"Oké, ez nem éppen a Closer a Nine Inch Nails-től, de azért érthető, miért sértődhettek meg az emberek a Blasphemous Rumours hallatán. Még Fletch is, akivel kapcsolatban emlékezhetünk, hogy nemrég (a Master And Servant felvételei kapcsán), hogy nemrég még beleegyezett valami olyasmi deviáns dologba, mint a korbácsolás, (hogy aztán azt a hangot mintaként használhassák), állítása szerint „eléggé megsértődött”, amikor először hallotta a dalt.
Hogy mérsékeljék annak lehetőségét, hogy ez volt a The Beatles-féle "Nagyobbak Vagyunk Mind Jézus" pillanata a Depeche Mode-nak, történetük során először egy dupla A-oldalt adott ki, radikálisan (ööö...) remixelve a Somebody-t. A John The Revelator/Lilian-ig nem adtak ki többé dupla A-oldalt. Azt állítják, hogy a Fragile Tension egy dupla A-s oldal volt valamilyen más dallal, de nincs bizonyíték, ami ezt alátámasztaná.
Milyen a dal? Milyenek voltak a videók? És miért szépek, de logikátlanok és őszintén szólva idegesítőek a 7„ és 12” címkék? Derítsük ki, jó?
Ez a bátor, új dupla A-oldalas formátum 1984. október 29-én jelent meg. éppen akkor, amikor a zenekar a Some Great Reward turné brit szakaszát fejezte be. Voltak őszinte aggodalmak, hogy a Blasphemous Rumours Istent megkérdőjelező szövege miatt betiltják a dalt, de a BBC-t végül nem zavarta annyira.
Az első kritikák a kislemezről elég lelkesek voltak. Neil Tennant az Erasure (tudom, tudom, Pet Shop Boys) előtti Smash Hits kritikus szerepében azt mondta, hogy a Blasphemous Rumours „egy szokásos komor dal, amelyben Isten is komoly feddésben részesül”, ami szerintem eléggé dicséretes. A Number 1 magazin a Depeche Mode mellett tette le a voksát, mondván: „A Depeche Mode valóban nagyon fontos zenekarrá kezd válni”, hozzátéve, hogy a kislemez „elgondolkodtató anyag”. A Smash Hits eközben úgy ítélte meg, hogy a Somebody „egy bogaras, buja ballada ízléses hangeffektekkel”.
A zenekar 1984. november 4-én a Top Of The Pops műsorában tűnt fel, a dal pedig a 29. helyen lépett be a slágerlistákra. A közönség nem hagyta, hogy a látvány, ahogy Alan egy betontömböt ütöget egy kalapáccsal, Martin pedig fáradhatatlanul (ho ho) egy biciklikeréken játszik, elriassza őket - a kislemez a következő héten a 16. helyre repítette a slágerlistát. Sajnos azonban itt véget ért a móka, mivel a kislemez a következő héten egy helyet esett vissza, majd ismét a 32. és az 54. helyre esett vissza, majd nem volt hajlandó a slágerlisták zsinórmértékéhez kötődni, a 64. helyre esett vissza, majd örökre eltűnt.
A dupla A oldalon található két dal a Some Great Reward változatoktól eltérő formában jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy egyik szám sem volt alkalmas egy dübörgő klubmixre - David Guetta Blasphemous Rumours című szerzeménye például borzasztóan rémisztő -, de úgy érezték, hogy valamit tenniük kell a dalokkal. A Blasphemous Rumours rövidebb formában szerepel, mint az albumon, többek között a végén lévő furcsa, lélegző zajos részt is eltávolították. Most visszahallgatva, eszembe jutott, milyen jó dal is ez. Az egyik dolog, amit imádok, hogy a komor lírai koncepció ellenére egyszerűen nem tudtak ellenállni annak, hogy egy őszintén szólva kolosszálisan popos refrént csenjenek bele. Zseniális. A 247 alkalom közül, amikor a zenekar 1984 és 1988 között élőben játszotta a Blasphemous Rumours-t, minden bizonnyal a 101-verzió volt a legemlékezetesebb.
A Somebody-t is újrakeverték, a zenekar az albumverziót egy kilenc és fél perces, a Throbbing Gristle-t a legindusztriálisabb pillanatait idéző hangzású újrafeldolgozássá alakította. Na jó, valójában nem. Kicsit több reverb és néhány plusz zörej van benne, és egy teljes 8 másodperccel rövidebb, mint az albummix. Persze nagyon szép, ahogy a Somebody mindig is az. Természetesen ez az első olyan Depeche Mode kislemez, amelyen nem Mr Gahan énekel, és 1984 és 2018 között 354 alkalommal pihenhetett, amikor Martin elénekelte ezt a dalt. Érdekesség, hogy a Black Celebration turnén csak egyszer játszották, a World Violationön pedig soha.
Mindkét dalhoz videó készült. Először is itt van a Blasphemous Rumours videója, amelyet a Depeche Mode Információs Szolgálat 1984. novemberi hírlevele szerint a birminghami Odeonban forgattak a Some Great Reward turnén. A Depeche Mode Classic Photos & Videos Facebook-csoport legendás detektívmunkájának köszönhetően az is kiderült, hogy a felvétel egy részét a blackburni King George's Hallban tartott koncerten rögzítették.
A zenekar a Some Great Reward színpadképén jelenik meg, ahogy eléneklik a dalt. Természetesen Martin a felsőjét leveszi, Alan pedig teljes bőrszerkóban látható, abban a bőrbe bújtatott, nagy hajú, billentyűs hangszereket játszó férfi, amit ettől a ponttól kezdve egészen az Everything Counts Rose Bowl-képsorainak a végéig megtartott. Dave természetesen énekel, Fletch pedig egy klasszikus Fletch-féle egyujjas basszusgitárszólót játszik. A zenekar végig komolyan néz ki, hiszen ez a dal komoly, és komolyan zúznak fémdarabokat és hullámvasat. Kevésbé komolyak a minták különböző szó szerinti értelmezései, például a néhány fémlépcsőn lezuhanó serpenyő, a biciklikerék és az őszintén szólva az a borzalmas olló, amely különböző helyeken megjelenik és elmetszi a filmet. Hagyjátok ezt abba!
Igazából nincs sok mondanivalóm róla. Jó látni az élő felállást valamivel jobb felbontásban, mint a The World We Live In And Live In Hamburg-on (DVD-t kérnék kedves Mute Records, ha olvassátok), és sose rossz látni, ahogy Martin és Alan a színpadon ütöget tárgyakat. Alapvetően ez karrierjük addigi legjobb videója.
A Blasphemous Rumourshoz hasonlóan a zenekar a Somebodyhoz is performansz videót választott, ami ezért jó hír volt Dave-nek és Andynek, mivel ők szabadnapot kaptak. Természetesen láthatod őket, a páros bizonyos pontokon Martin éneklése felett lejátszott felvételeken jelenik meg. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon azt is láthatjuk, hogy Dave - mondjuk úgy - fut le egy dombon egy ponton a vége felé. Nehéz eldönteni, hogy mit csinál valójában - úgy tűnik, mintha elvesztette volna az irányítást a lábai felett. Mindenesetre az elején a szívdobogás és a ziháló hangok felett látjuk a zenekart kint kanyarogni különböző helyszíneken. Martin kalapot visel, és szokatlan módon ruhát a felső felén. Aztán feltűnik ő és Alan, Alan a zongoránál, Martin pedig egy elegáns bőrruhában, amihez, mint minden akkori ruhájához (?), bilincsnek látszó kiegészítő tartozik. Martin nyilvánvalóan felhevült a kalap alatt, amit a videó elején viselt, mivel a haja úgy néz ki, mintha egy mályvacukorgyárban történt volna robbanás. Ez a 80-as évek közepének dicsőséges csúcspontja "Martin Mad Hair" számára, és ez. A "Wilder Hair" skála is „Veszélyesen magas” értéket mutat.
És tényleg ennyi a Somebody videója is. Rendben van, teszi, amit kell, és kevés a komikus/borzongató pillanat. Azt hiszem, hogy az űrhajósok és a tejesemberek tényleg rossz ötlet lett volna ehhez a dalhoz.
A cikk további része, formátumelemzésekkel itt található.
40 éve jelent meg a Blasphemous Rumours/Somebody dupla A oldalas kislemez! Két nap következik, 22 bejegyzéssel, ami mind-mind erről a kiadványról, illetve a dalok koncertverzióiról fog szólni.
Egy elidegenítő, túlvilági szintidallam, ütős, szaggatott dobok, sztereó hatású fazékguruláshangok, komor, vészjósló hangulat - ez vezeti be a Some Great Reward album utolsó dalát, a ma 40 éve kislemezre másolt Blasphemous Rumours dalt. Dave gyászos éneke egy lányról szól, aki 16 évesen, el akarta dobni az életét, de nem sikerült neki, majd 18 évesen, Jézus Krisztusra rátalálva ütötte el egy autó. A DM ebben a dalban nagyon tudatosan használja a zajeffekteket: a "felvágta az ereit" sornál egy szinte elsurranó ómagas hang hallatszik, a második versszakban pedig megjelennek az élet elvágására utaló ollónyisszantás-hangok, amelyekre aztán a klip is ráerősít. A Something To Do kezdőhangjai is feltűnnek, mintegy keretbe foglalva a Some Great Reward albumot. A komor versszakokat egy kifejezetten popos dallamú, és egyenletes ütemű refrén zárja, a versszakokhoz képest szinte mentegetőző kezdéssel: "nem akarok semmiféle istenkáromló diskurzust elindítani", ámde aztán jön a kemény megállatpítás "szerintem Istennek beteges a humorérzéke", majd a csattanó: "ha majd én halok meg, azt várom, hogy nevetni lássam". A refrén kétszer is elhangzik, közte pedig egy dallam a „Jesus Love Is Very Wonderful” című keresztény gyerekdalból származik. A dal a kislemezverzióban elhalkul a refrén ismételgetése közben, elmarad az albumverzió katartikus lezárása, ami mintha a lélegeztetőgépen lévő lány utolsó kilégzéseire utalna.
A dal szokatlan témája miatt az átlagnál több kommentárt kapott a zenekar oldaláról - sőt, állítólag azért tették rá a kislemezre dupla A oldalasként a Somebody remixét is, hogy ezzel tompítsák a dal támadó élét.
Martin: „Akkoriban sokat jártam templomba, nem azért, mert hittem benne, hanem mert nem volt más dolgom vasárnap. Nagyon nehezen tudtam komolyan venni az istentiszteletet. Az egész hangulata elég ismerős, de nem vagyok benne biztos, hogy Isten ezt akarta. Különösen az istentisztelet imalista nevű része, amikor a prédikátor sorolja a betegek és a halál előtt állók neveit. A lista élén álló személy garantáltan meg fog halni, mégis mindenki megköszönte Istennek, hogy végrehajtja az ő akaratát. Ez olyan furcsának tűnt számomra, olyan nevetségesnek és a valós tapasztalatoktól távolinak."
Dave: „Én egyébként egyáltalán nem vagyok vallásellenes! Csak egy bizonyos fajta vallás ellen vagyok, amit fiatal koromban rám erőltettek. Anyám az Üdvhadseregben volt. Ezért minden vasárnap templomba küldött a 18. születésnapomig. A nővéremmel együtt általában elmentünk biciklizni, és utána elmondtuk anyának, hogy milyen szép volt a szentbeszéd. A dal csak azt akarja mondani, hogy senki ne hagyja, hogy bárki bármit is ráerőltessen. Hogy ez politika vagy valami más, az nem számít. Magadnak kell eldöntened, hogy mit akarsz kezdeni az életeddel. És merj kockázatot vállalni."
Andy: "A 'Blasphemous Rumours' című dal az akkori tapasztalatainkból származik. Volt egy imalista azokról az emberekről, akik valamilyen módon betegek voltak, és a lista élén álló személyért imádkoztál, amíg meg nem halt. Amikor Martin először lejátszotta nekem a 'Blasphemous Rumours'-t, eléggé megsértődtem. Megértem, hogy az emberek miért nem szeretik. Határozottan a sértő határát súrolja."
Alan: "Mintát vettünk néhány betonütésből, amiről kiderült, hogy ez lesz a snare hang. Ez mindössze annyit jelentett, hogy egy nagy betondarabot ütöttünk egy mintavevő kalapáccsal. A hangmérnökünknek/producernek, Gareth Jonesnak van egy Stellavox nevű zseniális kis felvevőkészüléke, amit két sztereó mikrofonnal használunk, és ugyanolyan jó, mint bármelyik hagyományos 30 pipes tekercses magnó, de nagyon kicsi volt és kiválóan hordozható. Szóval kivittük a Stellavoxot ennek a nagy, környezeti térnek a közepére, mikrofonoztuk a földet, és egy nagy fémkalapáccsal megütöttük. A hang olyan volt... mintha betont ütnének. Nem is tudom másképp megfogalmazni."
Amikor a Something To elején és a Blasphemous Rumours-ban hallható "arr arr" hangról kérdezték Alant, így válaszolt: „Nem igazán emlékszem pontosan - egy körülbelül 14 évvel ezelőtt készült hangról kérdezel! Úgy hangzik, mintha egy beszédrészletet egy moduláris szintetizátoron (esetleg néhány más effektuson) keresztül küldtünk volna át és torzítottunk volna tovább. Azt hiszem, ezután vagy az Emulatorból vagy a Synclavierből samplereztük és reprodukáltuk”.
Neil Ferris: „A probléma a Blasphemous Rumours-szal adódott: az egy nagyon-nagyon nehéz lemez volt, és sokan voltak, akik úgy érezték, hogy annak a dalnak, szövegileg és már csak a címe miatt is, nem kellene a rádióban szerepelnie. És valóban küzdöttünk a rádiózásért, és voltak bizonyos emberek, akik tiltakoztak a lejátszása ellen, és nagyon határozottan hangot adtak az érzéseiknek.”
Dave: „Alternatívaként az Államokban játszották. Tudod, az állomások itt Long Islanden, a WDRE, játszott minket, elkezdték játszani, az afféle underground, alternatív állomásokon.”
Amikor a Depeche Mode-ot a francia Best magazin 1989. áprilisi számában a '101' CD-n található dalokról interjúvolták, Martin azt mondta: "Az összes dalunk közül ez az, amelyik a legtöbb visszhangot kapja. Nem csak a színpadon élőben. Bár ez egy olyan szám, amely kezd kicsit kiöregedni a setlistből, továbbra is kapok leveleket a rajongóktól, akik mesélnek róla. Mostanában azt mondják, hogy szeretik. De amikor megjelent, rengeteg levelet kaptam olyan emberektől, akiket sokkolt a dalszöveg. Azt akarták, hogy a „Blasphemous Rumours”-t tiltsák be a rádióban.
Dave: „Ez egy újabb megosztó döntés volt. Végül dupla A oldalanként adtuk ki a 'Somebody'-val, de néhány rádióállomás nem tudta, hogy melyik oldalt játsszák. Elégedett vagyok a rajta lévő vokállal, de nem ment olyan jól.”
Fletch: „Sok minden csak a Radio 1 paranoiája - ők tényleg nem minden, tudod. Elég sok kritikát kaptunk ezzel kapcsolatban, bár sokan, akik írtak nekünk, nem kifogásolták, látták, hogy ez inkább kérdéseket tesz fel, mintsem kijelentést tesz.”
Martin: „Sem ennek, sem a »Master And Servant«-nek nem volt sokkoló értéke, nem volt szándékukban sokkolni az embereket. Mindkettőnek jó értelme volt.”
Dave: „Azt hiszem, a probléma azért merült fel, mert a címben benne volt a 'Blasphemous' szó, tehát a lemeznek annak kell lennie, holott ez csak egy ember gondolatai, aki valamiféle okot keres a világban zajló eseményekben. Viszont kaptunk választ keresztény egyesületektől, hogy megértették, mit akarunk mondani”.
Andy: „Egy keresztény magazinban is volt egy cikk, amit én is olvastam, ami a mi oldalunkat képviselte.”
A kritikusokat is megosztotta a dal. Martin Towhshend, a No.1 magazinból felismerte az új szám előremutató jellegét: „A Depeche Mode kezd egyre fontosabb bandává válni. Gondolatébresztő anyag.” Neil Tennant, a Smash Hits kritikusa viszont elutasító volt: „A Blasphemous Rumours egy rakás szomorúság, amiben még Isten is jól le van hordva.” Neil Tennant hamarosan aztán búcsút intett a Smash Hits kritikusi állásának, és egy bizonyos Pet Shop Boys nevű banda frontembereként szerzett világhírt...
A klipet Clive Richardson rendezte. A klipben az október 12-13-ai birminghami koncertről láthatóak bejátszások, valamint speciális effektek (pl. ollónyiszatolás).
A Blasphemous Rumours kislemez az első dupla A oldalas kiadványa volt a zenekarnak; a sötét, megosztó A-oldal mellé állítólag szándékosan választottak egy tökéletesen ellentétes alkotást. A SOMEBODY (REMIX) az első Martin által énekelt, kislemezre kerülő dal, amelyhez külön klip is készült (szintén Clive Richardson rendezésében). A törékeny, lecsupaszított hangzású, zongoraalapú ballada azóta koncertkedvencnek számít a DM koncerttörténetében.
A Somebody kislemezverziója az albumverziót záró szívdobogás kissé felgyorsított változatával kezdődik. Aztán jön Martin éneke, jóval közelebb énekelve a fülünkhöz, mint az albumon, a szívdobogás megmarad, és megmaradnak az albumverzió "környezeti hangjai" is. A versszakzáró "aaaaahhhh" kiéneklések itt sokkal hangsúlyosabbak, meg is vannak visszhangosítva. Alan zongorajátéka is talán kissé közelebb szól, mint az albumváltozaton, illetve a dal vége felé a dúdolás, a női sóhajok és a dalt záró szintidallam is erőteljesebb. A dalszöveg Martin egyenes, őszinte vallomása, illetve kissé talán egy "elváráslista" is szíve választottja felé, a végén egy sajátos csavarral: "Bár az ilyesmitől általában rosszul vagyok, az ilyen esetekben elvagyok azért velük". Andy megemlítette azt is, hogy az ikonikussá váló, később koncertkiadvány címét is inspiráló "the world we live in and life in general" egy jellegzetes basildoni szleng. "Általában azért nem így beszélünk!"
A Somebody eredetileg Dave által énekelt dal lett volna (ez látható is a Some Great Reward újrakiadásához mellékelt DVD-n található dokumentumfilmben), de aztán úgy döntöttek a stúdióban, hogy Martinnak jobban áll ez a lágy köntösbe csomagolt, a női nemnek szóló meglepően nyílt "ultimátum". A dalt Martin és Alan élőben rögzítette, és mindössze három alkalom kellett a tökéletes végeredményhez. A dalt elhíresült módon meztelenül énekelte fel Martin a berlini Hansa stúdióban.
Martin: „Egyszerűen nem tudom megírni a hagyományos pop-dalokat. Egy kellemes dal számomra befejezetlen, nem mondja el a teljes történetet. Ezért vezettem be a csavart a 'Somebody' végén, mert a dal egyszerűen túl szép volt. Azt mondják, hogy cinikus vagyok a szerelemmel kapcsolatban a dalaimban, és talán az is vagyok, de szerintem ez egy érdekes nézőpont. Máskülönben csak evilágivá válsz, mint a legtöbb slágerlistás zene. A kapcsolatoknak megvan a sötét oldala, és szeretek erről írni."
Daniel Miller: „Rengeteg történet kering arról, hogy hogyan vették fel a Somebody-t. Akár az is lehetett volna, hogy Dave megpróbálta, de nem jött össze. Biztosan lesz pár olyan dal, amit Martin ír az albumra, ahol jobban működik a hangja.”
Andy: „Igazából két dolgon múlott: Ha úgy gondoltuk, hogy jobban illik Martin hangjához, vagy ha személyesebb jellegűek, mint például a Somebody.”
Alan: „Valószínűleg ez volt az első olyan szám az albumon, amit akusztikusan előadottnak neveznénk. Valójában Martin meztelenül énekelte. Az ő döntése volt. [nevet] Elfordítottam a zongorát, miközben játszottam, de igen, élőben vettük fel, csak ő és én, a nagy stúdió 2-es termében, és ehhez a dalhoz levetkőzött”.”
Martin: A 'Somebody' eléggé egyenes 'I love you' dal, és biztosan nem egy szerelemellenes dal. [...] A dal egyfajta Jonathan Richman-féle "vissza az alapokhoz" elméleten alapul. Mindent együtt vettünk elő - mindössze három felvételre volt szükség, főleg ahhoz, hogy a hangzás rendben legyen -, és tényleg csak a legszükségesebbeket használtuk. Valójában teljesen meztelenül énekeltem el a stúdió pincéjében, amit a hangosításhoz használunk, és a többiek leküldték a női magnóoperátort a földszintre, amíg én csináltam, hogy 'ellenőrizze a vezetékeket”.
Dave:„Leküldtük Steffit, aki Németországban a szalagos lány, hogy ellenőrizzen néhány vezetéket, és Martin, nem tudva, hogy lejön, mi pedig tudtuk, hogy Martin levetkőzött, szóval amikor Steffi lemet, akkor hallottunk egykis sikítást, és Martin hangját „Eh, eh, bocsi, eh...”"
Itt a Somebody klipje:
A Blasphemous Rumours 7'', 12'' és CD kiadványain a Blasphemous Rumours rövidebb, single verziója és a Somebody remixe mellett szerepelt még egyszer a Blasphemous Rumours albumverziója az instrumentális lezárással - érdekes döntés - ezenkívül pedig 5 koncertváltozat volt hallható a pontosan egy hónappal korábbi, 1984 szeptember 29-ei liverpooli koncertről. Vegyük sorra ezeket! A 7'' EP-n az EVERYTHING COUNTS koncertváltozata volt hallható. A koncert főprogramját záró koncertklasszis itt már a későbbi 101-verziójában tündököl, benne van a plusz dallam a végén és van egy hatalmas közönségénekeltetés is. Halljuk:
Szintén a ma 40 éves Blasphemous Rumours 7'' EP-n jelent meg - aztán később a Some Great Reward | The 12'' Singles Boxra is felkerült - a TOLD YOU SO koncertváltozata, szintén az 1984 szeptember 29-ei liverpooli koncertről. Erőteljes basszusok, őrületes hangulat:
A ma 40 éves Blasphemous Rumours 12'' változatára rátették a Blasphemous Rumours albumváltozatát - talán, hogy mégis legyen rajta egyszer a címadó dal - rátették még egyszer a 7''-ről már ismert Everything Counts koncertfelvételét, a többi 3 dal viszont új volt az 1984 október 29-ei liverpooli koncertről. Elsőként itt a SOMEBODY koncertváltozata. A Some Great Reward Tour kivételes abból a szempontból, hogy itt még belejátszották az album "környezeti zajait", ez a későbbi koncertverziókból elmaradt. Abban viszont megegyezik a későbbi élő változatokkal, hogy az albumverziótól eltérően itt nem Martin énekével kezdődik a dal, hanem Alan zongorajátékával. Nagyon hangulatos, erősen visszhangos felvétel:
A következő koncertfelvétel a ma 40 éves Blasphemous Rumours kislemezről a TWO MINUTE WARNING élő változata, szintén 1984 október 29-éről, Liverpoolból, azaz ez már a harmadik dal a kiadványon a Construction Time Again lemezről. Nincs meglepetés a jól ismert hamburgi koncertfelvételhez képest, még az "o-óóó!"-t is ugyanott mondja be az utolsó refrén után, mint a német kikötővárosban:
A Blasphemous Rumours/Somebody kislemez - és az egész Some Great Reward Tour - egyik legnagyobb meglepetése a korai B-oldalas, az ICE MACHINE prezentálása volt (ne feledjük, hogy a másik korai B-oldalast, a Shout-ot is játszották!). A korai zsenge ebben a karcos verzióban igencsak megmutatja az erejét: kemény, vészjósló és tökéletesen illeszkedik a Some Great Reward Tour hangzásába! Mindig fülelem: az elején vajon azért füttyög a közönségből valaki, mert nem ismeri fel a dalt? Ez a liverpooli koncertfelvétel némi kápótlást nyújt a The World We Live In And Live In Hamburg kiadványhoz képest, amelyről valamilyen oknál fogva hiányzik ez az alkotás.
Kivéve Michael Lyons, Fletcher sógora megjegyzését. A DM Live Wikiről fordítok:
"A DM köreiben kezdetben kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy hozzájáruljanak-e ehhez a projekthez. Bono azonban kulcsszerepet játszott a megvalósításban. El van ragadtatva az eredménytől, és Martinnal egy emailban azt írta, hogy a DM azt tette a dallal, amire a U2 nem volt képes. mondván [egy Martinnak küldött e-mailben] a dm azt tette a dallal, amit a U2 nem tudott. Elképesztően nagyra értékelte a DM feldolgozását."
Megjegyzendő, hogy ez az egyetlen szám, amelyet a Depeche Mode valaha is producer felügyelete nélkül vett fel. A felvételek Martin Gore és Dave Gahan otthoni stúdiójában készültek Santa Barbarában és New Yorkban.
Ahogy azt említettem, a gazdag, 3 CD-nyi anyagot tartalmazó REMIXES 81-04 válogatás mellett megjelenet egy "titkos" oldal, ahonnan többek között exkluzívnak ígért remixeket, igazi rajongói csemegéket lehetett letölteni, digitális formátumban: ez volt a REMIXES 81-04 (RARE TRACKS). Ez volt a Depeche Mode első "digital download" lemeze. Az már persze más kérdés, hogy az itt szereplő remixek egy része olyan nagyon azért nem volt nehezen hozzáférhető korábban sem. Az amerikai kislemezeken szereplő People Are People (on-USound), Master And Servant (black&blue), Nothing (Justin Strauss) vagy But Not Tonight (extended) mixek, vagy éppen a Behind The Wheel/Route 66 megamix sem voltak teljesen hozzáférhetetlenek 2004-ig, és az angol, illetve amerikai promo 12'' vinylen megjelent Freelove (Powder Productions) vagy a Just Say Da! válogatáson megjelent Personal Jesus (Kazan Cathedral) átdolgozást is birtokolták már az igazán érdeklődő rajongók. Volt azért szerencsére pár olyan mix, ami valóban nem igazán volt hozzáférhető korábban. A LITTLE 15 BOGUS BROTHERS mixe például korábban kalózmixként volt számontartva, de most félig-meddig mégis bekerült a hivatalos remixek "kánonjába" (a World In My Eyes Safar mixével egyetemben). Hallgassuk meg ezt a mixet, ami elég jól tiszteletben tartja az eredeti dalt, ugyanakkor érdekes dobalapot és új basszust ad neki:
A ma 20 éves Remixes 81-04 internetes letöltős aloldala, a Rare Tracks egyébként a BEHIND THE WHEEL/ROUTE 66 Megamixszel kezdődött. Ez a Sire Records Amerikában megjelenő kiadványán azért könnyen hozzáférhető volt korábban, így talán az USA-n kívüli rajongóknak akartak kedveskedni azzal, hogy elérhetővé tették ezt a remixet. A megamix története annyi, hogy a Behind The Wheel és a B-oldalas párja, a Route 66 anyira hasonlítanak egymáshoz, hogy ez szinte felkínálta az alkalmat különböző megamixek elkészítéséhez. A Depeche Mode amerikai kiadója nem is volt rest hivatalos kiadványra tuszkolni egy bizonyos Ivan Ivan nevű remixelő úriember 4 (!) különböző megamixét is. Valljuk meg, hogy a maguk módján szórakoztatóak ezek a rendkívül táncos, jókedvű, tűrhető ízléssel összerakott mixek, azon meg maximum a kortársak bosszankodhattak, hogy hirtelen mennyire táncos, "kommersz" lett a Depeche Mode... Ide a kiadványra a majdnem 8 percnyi hosszúságú "eredeti" megamix került. Kicsit felpörgetett tempó (Dave hangja kicsit "mikiegeresített" is), aztán szépen váltakoznak a Behind The Wheel és a Route strófái, Dave és Martin hangja. Ráérősen építkező, nagyon jól táncolható remix!
A 20 évvel ezelőtti "titkos letöltő oldal" következő mixe ismét egy olyan alkotás, ami korábban inkább az Egyesült Államokban kiadott kiadványokon volt elérhető, ez a DREAM ON (MOREL'S PINK NOISE CLUB MIX). Richard David Morel Jr. 4 remixet is készített a Dream On-hoz, és szerencsére mindegyik hozza a kellemes, meleg basszusokat és a lüktető táncos ütemeket. Morel, aki Pink Noise néven már a Pet Shop Boys remixelőjeként is letette a névjegyét 1996-ban (Se A Vida É), ezúttal sem okoz csalódást - igazi élvezetes, klubos, house-os mixekről van szó, amely kifejezetten kellemes hallgatnivaló.
A FREELOVE (JOSH WINK DUB) tényleg ritkaság volt, csak valami nagyon belsős promó CD-n volt korábban hozzáférhető. Ez a verzió eltér a Josh Wink Vocal Interpretion-tól (ami azóta már nem is ritkaság, hiszen megjelent az Exciter | 12'' Singles vinyl boxban), nem dobokkal kezdődik, és nincs benne az eredeti Josh Wink fátyolos, megszűrt Dave-éneke sem. Ami megmarad: a szikár, sodró Philadelphia-sound, azaz maga Josh Wink :)
A Remixes 81-04 Rare Tracks két utolsó dala aztán tényleg ritkaság, és szinte fellelhetetlen volt korábban. Elsőként itt a SLOWBLOW (MAD PROFESSOR MIX), ami a dub-reggae atyaúristen, Mad Professor (polgári nevén Neil Joseph Stephen Fraser) munkája. Az ő neve leginkább a Massive Attack-kel közös No Protection lemezről lehet ismerős, és ezt a fűszagú, besztondult szellemiséget (és húzós dobokat) hozzáadta a Slowblow-hoz is, ami már eleve nem áll túl messze ettől a világtól. A remix aztán két évvel később felkerült a The Complete Depeche Mode válogatásra is.
És az utolsó mix a 20 évvel ezelőtti Remixes 81-04 titkos letöltő oldalán, a "Rare Tracks"-on a RUSH (BLACK SUN REMIX). A formabontó, absztrakt A formabontó, Throbbing Gristle és Psychic TV tagjaiból verbuválódott zenekar - amely pont ebben az évben, 2004-ben oszlott fel - talán kicsit túlzottan tisztelettel nyúlt a Songs Of Faith And Devotion klasszikusához, de így is egy jól sikerült remixszel van dolgunk!
És végül egy igazi ritkaság: 20 évvel ezelőtt, a Remixes 81-04 kiadásának a környékén elérhető volt az Egyesült Államokban egy promóciós CD-n egy megamix, ami az A CONTINUOUS MIX BY MOUNT SIMS címet viselte. A mix készítője egy amerikai zenei producer, Matthew Sims. A megamix alig több, mint 10 perces, és elég önkényesen váltogat a dalok között. Az alábbi dalok mixei vannak egybemixelve: Enjoy The Silence (Ewan Pearson remix - ez nincs is rajta a Remixes 81-04 válogatáson :D ), Policy Of Truth (Capitol Mix), World In My Eyes (Mode To Joy), Strangelove (Blind Mix), Personal Jesus (Pump Mix), Just Can't Get Enough (Schizo Mix), Get The Balance Right (Combination Mix), Never Let Me Down Again (Split Mix). Szerintem egy DM buliban kifütyülnénk ezt a keverést, de ez mégis hivatalos :) Ezzel a mixszel búcsúzunk a Remixes 81-04 megemlékező naptól!
Kerek jubileumhoz érkeztünk: ma 20 éve került a boltokba a Depeche Mode első hivatalos remixlemeze, a REMIXES 81-04! A kiadvány 1, 2, és 3 CD-s verzióban is napvilágot látott, sőt, útjára indítottak a rajongók számára egy speciális "titkos internetes oldalt" is, amelyhez csak a CD-kben fellelhető kulccsal lehet hozzáférni, és amelyen sample-k, háttérképek, és egyéb grafikai elemek mellett egy „Rare Tracks” válogatás is megtalálható volt, ahol Depeche Mode-ritkaságok voltak digitálisan letölthetőek.
A Remixes 81-04 - szemben például a 7 évvel későbbi Remixes 2: 81-11 válogatással - egyértelműen a „nagy nevekre” lőtt: a Depeche Mode népszerű mixei mellett olyan nevek átdolgozásai kaptak helyet, mint az Underworld, az Air, a Portishead (Johnny Dollar), a Renegade Soundwave, a Meat Beat Manifesto (Jack Dangers), a Cypress Hill (DJ Muggs), DJ Shadow, Dave Clarke, a The Beloved (Jon Marsh), a Beatmasters, a Kruder+Dorfmeister, Alan Moulder, vagy éppen Adrian Sherwood (neki két remixe is szerepel a kiadványon). A Depeche Mode által készített mixek közül is sok olyan került ide, amely népszerűnek számított a rajongók körébe nkorábban is (pl. a Never Let Me Down Again grandiózus Split mixe, a Get The Balance Right táncos Combination mixe, valamint a Just Can’t Get Enough bohókás Schizo Mixe).
A kiadvány harmadik CD-jén félig új mixek szerepeltek (nagy részük az Enjoy The Silence ’04 kiadványról lett idemásolva), félig pedig olyan átdolgozások, amelyekért korábban gyűjtők vagyonokat áldoztak. Elérhetővé vált hosszú évek után például az A Question of Lust Flood mixe, valamint a World In My Eyes Daniel Miller mixe is.
A gazdag kiadvány félig-meddig feledtette, hogy éppen súlyos válságban volt a Depeche Mode. Dave éppen nem igazán volt biztos abban, hogy együtt akar-e még dolgozni a zenekarral, illetve Martin sem volt biztos abban, hogy a néhány szerencsétlenebb nyilatkozatot elejtő Dave-vel szeretne még együttműködni a jövőben). Szerencsére ez az időszak aztán csak múló rosszullétnek bizonyult a zenekar életében.
Martin véleménye a Remixes 81-04 válogatásról: „Elképesztő mennyiségű remix állt már a rendelkezésünkre. Daniel mindenképpen szerette volna ismét megjelentetni az 'Enjoy The Silence' kislemezt, amihez végül klip is készült. Hogy szeretem-e mondjuk a Timo Maas féle remixet? Véleményem szerint, elég nehéz egy ilyen jól ismert dalt sikeresen remixelni, de neki volt bátorsága megváltoztatni az akkordokat és a dolog működik. Ewan Pearson remixe szintén jó, viszont az Air Doors-os 'Home' változatát egyenesen imádom... "Elképesztő érzés hátradőlni és meghallgatni azt az érdekes egyveleget, amelyben különböző zenészek megragadják a Depeche Mode szellemiségét, és más dimenzióba helyezik azt."(Martin szavainak a fordítását a HDMFC honlapjáról másoltam).
Merüljünk el tehát ma jónéhány poszt erejéig a REMIXES 81-04 izgalmas világában! Mindjárt kezdésnek itt a teljes lemez: csaknem 4 órányi vegytiszta Depeche Mode!
Playlist:
Nézzünk meg néhány ritkaságot, érdekességet a ma 20 éve boltokba kerülő Remixes 81-04 válogatásról! Az első két lemezen talán a leginkább különlegesnek a PAINKILLER (KILL THE PAIN - DJ SHADOW VS DEPECHE MODE) remix számít, ami állítólag még a Barrel Of A Gun kislemezre készült volna el, de lekésett onnan, így végül az Only When I Lose Myself kislemez extra limitált kiadványára került fel - hogy aztán az exkluzívitását elveszítve rákerülön a háromlemezes Remixes 81-04 válogatásra. Ahogy azt ettől a remixlemeztől megszokhattuk, újabb nagy név bukkan fel, a trip-hop/hip-hop/elektronika világából, DJ Shadow, aki ráadásul rá is énekel a remixre, legalábbis nekem az ő hangjának tűnik - azaz tulajdonképpen "énekelt" dalt csinált egy DM instrumentálisból. A remix remek munka, meglepően tiszteletben tartja az eredeti Painkiller-t, és nagyon élvezetesek a hozzáadott részek is.
A ma 20 éve megjelenő Remixes 81-04 kiadvány igazi csemegéi a harmadik CD-n (és a digitálisan letölthető Rare Tracks kiadványon) találhatóak. Az egyik legnagyobb dobás a korábban csak kazettán, horribilis pénzekért hozzáférhető A QUESTION OF LUST (FLOOD MIX) hozzáférhetővé tétele volt, mindjárt a harmadik CD első számaként. A sztorit érdemes újra feleleveníteni: amikor a fiúk meghallgatták Flood remixét, kicsit meglepődtek, mert az általuk felhasznált hangok fele hiányzott a számból. Érthető módon elég bosszúsak voltak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Mute a hunyó, hiszen az ezeket a hangokat tartalmazó szalagokat is elfelejtette elküldeni Floodnak... :) Ez egy nagyon kellemes, az eredeti verziót - érthető okokból - tiszteletben tartó változat.
A következő mix, ami komoly ritkaságnak számított 2004-ig, ám itt mindenki számára könnyen hozzáférhetővé vált, a WALKING IN MY SHOES (RANDOM CARPET MIX (FULL LENGTH)). William Orbit kiváló változata itt bő 2 perccel hosszabban élvezhető.
Egy másik nagyon-nagyon ritka mix is napvilágra került 2004-ben, ami korábban a gyűjtök féltve őrzött kincse volt: ez pedig a WORLD IN MY EYES (DANIEL MILLER MIX)! Állítólag ez lett volna a kislemezverzió, ám aztán végül egy, az albumverzióhoz nagyon hasonló, kicsit rövidebb verzió lett a "befutó". Nem tudni, miért nem erre a mixre esett a választás, mert kitűnő átdolgozás: a szintidallam még elidegenítőbb, a dob viszont sokkal élőbb, szinte szokatlan a Violator-korszak többi szerzeményéhez képest. Érdekesség, hogy a The Complete Depeche Mode iTunes-válogatáson elérhető változata nem lehalkul, hanem - kissé egyébként tufa hatást keltve - "cold-end"-ként, azaz hirtelen félbeszakadva ér véget.
A következő remix a ma 20 éves Remixes 81-04 válogatáson a NOTHING-ból készült zajos, vad átdolgozás, a HEADCLEANR (sic!) alteregó mögé bújó Ray Caroll-tól. (Neki van ebből az időszakból egy Madonna: Love Profusion remixe is). Nem a DM csúcspontja, egy harsány pub-rock feldolgozásról van szó, torzított Dave-énekkel, kásás gitárokkal. Tulajdonképpen ez nem is remix, hanem inkább feldolgozás, aminek inkább egy tribute lemezen lenne a helye, nem egy remixlemezen.
Az Enjoy The Silence '04 kislemezről alig néhány mix nem került fel a REMIXES 81-04 nagylemezre; és az új mixek közül a nagylemezen is kettő volt csak, egyetlen egy volt csak, ami új volt a maxi tartalmához képest. A Nothing HeadClnr remixe mellett a másik a LIE TO ME volt, amelyhez az azóta jobblétre szenderült Mark Bell vezette LFO készített remixet, THE PLEASURE OF THE PRIVATE SHAME néven. Az 1984-es korszak rideg, indusztriális hangulatát jól sikerült megragadni - főleg a 3:42.-től kezdődő résztől. A vége briliáns!