Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

Sister Of Night, 1998

2022. április 15. - Szigi.
Az Ultra két rövid instrumentális dalának a "koncertverziójának" a bemutatásától eltekintünk - az Uselink a hamarosan úgyis szóba kerülő los angelesi Ultra-Partyn, a Junior Painkiller pedig a már tárgyalt londoni Adrenaline Village-fellépésen volt a koncertintro - így máris a Sister Of Night koncertváltozataira kerül a sor. Ez az az Ultra albumdal (tehát nem kislemezes dal), amely a legtöbbször felcsendült Depeche Mode koncerteken, sőt megjelenése óta csak a Touring The Angel-en és a Delta Machine Tour-on nem játszották egyszer sem - sajnos magyarországi fellépésen pont nem hallhattuk soha. A Sister Of Night-ot koncerten kivétel nélkül mindig Martin adja elő, és egy kivételével mindig zongorás verzióban. 1998-ban, a The Singles Touron a turné utolsó, decemberi szakaszán játszották el 5 alkalommal (köztük a KROQ Almost Acoustic Christmas rendezvényen is). Ez pedig a turné "igazi"* los angelesi állomásán felvett felvétel (*=a KROQ Almost Acoustic Christmas is Los Angelesben volt), Peter Gordeno zongorajátékával és némi meglepetésre Christian némi dobolásával a dal közepétől. Martin mintha mélyebben énekelne a szokásosnál, "öblösítene"... szerintetek? :D
 

The Love Thieves, 2003

Ma pedig az Ultra koncertváltozataival fogunk foglalkozni. Nincs olyan sok: hiszen, ahogy megszokhattátok, a kislemezek koncertváltozatait a kislemezeknél veszem sorra, így maradnak az Ultra albumdalai.
 
Az első mindjárt egy rendhagyó alkotás: a THE LOVE THIEVES ugyanis Depeche Mode koncerten soha nem csendült fel, ám 2003-ban, Martin szólóturnéján, az A Night With Martin L. Gore elnevezésű koncertsorozaton hallhattuk. Itt van a londoni koncert felvétele: Martin nagyjából albumverzióban játssza a dalt (bár plusz ütősök és zongora is hallható a dalban). Csúcspont: amikor Martin a "my lonely soul brothers" résznél kimutat a közönségre :)
 

Egy kislemez, amivel jövőre többet fogunk foglalkozni: 19 éves a Stardust!

És a mai maratoni bejegyzéssorozat utolsó darabja, egy kislemez, amivel részletesebben jövőre, a 20. évfordulóján fogunk foglalkozni: 2003-ban ezen a napon került a boltokba Martin Counterfeit 2 című szólólemezének első kislemeze, a STARDUST! Elég komoly videót forgattak hozzá :)
 

36 éves az A Question Of Lust - a "százegyes" verziójával emlékezünk

Két bejegyzés erejéig megszakítjuk az Ultra bejegyzésfolyamot, hiszen ma még további két (sőt, a tegnap "ellőtt" Bloodline-nal együtt 3) DM-hez kötődő kiadvány is jubilál. Itt az első, az A QUESTION OF LUST, amely ma 36 éve került boltokba, és amelynek természetesen most az "újonnan" napvilágra került, a 101 újrakiadáson megtalálható koncertváltozatát mutatom.
 

Egy kendőzetlenebb Ultra-dokumentumfilm 2007-ből

Az Ultrához 10 évvel később, 2007-ben is készült egy dokumentumfilm, amikoris SACD-n kiadták az összes albumot az Exciter-ig bezárólag. Ez a nagyobb lélegzetű dokumentumfilm már sokkal mélyebbre megy az összefüggésekben és a korábbinál jóval kenződetlenebbül beszél az Ultra környékén fennálló feszültségekről. Bónusz: itt debütált Dave Rodolfó-bajsza :D
 

Az egyik legvagányabb dokumentumfilm - Ultra EPK!

Nem nagyon volt vagányabb EPK-ja a Depeche Mode-nak, mint az Ultrához készült rövidfilm! Indusztriális környezet, brutáljó zene, képernyőkön feltűnő együttestagok, akik közben sétálnak - szerintem nagyon állat! És a témák? Természetesen a drogok, a lemez, az, hogy miért Ultra a lemez címe, Alan távozása, és az elmaradhatatlan Gary Glitter :D
 

25 éves az Ultra: Junior Painkiller

Az Insight elhalkulása után 1 percig csend volt a CD lejátszóban, majd pedig jött egy "hidden track", amelynek a címe JUNIOR PAINKILLER lett. Nem csoda: ez ugyanis a Barrel Of A Gun instrumentális B-oldalas dalának, a Painkiller-nek az "üstdobos" lezárása. Nagyon hangulatos, "sivatagi" képeket hoz elénk, de nem a világ legötletesebb albumzáró megoldása... mindenesetre ez is hozzátartozik az Ultra egyediségéhez!
 

25 éves az Ultra: Insight

A 25 éve megjelent Ultra "elvileg" utolsó dala, az INSIGHT, amelynek a demója már 1995 novemberében kész volt; a Useless és a Sister Of Night mellett ezzel a három dallal vágtak neki a gyötrelmes felvételi időszaknak. Az Insight is egy lassú dal, finom dobokkal és kissé Violatorosan mormogó basszusával hamar kellemes hangulatot teremt. Jön a versszak és Dave lassú éneke, háttérben elszór elektronikus effektekkel - egyelőre mintha a legtipikusabb Ultra-dalt akarták volna összeállítani. Aztán viszont a második versszakban szintet ugrunk: végre megjön Martin a vokálba, és megszólal a háttérben egy csodálatos zongorajáték, ami innentől végigkíséri a dalt. A refrén aztán leszedi a fejünket: bejön egy körkörösen suhogó-csattogó dobalap, ami végigkíséri az egyelőre csak néhány soros refrént. Szerencsére Martin vokálja velünk marad a refrén alatt, sőt, a második versszakban is, sőt, a "lead me on" sort még egy plusz vokálban is megkapjuk. Aztán jön az új refrén, majd egy rövid kiállás (és Martin vokál) után ismét a refrén (ezúttal csak a dobokkal, de aztán a "fire still burns" résznél bejön a "suhogó-csattogó" effekt is. Martin egy pillanatra egyedül hagyja a vokálban a pozitív üzeneteket éneklő Dave-et (The fire still burns, whatever you do now, the world still turns, I'm talking to you now"), hogy aztán a dalszerző egy szépséges kétszólamú "you've got to give love!" "kántálással" zárja le a dalt. Elképesztően pozitív lezárás: "a tűz még mindig ég!" és közben Martin éneke: "kell, hogy adj szeretetet!" - többre nem is számíthattunk a viharos kilencvenes évek közepe után! Az egyik legjobb zárószám, bár persze az elhalkulás után van itt még egy kis meglepetés...
 

25 éves az Ultra: The Bottom Line

Az Ultra B-oldalára (a hetes számtól) már csak lassú dalok jutottak, nem meglepő módon a lemez második Martin által énekelt dala, a THE BOTTOM LINE is egy ködös, borongós dal, igencsak cizellált dalszöveggel, amelyben valószínűleg ismét a halál lehet a téma (erre utal az "I'm dying to - Im dying too" szójáték). Martin azt nyilatkozta, hogy ez a lemez "ál-country" dala, ám a közreműködők listája meglepőbb: a steel-gitárnál a korszak népszerű session-zenésze, BJ Cole játszik, a doboknál viszont egy igazi nagyágyú, a legendás Can együttes dobosa, Jaki Liebezeit ül. Ismét halk kezdés, majd jellegzetes, ismétlődő basszusjáték, jellegzetes Ultra-szintidallamok, steel-gitár, izgalmas ütősök (néha belepörgetéssel!) jellemzik a dalt, amelyben sokkal több réteg van, mint amit elsőre gondolnánk róla. A legkedvesebb részek a dalban számomra Martin suttogásai ("...heaven is in front of me..."), a dying to-dying too szójáték, és a hümmögéssel kisért lezárás. Itt sincs lehalkulás, hanem meglepően frappáns a lezárás (főleg az album néhány más dalához képest).
 

25 éves az Ultra: Freestate

A jazztolvajlásból - a hangokból ítélve - hirtelen mintha egy kikötőbe érkeznénk (egy pillanatra a Sibeling is beugorhat), ám aztán indul a következő szellős, lassú Ultra-dal, a FREESTATE! Tim Simenon szerint 7 vagy 8 változata is van a dalnak, azaz nem könnyen született meg, de "megérte várni". A countrys hatású gitár remekül felvezeti Dave szépséges, felszabadult énekét. A gitár és Dave éneke is visszhangosítva van, így növelve a térhatást. Ezúttal a szöveg is mintha "nekünk szólna", kifejezetten bátorító, "fejet felemelő" sorokat írt Martin. A refrén kiváló: beindulnak a dobok, Dave hangja remekül szól, talán Martin vokálját hiányolhatjuk. Aztán jön egy remek gitárszóló, amire aztán szinte rögtön felel egy másik, a dal elejét uraló countrygitár-dallamsor. A háttérben elszórt elektronikus hangok is növelik a dal így is kiemelkedő térhatását. És aztán zuhanunk a második refrénbe, majd jön ismét a "második" gitárszóló (említettem már, hogy melyik Depeche Mode lemezen van a legtöbb gitár? ;) ), a háttérben vonósszerű hangok, majd meglepetésre kiállás utáni lehalkulás, tehát nem csak "sima" fade-out. A ráérős Ultrára jellemző, hogy ez a dal több, mint 6 és fél perces - ami viszont kissé szomorú, hogy koncerten soha nem hallhattuk ezt az alkotást.
 

süti beállítások módosítása