Ebben a videóban pedig az azóta elhunyt Brian Griffin pedig a Some Great Reward borítójáról beszél, amelyet ő tervezett:
Ma pedig a Some Great Reward album azon dalainak a koncertverzióit vesszük végig, amelyek nem jelentek meg kislemezen. Ez nem is olyan könnyű, hiszen az albumnak csaknem a fele kislemezen végezte: a People Are People koncertverzióit márciusban, a Master And Servantét augusztusban vettem végig, a Blasphemous Rumours-ét és a vele dupla A oldalon megjelent Somebody-ét pedig novemberben fogom ledarálni. Úgyhogy marad 5 dal koncertverziója, amelyből ráadásul az egyik soha nem is volt koncerten, csak egy studio session-ön játszották el.
Elsőként nézzük tehát a Something To Do koncertváltozatait! Az album bővérű nyitódala messze a legnépszerűbb koncertdal volt a kislemezes dalok mellett a nyolcvanas években: a 101-ig minden egyes koncerten játszották. A Some Great Reward Tour minden egyes állomásán - a Master And Servant-ból kiimportált, "Slavery Whip"-nek nevezett intro után - ezzel kezdődött a koncert. Nem térünk el egy hanggal sem az albumbverziótól, de nem is kell, az öltönyös Dave máris felszántja a színpadot:
A Something To Do 1986-ban is a setlist része maradt, a koncertek kétharmada felé közeledve, egy pörgős blokk közepén játszották minden egyes Black Celebration Tour-koncerten. Ez a változat sem tér el az albumverziótól, bár a dobokat valamiért ütősebbnek érzem, mint egy turnéval ezelőtt.
A Something To Do a Music For The Masses Tour-ra is a setlist része maradt, mégpedig nagyon jó helyen csendült fel: a háromszámos Music For The Masses-kezdés után pörgette fel az "old-school" hangulatot. Alan ekkortájt nyilatkozta a dalról, hogy nagyon jól illik a koncertek folyamába a dal, ezért is játszák minden egyes koncertjükön. Következzék a 101 verzió!
A Something To Do a World Violation Tour-ra kikerült a koncertek dallistájából, és azóta már csak egyetlenegyszer bukkant elő, meglepő módon a Devotional Touron. Tudomásunk szerint egyszer játszották csak, Brüsszelben, a második estén, mindjárt a második ráadás első dalaként (a Fly On The Windscreen cseredalaként). Át is dolgozták némiképp a dalt, sokkal lassabban, nehézkesebben indul (mintha élődobok lennének benne, de nem azok voltak), aztán nem sokkal később átváltunk az albumverzióhoz közeli sebességre. Nagyon nagy kár, hogy csak egyszer játszották - és még nagyobb kár, hogy azóta egyszer sem!
A Lie To Me a Some Great Reward Touron szerepelt egyedül, mégpedig a koncertek közepén, a Martin-blokk után nem sokkal. Ez egy enyhén lakodalmas változata a dalnak, nagy meglepetésemre az Almost Predictable Almost blog szerzője, Dave nagyon szereti ezt a koncertverziót.
A zenekar is szereti, nézzük csak:
Martin Gore: „Nem tudom, hogy a legjobb verziót készítettük-e belőle, amit csak lehetett volna, de nekem nagyon tetszik, mint dal.”
Daniel Miller: „A Lie To Me szerintem az egyik legerősebb dal volt, amit Martin addig írt. Szerintem egyszerűen csodálatos érzés jelent meg benne.”
Martin Gore: „Ez volt az egyik első szám, amiben volt egy jellegzetes akkordváltás volt, amit az évek során túlhasználtam" során.”
Dave Gahan: „A Lie To Me egy olyan dal volt, amit már régóta játszottunk élőben, amit mindig is nagyon szerettem, szerintem nagyon egyszerű és közvetlen, és tulajdonképpen eljátszottunk az ötlettel, hogy eljátsszuk a Touring The Angel-en.
"Természetesen" a dal 1985 óta nem szerepel DM koncerteken.
Az It Doesn't Matter két turnén is szerepelt, igaz a Some Great Reward Touron csak egyszer. Ez az egy előadás azonban igen emlékezetesre sikeredett... A 39 évvel ezelőtti tokioi koncerten az egyszámos Martin blokknál Alan leült a zongorához, és - mint addig a turné minden előadásán - a Somebody-t kezdte el játszani. Meglepetésre Martin viszont - a turné során először - a Some Great Reward másik általa énekelt dalát, az It Doesn't Matter-t kezdte el rá énekelni. Szinte hallható Alan megrökönyödése, de aztán továbbjátszotta az egyre inkább improvizációba hajló Somebody-variánst, Martin pedig továbbra is maradt az It Doesn't Matter-nél. A koncert után állítólag az elfogyasztott jelentős mennyiségű szakét hibáztatta Martin a "bakiért" :) Itt hallható a meglehetősen kakofón, ráadásul nem túl jó minőségű verzió; egy kis bájos gyöngyszem a korai Depeche Mode világából!
Vicces, hogy napra pontosan 4 évvel a negyedik albumuk megjelenése előtt... erről többször is írtam már, legutóbb itt.
Ma 40 éve jelent meg a Depeche Mode negyedik nagylemeze, a SOME GREAT REWARD! Kétnapos bejegyzéscúnami következik.
A Some Great Reward a második lemez volt, amelyet Alan Wilderrel, mint teljes jogú zenekari taggal vettek fel (az A Broken Frame stúdiófelvételeinél még nem volt Alan teljes jogú tag), és ez volt a második lemez, amelyet Berlinben, a Hansa stúdióban vettek fel. A lemezre kerülő dalok közül nyolcat Martin Gore, egyet pedig (If You Want) Alan Wilder szerzett. Első ízben két Martin által énekelt dal is felkerült a lemezre (It Doesn’t Matter, Somebody).
A lemez hangzása nem sokat változott a Construction Time Again óta, tulajdonképpen annak egy koforrottabb változata lett. A DM továbbra is lelkesen használta a sampling tulajdonságait: a lemezt ipari hangzású zajok színesítik (bár emellett előszeretettel használtak konyhai eszközök zajait, mint például kések, villák vagy ollók, sőt, még játékboltból származó gyermekhangszerek zajait is (marimba, zongora, szaxofon, xilofon). Gareth Jones producer kiemelte, hogy erőtől duzzadó, ütős, súlyos hangzású lemezt akartak készíteni. Gareth ekkortájt az Einstürzende Neubauten lemezén is dolgozott, szintén Berlinben, és az ott alkalmazott megoldásokat átcsempészte a Some Great Reward-ra is. Daniel Miller Steve Reichet, Alan Wilder pedig Philip Glasst emelte ki, mint ekkortájt érkezett zenei inspiráció, Martin pedig megemlítette, hogy ekkortájt Daniel Miller vásárolt egy Synclavier samplert, ami egyrészt kitágította a zenekészítés lehetőségeit, nem mellékesen pedig a mintavételezés is könnyebbé vált.
A dalszövegek jelentős változáson estek keresztül. Talán annak is köszönhetően, hogy Martin ekkortájt szerelmes volt a német barátnőjébe, de a szövegvilág szinte teljesen szakít az előző lemez társadalomkritikus, politikus szövegeivel, és teljes egészében az emberi kapcsolatokra koncentrál. Ebből a szempontból ez az első jellegzetesen DM témákkal foglalkozó lemez: a férfi-nő kapcsolatok, az alárendeltség-fölérendeltség kérdése, a szexuális kétértelműségek és némi szado-mazo sejtetés ezen a lemezen kerül a zenekar témarepertoárjába.
Már a lemez borítója - amit ezúttal is Brian Griffin tervezett - jól sejteti a lemez fő témáját: egy nagy ipari csarnokban egy picinek látszó pár szerelmesen nézi egymást. Ez számomra az elidegenítő, üres külvilág és az apróságnak tűnő, mégis nagyon fontos érzelmi élet éles kontrasztját jeleníti meg. A lemez dalszövegei jól rezonálnak erre a gondolatra.
A Some Great Reward az eddigi legjobb helyezést érte el a brit slágerlistán, ötödik helyen végzett. Az Egyesült Államokban az 51. helyig jutott. Meglett viszont az első listavezető helyezés: utólag nem meglepő módon Németországban került első ízben Depeche Mode lemez a slágerlista első helyére.
Itt az említett borító:
Itt pedig a lemez teljes tartalma:
Az album zárt, klausztrofób világába hirtelen a külvilág zajai szűrődnek be, sőt, akkor sem szűnnek meg, amikor megszólal Alan zongorája és Martin lágyan elkezdi a Depeche Mode egyik leggyönyörűbb alkotását, SOMEBODY című dalt. Martin lágyan, szelíden énekel - a hírek szerint a jobb beleélés kedvéért a dal feléneklése közben meztelenre vetkőzött a Hansa Stúdió pincéjében - és a szépséges hangulatot Alan magabiztos zongorajátéka kíséri. Bő 4 perc időtlen szépség az album nyugvópontján, bár aztán a dal végén a külvilág zaja újra felerősödik (talán valami kikötő és játszótér hangjai hallatszanak, meg egy szélesen derülő, koccintó társaság). A dal szívdobogással, néhány érzéki sóhajjal és aztán egy halk, de meglepően elidegenítő ismétlődő szintidallammal zárul - talán ez ismét a külvilág betüremkedése? A Somebody eredetileg Dave által énekelt dal lett volna, de aztán úgy döntöttek a stúdióban, hogy Martinnak jobban áll ez a lágy köntösbe csomagolt, a női nemnek szóló meglepően nyílt "ultimátum". A dalt Martin és Alan élőben rögzítette, és mindössze három alkalom kellett a tökéletes végeredményhez.
A Somebody andalító dallamai után nagyobb kontraszt nem is jöhetne, hiszen jön az album legharsányabb dala, a MASTER AND SERVANT! Ez egy igazi "mindent-bele"dal, agresszív dobokkal, kemény basszusokkal, ostorszerű effektekkel és öblös, harsogó Dave énekkel. Nem olyan rég alaposan kielemeztem a dalt (hiszen augusztus 20-án negyvenedik évfordulója volt), úgyhogy itt csak megemlíteném, hogy az albumverzió valamivel hosszabb, mint a kislemezes - főleg az elején hosszabb az instrumentális betét. A 2009-es koncertverzió erre alapult!
Az If You Want vészjósló hangulata egy percig sem enged az album végére sem, ugyanis a Some Great Reward az egyik legsötétebb Depeche Mode alkotással, a BLASPHEMOUS RUMOURS című dallal zárul. A dalt végigkísérő, kísérteties kezdő szintidallam, a szaggatott dob, a térben zörgő fazekak az ollónyisszantás-hangok, valamint a Something To Do kezdőhangjainak újra feltűnése mind-mind csak gyászosabbá teszi az amúgy is szomorú dal összhatását, amelyen még a poposabb, beindulósabb refrén sem segít. A dal egy lányról szól, aki 16 évesen, el akarta dobni az életét, de nem sikerült neki, majd 18 évesen, Jézus Krisztusra rátalálva ütötte el egy autó. És a konklúzió: noha szinte mentegetőző a refrén kezdése "nem akarok semmiféle istenkáromló diskurzust elindítani", ámde "szerintem Istennek beteges a humorérzéke", majd a csattanó: "ha majd én halok meg, szerintem nevetni fog". A dal refrénje feloldozás nélkül halkul el, majd egy rövid instrumentális betéttel zárul a Depeche Mode ma 40 éve megjelent Some Great Reward című nagylemeze.
A ma megjelent Spirit | The 12'' Singles Box különlegessége az, hogy végre mind az 5 Highline Sessions verzió elérhető lett. Ismeretes, eddig csak a Heroes és a Going Backwards verziói voltak elérhetők (az előbbi a MODE CD Boxban, utóbbi pedig a Going Backwards kislemezen), illetve a Youtube-on látható volt egy, az említett kettőnél jelentősen rosszabb kép-és hangminőségű The Worst Crime-verzió is. Most viszont itt van kiváló (audio) minőségben a The Worst Crime, és hallható még két új változat is, a So Much Love és a Poison Heart című dalokból. Jöjjön most elsőre a The Worst Crime, ami egy kicsit lassabb és darabosabb az albumváltozatnál.
Itt friss hangzású a So Much Love, a végén egy vicces dob-belepörgetéssel:
Itt pedig egy lecsupaszítottabb, de amúgy "semmi különös" Poison Heart-verzió:
És akkor legyen itt a már jól ismert Going Backwards és Heroes Highline Sessions verzió is:
