Ma ismét egy rajongó Black Celebration-visszaemlékezését hoztam az Almost Predictable Almost blogról. Íme a fordítás:
"Panos Sialakas egy görög rajongó, aki Athénban él (és aki szerepelt a blogon, a Violator-hónapban). Ha van bármilyen Depeche Mode-dal kapcsolatos adat, amit ellenőriznetek kell, kérdezzétek őt, mivel én még nem tudtam neki olyan kérdést feltenni, amit ne tudja a zenekarról. Olyan dolgok ellenőrzésére "használom" őt, amiben nem vagyok biztos, és a segítsége a blogomhoz számos alkalommal megmentett már a Fekete Sereg megsértésétől. Teljesen rendben van, hogy abszolút szabadon kijavíthat akkor is, ha nem kérem rá. Nyilvánvaló választás volt a Black Celebration-hónapra is, vendégposztolóként, és íme, itt a cikkje, "Black Celebration: a tét emelkedik" címmel.
"Számomra az egyik legdrasztikusabb változás a Black Celebration-nel kezdődik. Onnantól érzem úgy, hogy a helyes irányban haladunk. Innentől nagyjából minden tetszik, amit valaha kiadtunk" - nyilatkozta Martin Gore, a The Singles 86-98 EPK-jén.
Black Celebration, ahol megváltoztak a játékszabályok. Abban az időben, amikor Daniel Miller új slágereket várt tőlük, a Depeche Mode nemet mondott a mentoruknak, és egy hangulatos, sötét, elektronikus lemez elkészítésével (ami aztán rajongói kedvencnek bizonyult a következő években) teljesen hátat fordított annak, ami akkoriban a piacon népszerű volt.
Valahányszor van egy közvéleménykutatás a Depeche-rajongók kedvenc DM lemezéről, a Black Celebration szinte mindenkinél a legjobb 3-ban szerepel. Talán az első helyen kevesebbszer található (ez a helyezés nyilvánvalóan a Violator-nek van fenntartva), de a Black Celebration-t szinte az összes rajongó beválasztaná a legjobbak közé. És ez így van már a megjelenés napjától, mivel a Black Celebration-nek sikerült megragadni több ezer fiatal érzéseit Európában és Amerikában. Semmi baromság a szerelemről, vagy a politikáról, csupán rácsodálkozás a párkapcsolatokra (ahol a szerelem kezdődik és végződik, akárcsak a kéj), napi kérdésekre (család, barátok, munkanélküliség, jövő, halál), és a világ probémáira (Diana hercegnő...).
Az eredmény? Egy remek lemez, amely a Depeche-t az Egyesült Királyság és Európa legnagyobbjai közé emelte, valamint az Egyesült Államokban is egyre nagyon és nagyobb helyszínekre predesztinálta, ráadásul mindezt az ottani kiadójuk komolyabb támogatása nélkül, pusztán szájhagyomány és bizonyos rádiós munkatársak fáradhatatlan munkája útján. A Black Celebration-nel lett a Depeche a világ legjobb zenei titka. Ettől a ponttól kezdve csak idő kérdése (!) volt, hogy az együttes eléri a világuralmi státusz. Az elkövetkezendő 3-4 évben ez meg is történt, zenéjükkel és hűséges rajongótáborukkal, és ebben fejlődésben a Black Celebration maradt az egyik legerősebb fegyverük.
Személyes megjegyzés: ha koncepciólemezre gondolok, mindig a Black Celebration ugrik be. Valami olyasmi, mint egy fiatal pár története, akik erős pesszimizmussal próbálnak dűlőre jutni a párkapcsolatukkal és az őket körülvevő világgal, és eljutnak a nyitó dal naivitásától (emlékezzünk, ebben az időben még mindig nagyon fiatalok voltak) a záró New Dress-ig.
Biztos vagyok benne, hogy Martin és az együttes nem gondolt erre a sajátos koncepcióra a lemez elkészítésekor. De ez a nagylemezek (és általában a művészet) egyik fontos eleme - a szabadság megadása a közönségnek, hogy lényegében bármilyen értelmezést levonjon a művészi "termékből".
És igen, kétségtelen, hogy a Black Celebration a legnagyszerűbb lemezek közé tartozik. Még ma is teret kitöltően és inspirálóan hangzik, és mindmáig fontos lemez, nemcsak a Depeche, hanem az egész elektronikus és az alternatív zenei színtér számára."