az It's No Good videóforgatásra. Barátom, Ian is elkísért. Vett egy repülőjegyet és jött. Ő ugyanolyan fanatikus rajongó, mint én, ígyhát nem volt otthon maradása. Már felkészültem komoly szerepemre, mint 'koktélt felszolgáló pincérnő', amikor a crew beszélgetésébŐl elkaptam egy mondatfoszlányt. "Pillanatokon belül megérkezik az énekes! Időre kész legyen a sminkes!" Egymásra néztünk Iannel. Izgalmunkban az ájulás környékezett...! Hogyan reagálunk majd a találkozáskor....? Egyszercsak megjelent Dave feje az ajtónyílásban és elveszett tekintettel a következőt kérdezte: "Hello Mindenki! Jó helyen járok?"
A következő dolog, amire emlékeztünk az az, hogy Dave leült velünk szembe és megkérdezte: "Reggeliztetek már? Mert ha nem, akkor átugorhatnátok velem ide szembe egy szendvicsre és kávéra!" Van valamilyen fantasztikusan megfoghatatlan abban, amikor imádott sztárod tőled kér cukrot kávéjába! A köztünk folyó beszélgetés nem várt módon felszabadult volt. Dave érdeklődőtt előző napi utazásunkról, majd ajánlott néhány jó boltot, ahol ő is szokott vásárólni. Miután befejeztük a reggelit visszamentünk a Hotel Ultra falai közé. Dave sminkelés után, -amelyből nem volt sokra szüksége- elment átöltözni. Ja, igen és megmutatta tetoválásait is! Nem sokkal később Martin és Andy is megérkezett. Mialatt Andy el volt foglalva, hogy valami jó kis étteremben helyet foglaljon a közös ebédhez, addig Martin megpróbált átöltözni a szerepéhez megfelelő ruhába. Állítása szerint hasonlóan érezte magát, mint annak idején a The Meaning Of Love videójának forgatása során.
Eljött a forgatás ideje. Bemutattak Anton Corbijnnak, aki később elment szerezni nekem egy tálcát és egy koktélt. [A koktélból ugyan csak egy juice lett a végén.] Dave pillanatok alatt beilleszkedett ráosztott szerepébe és felvette az ütemes táncot az őt közrefogó hölgyekkel együtt. Martin és Andy végig a háttérben maradt. Néhány felvételi periódus a fagyos hidegben és egy kicsit fázni kezdtem. Dave megkérdezte, hogy fázom-e, de én azt válaszoltam neki, hogy minden rendben. Bólintott, majd egy kicsit magához húzott és megdörzsölte karomat. Nagyon jól esett.
Szerepem szerint egy koktélt kellett iszogatnom és közben unott képet vágnom. Ez minden bizonnyal minden idők legnehezebb rajongói feladata volt, hiszen Dave eközben az orrom előtt produkálta magát. Kis idő után Anton úgy érezte, hogy elégedett a forgatási erdménnyel és azt javasolta, folytassuk a Hotel Ultra falain kívül a munkát. Lévén a szerepem lejárt, visszavettem saját ruhámat és néztem, hogyan dolgoznak a fiúk. A nap végén sajnos el kellett búcsúzni Dave-től [egy nagy puszival] és a többiektől, akik a Brooklyn Bridge hídra mentek éjszakai forgatásra.
A forgatás második napján ebédidőben érkeztünk a helyszínre. Találkoztunk JD Fanger Tour Managerrel és Jonathan Kessler, a banda személyi asszisztense is velünk volt. Jonathan engedélyezett néhány közös fényképet a fiúkkal az utcán. Dave megcsillogtatta színészi tehetségét a fotózás során, és egy percre sem hagyta abba a szerepe szerinti idétlenkedést és pofavágást. Fantasztikus percek!
A forgatás ezen a napon az Ultra Barban folytatódott. Berendezés rongálás, üveg törés, szék hajigálás és egy véletlenen múló baleset, amely Fletch lábbasszus pedálját és gazdáját érintette. Na és persze Anton, mint konferáló! Szép ruhát talált magának, nemde!
A forgatási nap a közeli körút kereszteződésében fejeződött be egy fotó-session félórával. A felvételek készítését nagy érdeklődés kisérte az arra járók részéről. A legnagyobb csodálatot Dave felsőruházata váltotta ki, amely még a helyi new yorki sztenderdhez képest is szokatlan volt. Még egy utolsó közös fotó és a búcsú ideje. Elbúcsúztunk a bandától és a másik nyertes párral egyetemben betértünk egy vacsorára a Time Square közelében. Csodálatos két nap után, egy felejthetetlen vacsora után, és egy a Depeche Mode-ról átbeszélgetett éjszaka után tértünk pihenőre.
Egy fantasztikus ajándék volt ez az élettől és egy örökké emlékezetes élmény, melyet soha de soha el nem felejtek!" (Anita Cox visszaemlékezését a HDMFC honlapjáról másoltam ide).
