Egy hosszabb bejegyzésben összeszedtem még néhány érdekességet a 101-gyel kapcsolatban - az idézetek a HDMFC honlapjáról, Steve Malins: Black Celebration című könyvéből és Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak. A maratoni bejegyzés végén pedig a Stripped káprázatos 101-es verziója látható.
De hogyan kapcsolódott egymáshoz a Depeche Mode és Pennebaker, az akkor hatvankét éves veterán? „Az egészet olyan lenyűgöző kreativitással adták elő, ami minden addigi elképzelésemet vagy élményemet felülmúlta, amit a hatvanas és a hetvenes évek koncertjein tapasztaltam, mikor csak erősítőket és ósdi ruhás embereket lehetett látni. A show legalább olyan látványos volt, mint bármi, ami a Broadwayen fut. Ügy véltem, ha valaki ilyen sokat kiad magából a közönségéért, akkor lehet valami köztük - különben nem tennék. Azt gondoltam, érdemes ebbe bepillantani. Tetszett a függetlenségük, nem függtek a kemény állandó költségektől. A sikeres popzenecsinálás ugyanolyan korrumpálódott folyamat, mint a filmkészítés, úgyhogy mindig lenyűgöz, ha független emberekkel találkozom. Nem gondolom, hogy intellektuális óriásokról van szó, mint például Bob Dylan, vagy akárki más, aki megragadja az emberek képzelőerejét, de azt hiszem, érdekes, hogyan éli az életét és készíti a zenéjét a Depeche Mode, mert olyan kevesen csinálják így.”
Alan Wilder: „Nem érdekelte a zene - nem tett úgy, mintha megértené, viszont sosem tudtuk, milyen történetet fog elmondani, és hogyan fogja az egészet megszerkeszteni. Ügy állt hozzá: vegyünk föl az anyagot, és lássuk, mi történik.”
Dave Gahan: „Pennebaker egyáltalán nem foglalkozik a beállítással és a forgatókönyvvel. Lefilmezi, amit lát és ami valódi. Őszinteségre van szükség. Ezért kerestük meg Dont, láttuk, mit csinált Dylannel, a Monterey Popban meg a Kennedy-dokumentumfilmben [Primary] - nagyon tényszerűek voltak. Túl sok banda csinál beállított, klisés, csillogó-villogó koncertfilmet.”
Egy kezdeti felvétel a Depeche Mode privát chartergépéről - egy testre szabott turbó- légcsavaros gép, a Music For The Masses megafonos lógójával - már tisztán jelezte, hogy a zenekar a rock arisztokratái közé emelkedett. Andy Franks egy csúcstechnológiájú, tégla nagyságú mobiltelefonon beszél a következő nap (május 27-ei) a tizennyolcezres philadelphiai CoreStates Spectrumban adandó koncerttel kapcsolatos problémákról: „Mivel ez a hétvége nemzeti ünnep, kicsit féltünk, nem fog-e túl üresnek tűnni a hely. Valahogy előrébb lehetne vinni a stadionban a színpadot? Az együttes eléggé aggódik, hogy túl üres lesz a nézőtér, de tízezer fő már elég jó tömeg, azt hiszem.” Május 20-án a Depeche Mode Chicagóban lépett föl, a Poplar Creek Music Theater-ben. Peter Bracke, a mintegy tízezer fős közönség egy tagja elmondja, mi minden változott, amióta a zenekar 1986. június 6-án utoljára itt játszott: „Bár Chicago mindig is nagy Mode-os város volt, a rajongók száma megnőtt, a tömeg sokkal nagyobbnak látszik, mint, két éve, mikor a Black Celebration Tour keretében jártak itt, de még az 1987. őszi Music For The Masses-koncertekhez viszonyítva is. A tömeg most már sokkal inkább a főáramba tartozókból állt, és hirtelen már nem éreztem többé titoknak a Depeche Mode-ot.”
„Mikor a Depeche Mode elhatározta, hogy a Rose Bowl-ban ad koncertet, vállalták a kockázatot, és mint minden vállalkozó vagy kincsvadász, szerencsét próbáltak. Ha nyernek, tapsolok nekik, és nem úgy tekintek az egészre, mint az aljas kapitalista gépezet működésére. Nem próbálok választ adni - csak megmutatni a komplex és ellentmondásos viszonyokat. Ezzel a filmmel megkísérlem bemutatni az egyidejű álláspontokat, hogy az emberek az egészet lássák, és azt hozzák ki belőle, amit akarnak.”
Dave Gahan: „Mikor megcsináltuk a 101-et, és koncertet adtunk a kaliforniai Rose Bowl-ban, tulajdonképpen kihívtuk a sorsot magunk ellen. Az emberek azt suttogták, hogy soha nem töltjük meg a stadiont, meg ehhez hasonlókat. Ezt érzékeltük, de ugyanakkor szinte bizonyos voltam abban, hogy minden rendben lesz. És tényleg jól is alakult.”
Andy Fletcher: „Senki nem hitt benne, hogy egy alternatív együttes ennyi ember előtt tudna játszani, úgyhogy sok banda előtt megnyitottuk az utat, de ez az időszak azért eléggé zűrzavaros volt.”
Martin Gore: „A Rose Bowl-beli koncert természetesen nagyon különleges esemény volt, de azt hiszem, annyira idegesek voltunk a filmezés és a felvétel miatt - plusz még a hetvenötezer ember [sic!] -, hogy nem élveztük annyira, amennyire lehetett volna.”
Alan Wilder: „Nem élhettük át, nem élvezhettük a pillanatot, egyszerűen túlságosan izgultunk ahhoz. Úgyhogy egyikünk sem élvezte a koncertet. Nem is játszottunk kifejezetten jól azon az estén. Csak most, utólag lehet felfogni - a film megőrizte, és a hangja is egy kicsit ki lett pofozva -, hogy milyen nagy és különleges pillanat volt ez az együttes számára, és kellett volna egy kis időt szakítani arra is, hogy egy kicsit élvezzük.”
Daniel Miller: „Először is, már a puszta tények is bámulatosak - a hetvenezer ember fizikai jelenléte is. Sosem voltam még hetvenezres koncerten. Másodszor, a hetvenezer ember nem egyszerűen csak nézte a koncertet, hanem részt vett rajta, és tényleg reagált is. Mindenki rajongó volt, nem egyszerűen csak azt mondták, »oké, menjünk, nézzük, milyen lesz«. Úgy tűnt, hetvenezer rajongó volt ott - Depeche Mode-rajongók... Hogy őszinte legyek, a 101 egy csupán a méreténél fogva is jelentős esemény dokumentuma. Senki sem igazán akarta elhinni Angliában - vagy bárhol máshol a világon -, hogy eladtunk hetvennyolcezer [sic!] jegyet a Rose Bowl stadionban. Ez a lenyűgöző válasz erre, és igazán ezért akartuk rögzíteni.”
Alan Wilder: „A Rose Bowl a monitorproblémák miatt valójában nem tartozik a legjobb előadásaink közé, de hitelességet biztosított nekünk Európában, ahol nem is akarták elhinni, milyen népszerűek vagyunk Amerikában.”
Andy Fletcher: „Azt hiszem, az egyik legőszintébb filmet készítettük a zeneiparról. Nem volt a slágerlistákon igazán sikeres albumunk Amerikában, ennek ellenére nevetségesen nagy tömegek előtt játszottunk! Már csináltunk egy koncertvideót Hamburgban, úgyhogy most nem akartunk normális koncertvideót, sem rock-dokumentumfilmet. Úgyhogy kitaláltuk a versenyt megnyerő srácokat, akik végig követnek minket az úton. És bejött.”
Alan Wilder: „Nézőpontom szerint a film nem valami hatalmas leleplező dokumentum. Nem is próbálta feltárni a zenekaron belüli dinamikát, úgyhogy nem tudtam meg semmit magamról. És sosem engedtük Don Pennebaker-nek, hogy a turnézás árnyoldalait is bemutassa. Meglettem volna a „rajongók a buszon” nézőpont nélkül is, bár nélkülük valószínűleg olyan lett volna, mint bármely más turnéfilm. A zenekar és közönsége közti már-már vallásos rituálé megfigyelése volt az egyetlen, ami Pennebaker-t igazán érdekelte - ezt próbálta feltárni, és a körülmények ismeretében azt hiszem, igaza volt.”
Alan, Shunt Q+A: "Ha újra kellene kezdenem az egészet, nem hiszem, hogy sokat változtatnék, eltekintve néhány frizurától és attól a hülye csizmától, amit a "101"-ben viseltem. Ja, és azt is biztosra venném, hogy nem ébredtem fel aznap, amikor az "It's Called A Heart" klipjét forgattuk."
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): Az egész Depeche dolgot valahogy ekkor értették meg az emberek. Az album még a Billboard Top 40-be is bejutott, amikor ott turnéztunk. Borzasztóan fontos mérföldkő volt.
Andy Franks (turnészervező): Amerika egyszer csak fel- és ráébredt. Az egész ország, egyszerre.
Dan Silver (koncertszervező): Hirtelen divatossá váltak. Csupa jó dolog történt velük.
Andy Franks (turnészervező): Dél-Kalifornia ma is és akkor is különbözött a többi államtól. Régóta favorizálta már a Depeche-t ott az egyik rádióadó, a KROQ. Mintha az együttes saját állama lett volna.
Dan Silver (koncertszervező): Ebben az értelemben, valóban nem a tömegeknek játszottak, hanem csak egy extrém, de annál kiváltságosabb közönségnek.
Bruce Kirkland (Second Vision, elnök): Az ember egyszer csak ráébredt, hogy milyen fontos ez az együttes a rajongóinak. Ilyenkor kifejezetten a 16-17 éves, Narancsvidékről származó elidegenedett fiatalokról beszélek. A Depeche Mode szövegei, és zenéje teljesen lenyűgözte őket. A dolog teljessé tétele érdekében, a '101' film ötlete ezen okból fogalmazódott meg. Arra gondoltunk: "Vajon mi lenne, ha az egyenlet másik oldalára odaraknánk magukat a rajongókat?!" Felraktunk hát egy tucat rajongót a turnébuszra és átzavartuk őket az országon. Maga film legalább annyira a rajongókról szólt, mint az együttesről.
Rádió VJ: Itt a 92.7, WDRE, New York, New Music. Jó estét! A Nevem Malibu Sue. A Depeche Mode filmet forgat és szeretné, ha rajongók is lennének benne. A jelentkezőknek minimum 18 évesnek kell lenniük, illetve rendelkezésre kell állniuk június 10. és 18. között. A válogatás vasárnap este 7-kor lesz, a Malibu diszkóban. Öltözzetek a mozihoz! Sok szerencsét!
Bruce Kirkland (Second Vision, elnök): Azt hiszem, a rajongók szerepeltetése megnyerő pontja volt a filmnek. Mindezek felett ott volt az együttes, aki mintha jelezte volna: "Itt vagyunk, betörtünk Amerikába!" Ugyanakkor izgalmas volt a bandát a rajongókon keresztül is látni. Az alternatív kultúráról szólt az egész. Pennebakernél jobban pedig senki sem örökíthette volna meg a dolgot, hisz ő mindig is ezt tette.
Daniel Miller (Mute Records, elnök): Akkoriban a Virgin végezte a videók terjesztését számunkra. Dolgozott náluk egy fickó, akit Angus Margerison-nak hívtak. Ő ajánlotta: "Miért nem kéritek fel Pennebaker-t?" Erre én: "Biztosan nem csinálná meg." Pennebaker mégiscsak egy legenda. Jónéhányat ő készítette a legfontosabb rock dokumentációk közül. Végül, mégis felhívtam és annyit mondott: "Megcsinálom."
Andy Franks (turnészervező): Csináltunk ugyan már TV műsorokat és hasonló felvételeket, de filmhez hasonlót még sohasem. Erre csak annyit mondtak: "Észre sem fogjátok venni a kamerákat." "Dehogynem!" - gondoltuk. Egész idő alatt a nyakunkon ültek.
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): Mint a legyek a falon.
Andy Franks (turnészervező): Így volt.
Bruce Kirkland (Second Vision, elnök): Szerettünk volna érzékeltetni azt, hogy a film nem valamifajta jól megkomponált marketing eszköz a zenekar részéről.
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): Olyannyira jól ment a szekér, hogy elhatároztuk, nem egyszerűen csak az amerikai szakaszt, hanem az egész turnét megkoronázzuk egy különleges koncerttel.
Dan Silver (koncertszervező): Az amerikai turné egyszerűen fenomenális volt, üzletileg is. A befejező koncert mindössze annak a kinyilvánítása volt, hogy a turné véget ér és felhívja a figyelmet, "Itt az együttes!"
Dave Gahan: Azt hiszem, kezdetben egy Altamont (The Rolling Stones 1969) típusú ingyen koncertet akartunk adni a rajongóknak. Viszont lehetetlennek tűnt megszervezni, főként azért, mert a promóterek nem igazán akartak befektetni.
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): Egy olyan stadion mellett döntöttek, amelyet jó ideje, már a '70-as évek óta nem használtak zenés rendezvényre. A kérdéses az volt, hogy vajon sikerül-e nekik a dolog.
Andy Franks (turnészervező): Idegesek voltak amiatt, hogy bizonyos értelemben túl nagy kockázatot vállalnak. Hatalmas volt az a stadion.
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): Igazán bátor lépés volt.
Riporter: Mondjátok, miért vállaltátok be ezt a dolgot? Amikor először hallottam, meggyőződésem volt, hogy az emberek zöme azt gondolja majd: "Ez egy igen komoly rizikó ennek a zenekarnak!"
Dave Gahan: Előadtuk az ötletünket különböző embereknek. Még azok az emberek is, akik régóta velünk dolgoztak -például az Államokban dolgozó ügynökünk Wayne Forte- azt gondolták, megőrültünk. Még a lemezkiadó is azt gondolta, sohasem töltjük meg azt a stadiont.
Dan Silver (koncertszervező): Hazárdjáték volt. Dupla vagy semmi volt az együttes részéről.
Andy Franks (turnészervező): Abban az esetben, ha egy fedett csarnokban mindössze a helyek felét adja el az ember, mindig ott a lehetőség, hogy elfüggönyözzön bizonyos részeket, hogy ne nézzen ki rosszul a dolog. Ezzel szemben, ha szabad ég alatt van a koncert...
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): Védtelen vagy.
Andy Franks (turnészervező): Pontosan.
Dave Gahan: Biztosan voltunk abban, hogy a rajongók akár Texasból vagy New York-ból is átutaznának ezért a koncertért.
Neil Ferris (rádió promóter): Az egyik nap együtt ebédeltem egy ismerőssel, aki a BBC TV-nél dolgozott. Azt mondta: "Jövő héten Amerikába utazom. A Pet Shop Boys-t fogjuk filmezni. A Rose Bowl-ban játszanak, Pasadénában. Valami 150.000 vagy 100.000 embernek játszanak ott." Azt kérdeztem: "Mikor?" Megadta a dátumot. Erre én: "Nem hiszem, hogy az a Pet Shop Boys lenne. Inkább a Depeche Mode." Erre ő: "Ők nem töltenék meg a Rose Bowlt." Kimentem az utcára, egy telefonfülkébe és felhívtam Danielt. Visszamentem, és nagyon büszke voltam. Csak annyit mondtam: "A helyzet az, hogy a Pet Shop Boys egyik formációja lesz a Depeche Mode előzenekara!" Igen!
Dan Silver (koncertszervező): A produkción, beszerelésen dolgozó embereken nagy volt a nyomás. Óriási vállalkozás volt. Emlékszem, az állványozók csak nézték a hangfalcsoportokat, és azt mondogatták: "Ez kettővel több, mint ami a Grateful Dead-en volt."
Andy Franks (turnészervező): A fazont, aki a Woodstock-ot építette, Chip Moncknak hívták - valóban ez volt az igazi neve. Szóval, az ő ötlete volt, hogy négy pillérre állítsuk a színpadot, így annak a teteje leereszthető lesz a földig. Fellógatták hát az összes fény- és hangcuccot, hogy a végén egyszerűen csak felhúzzák azt. Természetesen, amikor fel akarták húzni, egyszerűen nem mozdult. Le kellett szedniük mindent és kezdtünk kifutni az időből.
Andy Franks - 1988 (turnészervező): Minden csúszik! Eddig csupa szerencsétlen dolog történt ma itt, kezdve a tetővel. Minden, ami történik, késésben van. Mindennel csak a gond van. Leégett néhány szintetizátor és még sorolhatnám...
Andy Franks (turnészervező): Végül, lezajlott a koncert. A tető a helyére került, leszedtek, majd újra felraktak rá mindent. Egy daru, hatalmas kötéllel tartotta hátulról a színpadot, hogy ne zuhanjon le a közönségre.
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): Próbált már meg valaki egy darut kölcsönözni Kaliforniában, péntek este?
Andy Franks (turnészervező): Gyilkos vállalkozás délután 5 után.
Dan Silver (koncertszervező): Az időjárás borzalmas volt. Az együttes véghez vitte a legviccesebb hangpróbát, amit valaha láttam. Martin babrált valamit a gitáron, teljesen oda nem illő dalokat játszott. Igazából nem is volt valódi hangbeállás. Az egész szétesett és extrém volt.
Alan Wilder: A turné azon egyetlen koncertjén egy másik monitor és hangosító rendszert kellett használnunk, már csak a hely nagysága miatt is. Egy olyat, amit addig még sohasem használtunk. Naná, hogy minden elromlott. Azt hiszem, a billentyűzet tulajdonképpen működött, viszont a saját hangunkat már nem hallottuk vissza a monitorokból. Dave süket volt.
Dave Gahan: Emlékszem, felmentem a színpadra és menten el is ment a hangom. Akár most. Piszok gyorsan elment a hangom. Végül azonban valahogy túléltük... Lenyűgöző volt.
Andy Fletcher: A filmben minden benne van. Az összes izgalom. A hosszú séta a színpadig.
Bruce Kirkland (Second Vision, elnök): Nincs ahhoz fogható érzés, amit 65.000 ember kreál egy stadionban, már csak a jelenlétük is. Igazán fontos mérföldkő volt ez az együttes életében.
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): A 'Blasphemous Rumours' alatt, amikor Dave arról énekelt, hogy Istennek rossz a humorérzéke, az ég egyszer csak megnyílt, villámlott és ömleni kezdett az eső. (azóta kiderült, hogy a Sacred alatt történt mindez, a villámlás pedig a Something To Do alatt).
Dave Gahan: Klasszikus történet. A felhők összegyűltek és hirtelen megnyílt felettünk az ég. Rémisztő volt.
Martin Gore: Sokat viccelődtünk azon, hogy olybá tűnik, a szomorúság fellegei követnek bennünket bárhová. Manapság annyira már nem jellemző, de voltak idők, amikor jóformán minden egyes este, bárhol is játszottunk, esett.
Daryl Bamonte (személyi asszisztens): Az áramelosztók egyike sem volt természetesen letakarva. A produkciós csapat szerint ugyanis: "Soha, de soha nem esik az eső júniusban, Kaliforniában." Erre mi: "Pedig, ez eső! Elővennétek néhány vízhatlan ponyvát?" Ez a dolog önmagában is elég volt a rádióknak és a sajtónak, hogy beszéljenek rólunk. Az egész pontosan akkor történt, amikor Dave azokat a sorokat énekelte.
Dave Gahan: Olyan volt, mintha legalábbis a Stones 'Sympathy For The Devil' című számát akartuk volna eljátszani. Nyílván, azért túléltük.
Andy Franks (turnészervező): Nagyon nagy esemény volt. Masszív koncert, 70.000 eladott jeggyel. Bizonyosan ők voltak a legnagyobb angol banda, illetve talán egész Amerikában az egyik legnagyobb banda akkortájt.