Depeche Mode összes
Stuart Price újra feltűnik
A Sounds Of The Universe 12'' Singles Box első vinylén a második dal a WRONG (THIN WHITE DUKE REMIX). A hangulatos, táncos átdolgozás Stuart Price műve, azaz a Thin White Duke ugyanazt az alteregót takarja, mint Jacques LuCont. Még 7 perc után sem lesz unalmas!
Kijev, Dave, 20 éve
Ma 20 éve Kijevben lépett fel a Dave Gahan Band. Volt turnénapló (a davegahan.com-on), amelyet mindig más zenekari tag vezetett.
Jöjjenek most Vincent Jones gondolatai:
"Jó reggelt! Itt az ideje egy kis sétának Simonnal, a megbízható vezetőnkkel, a "Fő utcán", itt, Kijevben. Néhány mesés épületet már láttam és összességében Kijev egy meglehetősen kozmopolita városnak tűnik. Nem mintha lovakra és szántóföldekre számítottam volna, de ha a turné során ezt látod Kanada egyes részein, akkor Ukrajnában mire is számítasz... aztán meg mégsem.
A koncertre való bejutás őrületes volt! Legalább száz rajongó nyüzsgött Dave körül, őt a biztonságiak körülvették, mi pedig valahogy lemaradtunk. Alig jutottam be, egy nagydarab őr megragadott, és nem engedte át a kopasz fejemet. Szerencsére Simon elöl volt, és fülön csípett, mire a biztonsági őr azonnal elengedett.
Soha nem láttam még ennyi biztonsági őrt egy koncerten. Úgy néz ki, mintha az összes ügynökséget idevezényelték volna volna. Rendőrség, hadsereg, Nemzeti Gárda.....több száz egyenruhás lehet az arénában, szóval remélem, hogy a rajongók jól viselkednek.
(...)
A tegnap esti koncert elképesztő volt. Körülbelül 7000 ember, akik mind megőrültek Davidért. A színpadon lévő helyemről jól látom őket, és lenyűgözött, hogy az emberek nem csak a Dirty Sticky Floors-t énekelték a zenekarral, hanem az összes albumszámot, mint a Black and Blue, Stay stb. is.
Remélem, hogy még visszajövünk, és újra játszhatunk ezeknek az embereknek.... ez egy igazán nagyszerű közönség. A koncert után a promóter elvitt minket kínai kajára, este fél 12 körül volt, így mindannyian elég fáradtak voltunk. Szegény Dave-et egy asztalnyi szponzor és vendégeik fogadták, ami egy kicsit sok volt az elmúlt napok után és az éjszaka ezen szakaszában. Ismét Simon a megmentő... az étel azonnal megérkezett, néhány kép, és puszi mindenkinek, már el is indultunk aludni, tele pekingi kacsával a hasunkban.
Már Budapesten vagyunk, a terv: .... egy kis városnézés, majd keresünk egy hagyományos magyar éttermet. Gulyást kell enni (bármi is legyen az).
Mitől olyan népszerű a Depeche Mode Kelet-Németországban?
30 éve Lipcsében lépett fel a Depeche Mode. A DM Live Wiki szerint Andy 2009-ben így emlékezett vissza a lokális népszerűségükre: ""A fal leomlása után vettük észre, hogy Kelet-Németországban milyen nagy szám voltunk - a lemezeladások tényleg az egekbe szöktek! Még ma is több lemezt adunk el Kelet-Németországban, mint Nyugat-Németországban. Ráadásul a közepes méretű városokban, például Lipcsében komplett stadionokat töltöttünk meg. Emlékszem, hogy az első ottani látogatásunk alkalmával egy lány elvitt minket egy privát városnéző túrára, egy igazán nagy barna emlékműhöz...".
Lipcséből egy 30 éves riportot találtam:
Itt pedig 1 óra a 20 évvel ezelőtti moszkvai Dave Gahan fellépésről:
20 éve és 1 napja Moszkvában járt Dave Gahan. Itt egy interjú az orosz tévéből:
Daryl Bamonte elnézte az előzenekart - 1993, Prága
30 éve és 1 napja Prágában lépett fel a Depeche Mode. Dave fotózta a tömeget (és önmagát) a Never Let Me Down Again alatt. Daryl Bamonte az előzenekaron viccelődött, de valószínűleg elnézte a dátumot, hiszen a magyar Sonic Smell Budapesten lépett fel, Prágában a Toyen formáció volt az előzenekar. Daryl: "Ma este megint más előzenekarunk volt. Helyi srácok. A nevük "Sonic Smell" volt. Igen, jól hallottátok: "Sonic Smell". Sajnálom, de még a 70 éves kommunizmus sem menthet fel egy zenekart, hogy olyan nevet vegyen fel, ami alapvetően azt jelenti, hogy HATALMAS BŰZ. Fujj!"
Itt a teljes koncert:
Másfél óra a tegnapelőtti londoni koncertből:
Az ikonikus Dave-fotó
A ma 35 éves 101 visszaemlékezést egy ikonikus Dave Gahan fotóval zárom.
"A show túláradó erejére következtethetünk egy rövid, koncert utáni dialógusból. A keverő elmondja, hogy „az énekkeverés különösen kemény meló volt”, mire a figyelmes Wilder megjegyzi: „Remélem, sok zengetőt tettél rá.” A turné rendezője, J. D. Fanger a kábult Gore-ra néz, és azt mondja: „Ez olyan hely, ahol a vokálok különösen szárazán hangzanak. Hiába próbálod meg őket kicsit lágyítani, még mindig túl tiszták, nem?” Pennebaker ezután egy színfalak mögötti képet vág be, melyen a láthatóan letaglózott Gahan törölközőbe temeti az arcát, és háttal a kamerának egy nő vigasztalja - valószínűleg Jo Gahan, aki a kis Jackkel nézte végig a koncertet.
Daniel Miller kezdett aggódni a romlott, féktelen folyamatosan pörgő életmód mellékhatásai miatt. „Elkezdtem idegeskedni miattuk, mert láttam a pusztulás következményeit. Rengetegen vették körül őket, barátok, stábtagok, akik mind bulizni akartak és jól akarták érezni magukat, úgyhogy egymást hergelték. Láttam, ahogy az önkontroll szépen elsuhan, kicsúszik a kezükből, de nem sok mindent tudtam tenni. Az unalom, a rutin, a slepp talpnyalása, mind kikészítik az embert. Személy szerint nem láttam őket drogozni. Megpróbálták elrejteni előlem ezt az oldalukat. Egyszer sem láttam őket, amikor nyomták, kivéve amikor füveztek. Természetesen láttam őket belőve, de soha nem vették elő előttem és lőtték be magukat - egyszer sem. Úgy érzem, a nagybácsis szerepem miatt kicsit szégyellték magukat előttem.” Wilder: „Mákom van, mert én nem válok könnyen függővé. Szeretek inni és féktelen is tudok lenni, de nem az vagyok, akinek folyamatosan a szélsőségekben kell élnie. Elég biztos hátterem van, és ez előnyömre vált, ez biztos.”
Dave Gahan nagyon érzékeny és könnyedén tévútra lehetett vezetni a turnék során. A banda frontembereként folyamatosan a középpontban volt a rajongók, a média és a slepp által is. Van egy magányos oldala is, de Wilder rámutat, hogy: „Gahan természetéből fakadóan vicces, szórakoztató, elbűvölő és nyitott, de egyértelmű, hogy a sérülékenysége, ami mindezzel együtt nagyon vonzó személyiséggé varázsolja, sokszor a problémák okozója is. Ez az előnye az előadói habitusának, ugyanakkor az embernek az az érzése vele kapcsolatban, mintha valamit folyamatosan kutatna.”
A Music For the Masses idején Gahan teljesen összezavarodott: „Mindenem megvolt, amire valaha is vágytam, de igazából teljesen elveszett voltam. Nem hiszem, hogy tudatában voltam, ki vagyok valójában. Undorítónak éreztem magam, folyamatosan csaltam a feleségem, miközben a szemébe hazudtam, amikor hazaértem, pedig csak ki kellett volna önteni a lelkemet. Rá kellett jönnöm, hogy miért és hogyan.” 1993-ban ezt nyilatkozta a Vox-nak: „Az évek során úgy érzem, egy szar alak voltam. Nem igazán tetszett, amit létrehoztam a saját életemben.” Azon is gyötrődött, hogy nem tudott továbblépni személyes és művészi korlátáiból. Gondolataiba mélyedve Chris Carr igy idézi fel egy félelmetesen profétikus beszélgetését Gahannal a Music For the Masses turnén: „Dave megkért, hogy dumáljunk egy kicsit - egy ideig nem sokat foglalkoztam a dologgal közölte, hogy »Nincsenek többé igazi rock and roll arcok.« Mire én: »mire gondolsz?« »Olyanok, akik azért csinálják, mert tényleg hisznek benne.« Erre én: De hát itt van a Guns ’N’ Roses, meg Iggy Pop és Neil Young, ők »igazhívők«, már ha bedőlsz ennek az egésznek. Dave-nek főleg Nick Cave-el kapcsolatban voltak ilyen gondolatai, még Martin hívta fel rá a figyelmét, aki teljesen más szemmel kezdte a zenéket hallgatni és értelmezni. Ami fontosabb volt, hogy Dave egyre nagyobb tömegeknek énekelt és fogalma nem volt, mit kell tennie. Ügy érezte, többnek kell lennie. Dave úgy döntött, hogy feláldozza magát, és mindent megtesz, hogy a rock and roll megmaradjon a maga tisztaságában, úgyhogy addig feszítette, ameddig csak tudta.”
A Never Let Me Down Again a 101-ről
Az előadással kapcsolatban Wilder fanyalogva jegyzi meg, hogy „nem ez volt a legjobb fellépésünk, azért a színpadi hangosítással akadtak problémák.”. Daniel Miller hozzáteszi: „Nagyon vegyes érzéseim voltak. Ijesztő volt, amikor 70 000 ember ugyanazt csinálja egyszerre. Az ereje félelmetes volt. Ugyanakkor elégedettséggel töltött el, hogy láthattam őket befutni az összes korábbi jóslatok ellenére. Sok embernek bebizonyították, hogy tévedtek. Hét év alatt elérni ezt a semmiből, az valami elképesztő. Én csak mászkáltam körbe és csak néztem a közönséget, nem is annyira a zenekart. Nagyon emlékezetes és megható pillanat volt.”
Mikor Gahan-t megkérdezték, melyik lenne az egyetlen kép, amelyet megőrizne a Depeche Mode-dal töltött időből, a válasz azonnal érkezett: „Számomra ez a Rose Bowl képe. Volt egy pillanat a Never Let Me Down [Again] alatt, mikor felugrottam az egyik dobogóra, és észrevettem néhány embert a közönség soraiban, akik a kezüket lengették, csatlakoztam hozzájuk, és egyszerre hetvenezren utánoztak! Teljesen letaglózott, éreztem, hogy könnyezem, és izzadság folyik az arcomon, de az öröm volt! Úgy éreztem, ennél nem lehet jobb. Csodálatos volt - a basildoni srácnak megcsinálták.” Alan Wilder: „Biztos, hogy Dave ösztönözte [a karlengetést], és a 101 film után ez lett a koncertjeink védjegye.”
Dave Gahan: „Mindenki átérezte a pillanatot, aki ott volt a koncerten, és része volt ennek. És tudod, elkezdtem zokogni a színpadon. Megpróbáltam elrejteni, továbbra is férfiasan kinézni és tenni a dolgom, de egy percig csak álltam a nagy emelvényen, és néztem. És abban a pillanatban mindenki az égbe emelte a karját. Csak bámultam, és tudom, hogy giccsesen hangzik, de olyan volt, mint egy hatalmas hullámzó gabonatábla vagy valami hasonló. Megálltam. Nem számított, hogy nem éneklek, egyszerűen megtörtént”
Martin Gore: Még maga Dave sem tudja megmondani, hogyan merült fel benne az ötlet, ott a Rose Bowlban. Egyszer csak elkezdte lengetni a kezeit a levegőben, a tömeg pedig -egyértelmű összhangban- utána csinálta. (...) Mindezt a színpadról látni, nagyon különleges pillanat és érzés. Látni az embereket, amint az első sortól kezdve, egészen a leghátsó lelátókig, összhangban csinálják ezt... Olyan az egész, mint valami búzamező vagy hasonló. Hihetetlen.
Dave Gahan: Egészen elképesztő élmény volt. Nincs ahhoz a koncerthez fogható, számunka legalábbis. (...) Addig a pillanatig, a saját világunkban éltünk. És ez volt az, ami különlegessé tette a Depeche-t és mindazt, ami körülötte volt. Saját, utópisztikus világot alkottunk magunknak, illetve abban éltünk. Különleges érzéssel gondolok arra a koncertre. Emlékszem, hogy a végén, valóban úgy éreztem, ennyi volt, nincs hová továbblépni... A karaván, amelyet magunkkal hurcoltunk az elmúlt 10 évben, megállt. Mihez kezdünk most? Olyan volt, mint amikor az ember eléri a vég- vagy célállomást. (...) A dolog ezek után megváltozott. Meg kellett, hogy változzon. Valahogy más szintre kellett vinnünk a történetet.