A mai olvasnivaló a Black Celebration korszakból egy interjú, a No.1 magazinból, 1986 február végéről. Keményen fogalmazó Dave, dühöngő Andy, visszafogott Alan és Martin, a lusta gazember, aki még interjút adni se tud :D És ugye, hogy hülyén néz ki egy háromtagú zenekar?!? :) :( Természetesen a cikk ezúttal is az Almost Predictable Almost blogról származik.
"Berlin a Depeche Mode második otthona lett. Ez egy olyan város, ami megfelel a temperamentumuknak és jól tükrözi a zenéjüket. Berlin egy furcsa, kísérteties hely, egy fallal körülvett sziget, amit senkiföldje szegélyez, amelyen keresztek mutatják azok sírját, akik kudarcot vallottak a Keletről való menekülés közben. Február Berlinben minden szempontból elég hűvös, markáns éle van a városnak, és a Depeche Mode-nak ez fekszik.
Az elmúlt három évben a Modey (?!) itt (főleg a Hansa stúdióban) töltötte az élete hegyharmadát, ahol felvették a Construction Time Again és a Some Great Reward című nagylemezeket és most fejezik be az új albumukat, amely a Black Celebration címre hallgat.
A Hansa kontrollszobájából kilépő Depeche Mode maga a Fekete Ünnep. Tetőtől talpig fekete bőrben a vékony sziluettjük és a sápadt arcaik úgy mutatja őket, mintha gonoszak lennének. Valójában mindannyian rendkívül nyugodt és kellemes beszélgetőpartnerek, de ez az imidzs már második bőrként rájuk égett.
"Rosszul érzem magam" - jelenti ki Dave Gahan, miközben néhány foltot suvickol le az új bőrruhájáról. "Beteg vagyok". Alan Wilder és Martin Gore követi őt a próbateremből, és a hűtőhöz lépnek. Amikor a Depeche turnén vagy stúdióban van, vegetáriánus ételekkel teli feltöltött hűtő áll rendelkezésükre.
Martin egy sajttekercset vizsgál meg a tőle megszokott távolba meredő tekintettel. Mindig úgy néz ki, hogy éppen most fog valami egetrengetőt mondani. De sohasem mond.
Fletch a legbeszédesebb, szokás szerint. Olvasott egy történetet a Sun-ban: "Simon dobta Yasmin-t egy modellért". "Nincs benne túl sok hitelesség, de ezek az emberek ilyenek". Fletch egy moralista.
Végül Dave kezdi magát elég jól érezni ahhoz, hogy beszélni kezdjen. Megkérdeztem tőle, hogy miben a legvarázslatosabb Berlin?
"A légkörében. Ez egy kis hely, és eléggé elzárt. Nincsenek olyan zavaró tényezők, mint Londonban. Én már nem is dolgozhatok Angliában többé. Ez elég vicces. A stúdió közvetlenül a berlini fal mellett található, de egyikünk se járt még Keleten. Martin egyszer próbálkozott, de megtagadták a belépést. Nem tetszett nekik, ahogy Martin fel volt öltözve. Azt gondolták, hogy egy huligán. Az emberek talán azt képzeli, mert hogy azért dolgozunk itt, mert hogy itt nagyon kemény az élet, de én nem érzem ezt. Ez a hely eléggé külvárosi. Berlin olyan, mint Brixton.
Fletch leteszi az újságot, és elkezdünk beszélgetni az új kislemezről, a "Stripped"-ről. A zenekar minden tagja nagyon izgatott a kislemez fogadtatása miatt, ami meglehetősen kockázatosnak tűnik a vidám, régivágású popdal, az It's Called A Heart után.
Andy: "A Stripped mögött álló gondolat az, hogy milyen egy napra elszakadni a civilizációtól és visszatérni az alapokhoz valahol vidéken. A klipben egy autót bontunk és egy TV-t szedünk szét... azt hiszem, kicsit hmmm... szimbolikus."
Dave: "Ez nem a szexről szól. Inkább hogy nincs senkid, csak önmagad. Persze a dalban szereplők levetkőzhetnek, ha akarnak... A dal egyébként kicsit kockázatos! Nem ragad meg azonnal az emberek fülében. Néhányan mondhatják, hogy "ez az egész?" Mások viszont azt fogják mondani: "Zseniális!"
A zenekar minden tagja egyetért abban, hogy a kislemez kiemelkedően fog szerepelni a slágerlistán, de úgy tűnik, hogy Dave még a többieknél is jobban odavan a dalért: "Kiállok a dal mellett, mert izgat. Hatalmas érzés énekelni. A refrén felpezsdítő és indulószerű, amire könnyű rácsatlakozni. Az utolsó kislemezünk épphogy csak "elment"."
Amit az új albumról, a Black Celebration-ról hallottam, az mindenkit meg fog lepni, akik arra gondolnak, hogy a Depeche Mode egy gyengécske popbanda. Martin szövegei napról napra mélyebbek.
Megkockázatom nekik, hogy a cím egy kicsit morbidnak tűnik. Dave egyetért: "Igen, az, de ez egy általános dolog. Egy munkanap végén elmész kikapcsolódni és a bánatodat elfojtod, függetlenül attól, hogy milyen szarul érzed magad, vagy hogy mennyire sivárnak találod a jövődet."
Martin és Alan is csatlakozik hozzánk, elsőként Martin mindjárt tesz egy meglepő kijelentést: "Most úgy érzem, hogy teljesen rosszul jövük ki mindig az interjúkból. És ez az én hibám. Nem tudok vele mit tenni. Egyszerűen rossz dolgokat mondok."
Miután elmondta ezt a különös beszédet, Martin egy pillanatra elhallgat. "A probléma az, hogy nem tudok megnyílni és elmagyarázni a dalokat. Amikor írom őket, akkor teljesen logikusnak tűnnek. Megteremtem a megfelelő légkört - ami egy kísérlet arra nézve hogy elkerüljük a kortárs popzene lágyságát - ugyanakkor tudom, hogy mi soha nem leszünk teljesen extrémek. A Depeche Mode demokratikusan működik, és ez megakadályoz minket abban, hogy minden dalom egy irányba mutasson. Ettől eltekintve továbbra is hiszek egy régimódi dalstílusban és szeretem a dallamosságot. Vannak, akik ezt nem tudják kezelni. Bármelyik pillanatban lehetünk poposak egy percig, aztán a következőben pedig már keményen és komorabban hangzunk."
Alan Wilder úgy véli, hogy a banda "elidegeníti a tinipiac egy részét, de helyette nagyobb tiszteletet vív ki. Talán nem látszik rajtunk, de mostanában jobban nézünk ki".
A Depeche Mode mindig rakott egy olyan sort az albumborítóira, ami valamiféleképpen megpróbálja összefoglalni az adott lemezük hangulatát. Ezúttal ez a sor az "Élet az úgynevezett űrkorszakban" (life in the so-called space age), ami egy tipikus példája annak, amikor Martin keveri cinizmus és józan észt. "Mindezek ellenére ez azt is jelentheti" - int némiképp homályosan - "Hogy minden folytatódhat és semmi sem változik. Az emberek érzelmileg kiégtek már az anyagi javaktól."
Wilder megerősíti: "A nyugati világban annyi zavaró tényező vesz körül, ami már az érzelmeid helyére lép. Az emberek szerint Martin dalai egyszerűek, de ez egy pozitív jelző. Így ér el hatást".
Nem minden dal komor a Black Celebration-ön, noha például az It Doesn't Matter Two nagyon is az. Martin: "Ez egy nagyon kétségbeesett és morbid dal. Ugyanakkor van egy vicces dal is, a Sometimes, ami arról szól, amikor valaki folyamatosan megkérdőjelezi a környezetés és végül fárasztóvá és túl mentegetőzővé válik." Gore idegesen nevet, hiszen ő egy nagyon is önéletrajzi ihletésű dalszövegíró, így tehát a dal róla szól.
Egy sör érkezik, így Martin felpattan. "Ez az új minimál koncepciónk. Megpróbálom a lehető legkevesebb munkát végezni, miközben ugyanannyit fizetnek, így tehát többet járhatok klubokba".
A zenekar többi tagjának is megvan a maga koncepciója, amit Alan fogalmaz meg: "Az elmélet szerint Martin egy lusta gazember aki az egész lemezt egy délután írta meg (de úgy tesz, mintha nem), így csomó ideje van arra, hogy gondolkozzon már dolgokon és semmit se csináljon." Martin kapásból új elmélettel jön: "Négy ember pont megfelelő egy popbandának. A történelem engem igazol. Öt ember rosszul néz ki, három pedig teljesen hülyén. Négy viszont erőteljesnek tűnik."
Hogy mennyire erőlteljes az új Modey külső és zene, ezt bárki megtapasztalhatja, hiszen az 5 hónapos világkörüli turnéjuk március végén indul. Dave lelkes:
"Egy ideje nem játszottunk már, de minden vágyunk, hogy bejussunk újra a nagy sportcsarnokokba. Úgy képzelem, hogy néhány rajongó talán ferde szemmel néz ránk, hogy mi a fenét csinálunk a Wembley-ben, de ki kell törnünk ebből a hitelesség-témakörből. Szerintem a The Cure Wembley-koncertje briliáns volt, és tudom, hogy nagy tömegre van szükségem, hogy izgalomba jöjjek."
A Depeche Mode minden jel szerint felnőtt, továbblépett. Dave nem is álszerénykedik: "Csomó bandát inspiráltunk a keményebb hangzásra... a Tears For Fears-t tutira... és talán még az Arcadie-t is. Nem bírom a nyájas, texturált zenét. Senki nem megy rá arra, hogy megmozgassa a végtagokat. A csillogó-villogó pop borzalmasan untat. Nyilvánvalóan nem fogom megnevezni őket, mivel mindenkit utálok a slágerlistán. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom őket. Gondolom az A-Ha elviszi mindenki lányközönségét, mivel erős, jó megjelenésű fickók" - kuncog Dave. - "Viszont a probléma az, hogy valószínűleg viccesek beszélnek."
Fletch aggodalmas arcot vág: "Valószínűleg jobban beszélnek angolul, mint te".
Dave: "Fenéket! Fogadok, hogy nem."
Az énekes nem veszti el a magabiztosságát. "Nincs versenytársunk. Teljesen egyedül vagyunk. Nem lehet minket bekategorizálni. Talán néhányszor kissé fontoskodóak lehetünk azzal kapcsolatban, hogy például nem teszünk képeket a borítóra, de jobb nem lemenni kutyába azzal, hogy valami béna képpel azonosítsanak minket. Nézd meg Simon Le Bon dolgait: szegény pasas pont most házasodott, de mivel a Sun-nak összevesztek, ezért ellehetetlenítik. Számunkra ez furcsa, mivel mi minden baromságot elkerültünk, de mégis egyre nagyobbak és nagyobbak leszünk. A német sajtó ugyanakkor folyamatosan tájékoztatja rólunk a németországi rajongóinkat.
A tavalyi év egyik legjobban őrzött pop-titka Gahan esküvője volt Jo-val, akivel már hosszú ideje együtt voltak. Jo: "Jó volt. Csak én, Fletch és Grania (sic!) (Fletch barátnője), és a szülők. Alan és Martin nem volt jelen az anyakönyvvezetőnél, de eljöttek a lagziba. De ez nem változtatott meg semmit. Ezer éve együtt vagyunk."
Dave az utolsó basildoni fiú, aki a Depeche-ben maradt. Még Fletch is kiköltözött. "A legjobb dolog, amit valaha is tettem. Ez az első alkalom, hogy nem voltam sem a szülőkkel, sem egy szállodai szobákban." Megkérdeztem tőlük, hogy mit gondolnak az adó-száműzöttekről, és Fletch, aki normális esetben a leginkább félrevonuló bandatag, hirtelen kirobban: "Ez UNDORÍTÓ". Kiabál. "Ez egy vicc. És ezek az úgynevezett szocialisták. Nézd meg a Spandau-t! Egy év szünetet tartottak és a karrierjük zátonyra futott. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Hiszek a jóléti államban, és ha ez azt jelenti, hogy 50% adót fizetek, akkor részemről rendben."
Dave egyetért: "A hetvenes években ezek a bandák kúriában éltek. Ha mi költöznénk kúriákba, a banda feloszlana. És az adókon megtakarított pénzt első osztályú repülőjegyekre kültik. Hiszen mindegyik hazajön hétvégenként!"
Fletch most kezd csak igazán bedühödni: "Kúriák! Repülőjegy-árak! Egyszerűen nem bíznak a saját jövőjükben. Olyan, mintha csak csinálnák ezeket a dolgokat, amíg csak tudják. Mi viszont itt maradunk".
Dave Gahan feláll és a kontrollszoba felé tart. Mielőtt bemenne, megfordul, és azt mondja: "Az a helyzet, hogy Karácsonyra úgyis mindannyian milliomosok leszünk. Egyszerűen tudjuk". Nem tudom, hogy viccelődött-e, vagy sem.
A Depeche Mode a 80-as évek egyik legkonzisztensebb, és talán az egyik legjobb popbandája. Egyedi hangzásuk van, de egyik sem annyira egyedi, mint az új kislemez. A dalszövegeik valóban bírnak jelentéssel, anélkül, hogy túl nagyképű vagy túlcsorduló lenne. Úgy tűnik, hogy soha nem kapják meg azt a tiszteletet, amit a vetélytársaik. Elég fura. Reméljük, hogy a Stripped kísérteties mozdulatlansága végül az őket megillető helyre emeli őket, mielőtt még Frankie és Spandau újra megjelennek"
Ma 37 éve Milánóban lépett fel a Depeche Mode, és az erről a koncertről készült teljes audio felvétel a Construction Time Again Tour legjobb minőségű hallgatnivalója! Talán sokatokat mond az a bootleg név, hogy "Hysterika" - az pontosan ezt a koncertet takarja. Olyan dalok hangzanak el a slágerek mellett, mint a Now This Is Fun, a Big Muff, vagy éppen az And Then.
A mai interjú minden bizonnyal az egyik csúcspontja a Black Celebration-hónapnak, ugyanis ma Dave McElroy abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Gareth Jones-szal készíthetett interjút. A téma mi más is lenne, mint a Depeche Mode nagyhatású 1986-os lemeze! Egyeztettem Dave-vel, hogy megengedi-e, hogy lefordítsam az interjút - Dave nemhogy simán megadta az engedélyt, hanem még a legjobb kívánságait is küldte a magyarországi Depeche Mode rajongóknak :)
Íme az írás:
"Gareth Jones és Daniel Miller a Depeche Mode-dal együtt a híres Berlin-trilógián dolgozott együtt (Construction Time Again, Some Great Reward, Black Celebration). Nagy megtiszteltetés, hogy Gareth beleegyezett az interjúba, és rendkívül szerencsésnek éreztem magam, hogy egy órát beszélgethettünk Gareth-tel Skype-on a Black Celebration-ről. Boldogan beszéltem volna még többet is, de tudatában voltam annak, hogy Gareth elfoglalt ember és a világért sem akartam untatni. A beszélgetés során csodálatos apró kis gyöngyszemek kerültek elő a Black Celebration-korszakból. Remélem, élvezni fogjátok!
Almost Prodectible Almost (továbbiakban APA): Gareth, végeztem némi kutatást, mielőtt beszéltünk volna. Megnéztem a Black Celebration újrakiadásakor megjelent DVD-t, hogy segítsek a felkészülésben.
Gareth Jones (továbbiakban GJ): Oké, egy ideje nem láttam már, remélem emlékszem még valamire :)
APA: Az egyik dolog, amit megemlítesz a DVD-n, az a lemez elkészítésének egy újfajta megközelítése volt. Azt mondod, hogy a Werner Herzog-féle metódust választottad a projekt megéléséhez. Hogyan hatott ez az albumra?
GJ: Ez Daniel javaslata volt. Ez nagyon intenzívvé tette az albumkészítés folyamatát, és kreatív szempontból is kihívást jelentett. Az album felvételeinek végén már kabinláz lett rajtunk úrrá! Nagyon vágytunk már arra, hogy befejezzük a lemezt, hogy végre folytathassuk az életünket! Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtük az album felvételeit, minden nap együtt voltunk, egészen odáig, amíg a keverés be nem fejeződött. Sok szempontból ez volt az legidőigényesebb projekt, amin valaha dolgoztam. Töltöttem hosszabb időt is más projektekkel, de ezek során mindig szántam időt némi szabadságra. A Black Celebration munkálatai egyfajta energiát szabadított fel, ami a klausztrofóbia és az önsajnálat együttes működéséből adódtak. Nagyon erősen belefolytunk egymás munkájába, ami rengeteg kreatív feszültséget hozott magával. Összességében nehéz megmondani, hogy ezek a körülmények mlyen hatással voltak az albumra, hiszen a Black Celebration-nek nincsen másik változata, csak ez az egy. Mi döntöttünk úgy, hogy így készítjük el. Ez határozottan befolyásolta a lemez hangulatát, ami azt hiszem, nagy dolog.
APA: A Black Celebration kapcsán szembetűnő, hogy a lemez más érzéseket kelt az emberben, mint a korábbi négy album. A Construction Time Again és a Some Great Reward keményebben szólt, de mégis sok popos elem volt megtalálható rajtuk. Tudatos döntés volt, hogy a Black Celebration egy sötétebb, intenzívebb album lesz?
GJ: Az a része az alapötletnek, hogy összefogjunk, és hogy ezzel az intenzitással dolgozzunk együtt rajta, ez az "éljük meg a lemezt" érzés ikonikussá vált, ami az album dalain és a címén is alapult - ez volt a Black Celebration ötlete. Martin valami sötétebbet, és ahogy említetted, mélyebbet akart írni, és ez kihatott az album elkészítésére is. Ez egy előrelépés volt arra a területre, ami aztán a Music For The Masses-hez, a Violator-höz és a Songs Of Faith And Devotion-höz vezetett. Talán minden album csúcspont valamilyen szempontból, de a Black Celebration biztos, hogy csúcspont a Depeche számára, egyrészt azért, mert ez volt az utolsó a Berlin-trilógiában, másrészt pedig itt mozdultak tovább a feszes elektropopból egy sötét, és jobban kiteljesedett forma felé. És mint minden munkájuknál, ez ezúttal is a dalírón múlt. Ha a dalíró dalai és szövegei mélyebbek, furcsábbak és sötétebbek, akkor ez szükségszerűen kihat a produkcióra is.
APA: Az album felvétele Londonban kezdődött, még mielőtt Berlinbe utaztatok volna. Mikor hallottátok először Martin demóit? Ez még az első londoni találkozón volt?
GJ: Daniel és az együttes még az első gyűlés előtt meghallgathatta a demókat, és akkor valószínűleg én is hallottam őket. Amikor elkezdtem dolgozni a Depeche-sel a Construction Time Again időszakában, nem hallottam a demókat azelőtt, mielőtt először találkoztunk volna a stúdióban. A demó nagyon fontos! Abban az időben vitathatatlanul nagyon eltértek a végső változattól, és nem is lehetett őket felhasználni a legvégső produkcióban, annyira rossz minőségűek voltak. Most már használhatsz egy demót akár késztermékként is, de akkortájt hatalmas különbség volt a demó és a végső, lemezre kerülő alkotás között. Ahogy mondtam, a demó nagyon fontos volt, mivel ez volt az első elképzelés a dalról, így azoknak mindig rendelkezésünkre kellett állniuk. Nem játszottuk le őket minden nap, de nagyon hasznos referenciapontok voltak, ha vissza kellett hallgatnunk, és meg kellett találnunk a dal eredeti hangulatát, ha azt esetleg a munka közben elvesztettük volna... A Black Celebration demóin Alan Wilder dolgozott a Rough Trade stúdióban. Ez az úgynevezett előprodukciós fázis volt, egy kis multi track stúdió. Az ott végzett munkát még nem vitték fel 2 hüvelykes szalagokra, de hasznos volt a hangok és a dalszerkezetek fejlesztéséhez, valamint a hangok és hangminta-szett készítéséhez. Meglátogattam a zenekart a Rough Trade stúdióiban még mielőtt bementünk volna a londoni Westside Stúdióba, ahol a valódi lemezfelvételt elkezdtük. Az előprodukcióhoz azonban semmi közöm nem volt - ez Alan és a banda többi tagjának a dolga volt.
APA: A dalokat tekintve az említett Black Celebration újrakiadás DVD szekcióján a Black Celebration korszakról szóló dokumentumfilm címe a következő volt: "A dalok nem elég jók, nincsenek kislemezek és soha nem fogják őket rádiókban játszani". Ennek ellenére, az első kislemez, a Stripped a Depeche Mode egyik mérföldkő jelentőségű alkotása. Fel tudsz idézni bármilyen aggodalmat a kislemezek hiányával kapcsolatban?
GJ: Nem igazán. Emékszem, hogy a Stripped volt az első alkalom, hogy meghívtuk a stúdióba Neil Ferris-t, az együttes rádiós és televíziós promóterét, hogy meghallgassa a dalt. Daniel ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag a masterelt verziót hallja bárki is, aki a stúdió törzscsapatán kívül esik. Egyetlen esély volt csak jó első benyomást tenni, és Daniel mindent megtett, hogy ez a benyomás kiváló legyen. Csomó ideig a munka szinte hermetikusan elzárva folyt, és csak már a mixelt, masterelt, végső változatot mutattuk meg a lemezkiadó és a PR csapat embereinek (talán a klip rendezője hallhatta még korábban a dalt). Mindenesetre emlékszem, hogy Neilt meghívtuk a stúdióba, hogy meghallgassa a Stripped-et. Igyekeztük az eseményt a lehető legizgalmasabbá tenni. Leültettük a hangszórók közepére, lekapcsoltuk a lámpát és feltekertük a hangerőt, majd azt mondtuk Neilnek: "Rendbe, Neil - ezt hallgasd meg!" Azt akartuk, hogy különleges pillanat legyen ez számára. Ez egy csodálatos és erőteljes első lépés volt az album reklámozásának a marketingjében, mivel Neil egyből imádta a dalt. Nem emlékszem, hogy Daniel azt mondta volna, hogy nincsenek kislemezes dalok. Mint a kiadó főnöke, természetesen nagyon jól is értette a kislemezek fontosságát, de a munka során az egész album elkészítésére összpontosítottunk, nem pedig a kislemezekre. A kislemezek nyilvánvalóan fontosak voltak, és amikor egy dalt kiemeltek kislemezként, akkor az különös hangsúlyt kapott, és egy kicsit többet költöttünk a produkcióra és a keverésre. Nagyon erősen azt éreztem, hogy a Black Celebration mint album működik a legjobban. Szinte végigfolyik az elejétől a végéig, különböző hangulatokon keresztül. Egybetartozik az egész.
APA: Az első két berlini album közismert a mintavételezett és az innen-onnan szedett hangok felhasználásában. Számomra úgy tűnik, hogy a Black Celebration-ön kevésbé nyilvánvaló a hangmintázás - és minden bizonnyal kevesebb a fémcsapkodás. Valóban így van?
GJ: Nem, nem igazán. A mintavételezést végző csapat tapasztalataira építettünk és a modernebb technológiát alkalmazva a mintavételt úgy alkalmaztuk, hogy azt alávetettük az album és a dalok hangulatának. Többszólamú, kiváló minőségű mintavevőket használtunk, így sokkal kifinomultabbak voltunk. A mintavételezést tehát még ekkortájt is nagyon sokszor használtuk - mindenképpen igyekeztünk minél furcsábbá tenni a dalokat! Amikor mintavételt készítettünk, megbizonyosodtunk arról, hogy nem használtunk senki más zenéjét, és ezt még abban a számban is betartottuk, ahol az volt az elképzelésünk, hogy Sir Winston Churchill hangját samplingeljük. Akartuk használni az "rövid ideig tartó élvezet" (a brief period of rejoicing) idézetét a címadó számban, mivel imádtuk gondolatát a a rövid ideig tartó élvezetnek :D De aztán nem használtuk fel a hangját - ehelyett Daniel mondta az említett szavakat, és ezt használtuk helyette. Ez volt az elv, hogy nem használjuk senki más munkáját! Mindannyian szeretjük a ip-hop-ot, de nem akartunk samplingelni olyan módon, ahogy a hip-hop előadók teszik - nem akartuk összeszedni mások munkáit és bedobálni Martin dalaiba. Mintavevők segítségével valós hangmintákat szereztünk a való világból, hogy biztosak lehessünk benne, hogy a mintáink eredetiek.
APA: A Fly On The Windscreen is egy olyan dal, ahol számos mintavételezett hangot használtak.
GJ: Igen, ez így van (ezen a ponton Gareth elkezdte lejátszani a Fly On The Windscreen-t a stúdiójában, és kiválasztott bizonyos részeket és hangokat. Együtt hallgattam egy dalt olyasvalakivel, akinek része volt a dal elkészítésében. Hihetetlen!). Ebben a számban egy meglehetősen fiatal hangú Danielt hallhatunk, ahogy azt mondja, hogy "over and done with". A dal indulásakor a huhogó leheletminta szintén érdekes. Nem emlékszem, ki produkálta - valójában bárki lehetett! A Depeche-nek akkor érdekes filozófiája és munkamódszere volt. Mivel elektronikus együttes volt, a dalokat együtt készítették. Nem számított, ki hozta az adott zajt, mivel ez csak egy eleme volt a dalnak. Valaki talál egy hangot, valaki felveszi, valaki más mintát vesz fel, valaki effektust hoz - teljesen mindegy, ki mit csinált, vagy milyen zajt hallott, amikozben mindannyian ugyanazt a hangzásvilágot faragták. Nem voltak még akkora egók...
APA: Azt hiszem, hogy a legtöbb Depeche rajongó kedvence a Black Celebration és a Fly On The Windscreen egy olyan dal, ami szerintem kiemelkedik a lemezről. Nyilánvaló volt a beválogatása a lemezre, annak ellenére, hogy már "el lett használva" B-oldalasként az It's Called A Heart kislemezen?
GJ: Határozottan. A dalszövegét tekintve nyilvánvalóan illeszkedik a lemezre, a végzet és a halandóság üzenete miatt. Talán Martin szövegíróként megbékélt a halál gondolatával ezen a lemezen. A huszas évei közepén járt, amikor írta ezeket a dalokat. Annak ellenére, hogy ennyire fiatal volt, ekkortájt fogadta el teljesen a mulandóságot. Ezért is illik ide a Fly On The Windscreen - tényleg elég sötét darab! De persze azért vannak pozitív részei is. Martin spirituális lényként fejlődött, és a mulandóság elfogadása mellett felemelő érzelmeket fogalmazott meg.
APA: Említetted korábban az egókat. Az egyik dolog, ami feltűnő számomra ezen a lemezen, az az, hogy a 11-ből 4 dalt Martin énekelt, ami a valaha volt legtöbb Martin-alkotás az összes Depeche Mode lemezt figyelembe véve. Nehéz volt Dave-nek, hogy ennyi dalt Martin énekelt?
GJ: Számomra teljesen mindegy volt, hogy ki énekelte a dalokat, mivel csak az volt a fontos, hogy a dal illeszkedjen az albumra. Ahogy emlékszem, teljesen nyilánvaló volt, hogy mely dalokat kell énekelnie Dave-nek és Martinnak. Nem volt olyan, hogy Dave akart volna egy dalt énekelni, amit az emberek úgy éreztek, hogy Martinnal jobban hangzana - és fordítva sem történt ilyesmi. Tudom, hogy ez egy kicsit bezavart a külsőségek, az imidzs szempontjából. Fontos volt, hogy egy hang vezesse a projektet és összekapcsolja a zenekart a nyilvánossággal. Ez a Black Celebration készítése előtt és alatt is megbeszélésre került. Az az ember érzése, hogy az a banda, amelyikhez csak egy hang kapcsolódik, azok jobban megragadnak a köztudatban. A közönség, ha meghallja Dave hangját, azonnal tudja, hogy ez Depeche Mode. Emlékszem, hogy ez a téma napirenden volt, de a Black Celebration annyira kísérleti jellegű volt - majdhogynem a kisérleti popzene csúcsa - hogy ez végül nem vetett nagy hullámokat a bandán belül. Egyszerűen csak dalokat akartunk, amik illenek az albumra.
APA: Az album mellett az időszakban van néhány remek B-oldalas is. A Breathing in Fumes egyik legnagyobb kendvencem. Izgalmas volt ezen a számon dolgozni?
GJ: Hallgassuk meg! (Gareth elkezdte játszani a számot. Ismét egy hatalmas pillanat!"). Igen, ez eléggé úgy hangzik, mintha én csináltam volna. Ezen a Hansa Stúdióban dolgoztunk, ha jól emlékszem. Ez a saját remixünk a Stripped-ből. Van egy kislemezverzió a dalból, Flood Highland remixe, és ez volt a mi saját 12'' verziónk. Mivel Flood elkészítette a saját kis "extended mix"-ét, ezért mi úgy gondoltuk, hogy kicsit kísérletibbre vesszük a figurát. Imádtunk extended változatokat készíteni - ezek voltak az extended remixek legszebb napjai. Készítettem néhány extended remixet a New Order mostani albumára is - ahogy én, és ahogy a Depeche, ők is imádják ezt a formátumot. A Breathing On Fumes-nél határozottan kísérletezőbbek voltunk, mint mondjuk a People Are People vagy a Master And Servant extended változatain.
APA: Az a két remix is különleges, nem? Szinte időtlenek.
GJ: Igen, imádtuk készíteni őket, nagyon szórakoztató volt. Soha hozzá se kezdtünk ezekhez a mixekhez addig, amíg nem fejeztük be a kislemezverzió keverését. Dolgoztunk, hogy a 7'' jól szóljon a rádióban, befejeztük, és aztán megszabadoltunk a rádiókba tervezett 3 és fél perces időkorláttól! Pszichológiailag óriási érzés volt túllenni a munkán! Másnap bementünk a stúdióba, beállítottunk mindent és elkezdtünk dolgozni a 12'' változaton. Nagy kreatív megkönnyebbülés és kiáradás érezhető rajtuk. Sokkal bátrabbak voltunk. "Tekerjük fel a dobokat! Tegyünk több effektet a vokálra!" és így tovább. A szabadság, a szórakozás és a játékosság érződik ezekben az extended változatokban - és persze a dalok sávjainak bátor össze-vissza pakolászása.
APA: Az album, sőt, az egész berlini trilógia egyik kulcseleme maga a stúdió, a Hansa. Miért fontos ez a stúdió?
GJ: A zenekar, Daniel és én mindigis szerettük Berlint. Akkoriban ott éltem és imádtam azt a helyet. A zenekar nagyon élvezte a Hansát és a szerette a hangulatát is. Kétségtelen, hogy a lemez felvételeinek a helyszíne befolyásolja a lemez hangzását. Akkoriban Berlin nagyon sivár hely volt, a Hansa környéke pedig még mindig le volt bombázva. Talán ez a sötét és sivár légkör is formálta a lemezt. Nyilvánvalóan az is tényező volt, hogy a keverőszobát és a nagytermet észszerű áron tudtuk kibérelni. Nyugat-Németország akkoriban a Depeche számára fontos ország volt, és 1984-ben egy izmos első helyezést fogtak ki a német slágerlistán a People Are People kislemezzel. A németországi népszerűségük Berlinben tovább gerjesztette a kreatív energiájukat. Ne feledjük, hogy azt éreztük folyamatosan, hogy a német zenei hőseink (Kraftwerk, krautrock előadók) nyomdokaiban jártunk. Mindezek összeadódtak, tehát a Hansa valóban különleges hely volt számunkra. Tényleg jó helyen voltunk jó időben.
APA: A Hansa saját tere és felszerelése hozott valami különlegeset a lemez hangzásába?
GJ: Igen, határozottan. A hangzáshoz az egész helyet bevezetékeztük. 24 sáv állt a rendelkezésemre az emeleti stúdió és a nagy terem között, hogy a csarnokot felhasználhassuk a felvételhez. Az albumon rengeteg természetes visszhang található és a csarnok ebben nagyon sokat segített. A Black Celebration nyakon van öntve rengeteg visszhanggal, talán kicsit bele is fulladt... Ez volt az ötletünk, hogy zengjen a tér! Kicsit eltávolodtunk a Kraftwerk és a korai Human League puritán elektronikus hangzásától. Mindig lenyűgözött a zenében elfoglalt helyérzet - a különbség a közvetlenül hangszóróba csatlakoztatott szintetizátorok és a erősítőhöz csatlakoztatott, nagy akusztikus tereket használó szintetizátorok között. A Depeche Mode szerette az ilyesfajta kísérletezést, és szerencsésnek mondhattam magam, hogy ezt az ötletemet velük együtt fejleszthettem. A Black Celebration készítése közben szinte beleőrültünk már a zengetésbe! Megpróbáltuk elérni a harmadik dimenziót. Van bal és jobb hangsugárzó, és megpróbáltuk megtalálni azt a harmadik helyet, ahol a hang visszapattan. Saját szintetikus világunkat építettük épp, és azt szerettük volna, hogy a dalok olyan mélységűek legyenek, amelyek visszhangoznak a hangszórók mögött, azt az érzést keltve, hogy valami kívül történik a hangzástéren... A Hansa valóban nagyon fontos volt, mivel lehetővé tette számunkra ezt a fajta kísérletezést, szóval ez a stúdió tényleg kulcsfontosságú ennek a nagyhatású lemeznek az elkészítésében.
APA: Utolsó kérdésként: visszatekintve a Black Celebration-re, mit tartasz a lemez örökségének? Gondolod, hogy ez az album egy olyan lépés volt, amit a Depeche Mode-nak meg kellett tennie ahhoz, hogy a világ egyik legnagyobb zenekarává váljanak?
GJ: Az életet csak úgy tudjuk megérteni, ha visszatekintünk és dekódoljuk. Amikor csinálunk valamit, a tudatalattink vezérel minket és csak évekkel később döbbenünk rá néha, hogy "ó, tényleg, ezt és ezt ezért és ezért csináltam". A Black Celebration egyértelműen mérföldkő volt közös kreatív munkánkban. Ez egy út vége volt, a közös munka és a berlini időszak vége is. Azóta is dolgoztam persze a bandával, de már nem teljesen ugyanúgy. Ez egy korszak lezárása és egyben egy új korszak kezdete is volt. Egyértelmű, hogy egy nagyon fontos lemez, és a zenekar úgy érezte, hogy egy mélységesen spirituális alkotás. Majdhogynem felmerült a kérdés, hogy "nem túl kísérteties? nem túl sötét? Megtehetjük mi ezt?" Feszegették a határaikat zeneileg és dalszerzés szempontjából, ami fantasztikus volt. Új határokat tört meg a lemez, és bizonyos szempontból ezt a módszert a későbbi lemezeiken is alkalmazták. Akkortájt természetesen az együttesek kaptak időt és bátorítást ahhoz, hogy fejlődjenek - nem úgy, mint ma. A Depeche nagyon tehetséges és kreatív volt akkor, amikor együtt dolgoztunk Berlinben. A Black Celebration volt ennek az időszaknak a csúcspontja, mindmáig egy csodálatos album, és máig boldog és büszke vagyok, hogy egy kis részem lehetett nekem is az elkészítésében".
Nagyon szépen köszönöm, hogy Gareth időt szakított rá, hogy beszéljen velem. Nagy megtiszteltetés és csodálatos élmény volt számomra. Figyeljétek Gareth Twitter-oldalát, ha kíváncsiak vagytok a zenéjére - továbbra is rengeteg nagyszerű zene elkészítésében vállal szerepet, és biztosan találni fogtok olyat, amit szeretni fogtok.
Milyen érzés volt 1986-ban megvásárolni a Black Celebration-t? A mai olvasnivaló egy brit rajongó, Aidan Berry visszaemlékezése a az izgalmomal és várakozással teli, csaknem 35 évvel ezelőtti nagy napra. Ma is az Almost Predictable Almost blogról hozok tehát egy fordítást:
"A hónap folyamán lesz néhány vendégbejegyzés, hogy néha pihenni is tudjak. Megkértem néhány rajongót, hogy osszák meg a tapasztalaikat a Black Celebration-nel kapcsolatban, és mutassanak be néhány különböző perspektívát az albumot illetően. Az első ezek közül Aidan Berry, egy hatalmas Depeche Mode rajongó, aki North Shields-ben él, Északkelet-Angliában. Amellett, hogy Depeche Mode lemezgyűjtő, többször látta élőben is őket, többek között a Music For The Masses egyik állomásám, amit amit a Whitley Bay jégpályán tartottak. Mire a Black Celebration megjelent, Aidan már teljes jogú, elkötelezett rajongója volt a zenekarnak, és emlékszik még annak a napnak az izgalmaira, amikor a Depeche Mode kiadta 1986-ban a remekművét. Azt hiszen, mindannyiunk számára ismerős ez az érzés - a várakozás, ami egy új Depeche lemezt övez, még a mai napig izgat, noha kétségtelenül túl öreg vagyok, hogy ilyen módon reagáljak. Mindenesetre ez egy remek olvasmány és biztos vagyok benne, hogy élvezni fogjátok.
"1996 március 17, hétfő.
Mit csinál egy 17 éves fickó, aki megvásárolta már a Depeche Mode összes kislemezét, 12'' vinyljét és albumát, akkor, amikor megkapha a hírt, hogy két hét múlva megjelenik az új lemez? Na mit csinál! Semmit se csinál! Abszolút semmit! A gyönyörű barátnője, a családja, az iskolatársai, a barátai, és az egész szociális közege - egyik sem részese ennek a háromhetes periódusnak! Három hetet mondok, noha az album két hét múlva jelenik meg: de hát ennek az említett fickónak egy egész hétre van szüksége kettesben, zavartalanul ezzel az albummal!
Ki tudhatja, hogy hogyan töltöttem ezt a két hetet a konstans csodavárás ködében? Az agyam csak ezen járt. Milyen lesz a borító? Vajon a zenekar továbbra is az én zenekarom lesz és a zene továbbra is olyan csodálatosan fantasztikus, furcsa és mókás lesz? Továbbra is a radar alatt maradnak? Minden kérdés bogarat tett a fülembe de egyik se volt annyira fontos, mint végre kézben tartani a lemez, hallani és felfedni annak rétegeit és ritmusát.
Eljött a nap, mit tegyek hát? Sanjos iskolába kell mennem. Izzadok és várok, várok és izzadok 4 óráig, amikoris elkezdek rohanni a buszhoz, hogy elvigyen egy 7 mérföldes útra Newcastle-be, a W.H.Smiths lemezboltba, ahol már az összes addigi Depeche Mode lemezt megvettem. Az egész napom erre az egy pillanatra épült, ugyanúgy, mint az előtte lévő két hét, attól a másodperctől kezdve, ahogy először olvastam az új Depeche Mode albumról és annak kiadási dátumáról.
Elértem a buszt, de vajon a busz el fog vinni engem a 7 mérföldre lévő lemezboltba a dugóban, még mielőtt W.H.Smith bezár 5:30-kor? Takarodjanak az autók és a buszok az útból, hordjátok el az irhátokat máshová, nem tudjátok, hogy nekem ma meg KELL vásárolnom az új Depeche Mode lemezt? Iszonyatosan hosszú ideig tartott az út, de a remek sofőrnek köszönhetően odaértem időben. W.H. Smith csak egy rövid sprint a buszmegállótól, de ez az út tele van veszélyekkel. Eszembe jutott, hogy hoztam egyáltalán pénzt? Gyorsan ellenőrzöm, de minden rendben. Martin és a fiúk elérhető távolságra vannak már tőlem.
Bemegyek boltba.
NINCS OTT. Nincs a D betűnél, a Depeche Mode-nál. Megnézem a B betűt, hátha a Black Celebration lemezcím miatt odakerült. De nem, nincs ott sem.
Várj, OTT VAN! Van egy külön állvány a vinyl szekció végén. Megfogom a lemezt. Ragyogóan néz ki. Depeche Mode. Az Én Depeche Mode-om. Most már az enyém.
Nyugi, lélegezz és menj haza! Ó, a francba - még mennem kell dolgozni. Na mindegy, legalább ezt azt jelenti, hogy megengedhetem magamnak, hogy jegyeket vegyek a küszöbön álló turné koncertjeire. Rekord idő alatt végzek a munkámmal - a polcok feltöltve, a raklapok kiürültek, a dobozok összelapítva - és végre hazaérek a busszal. Itt a vacsoraidő, de kinek van szüksége vacsorára? Ki tudja, mit mondtak nekem? Nem hallottam. A barátnőm felhívott - mondtam neki, hogy holnap találkozzuk. Lehet, hogy gyönyörű és csodálatos teremtés, de EZ meg a Depeche Mode.
Emelet, hálószóba, lemezjátszó. Egyszer lejátszom, és felveszem kazettára. Simán megy, de a sztereó hangcuccom gyenge minőségű. A lemez egyetlen egyszer volt még lejátszva - a húgom házában a hétvégén. Jó minőségű szalagra szeretném rögzíteni, az ő drága hangrendszerén, hogy minden egyes másodpercét tökéletes minőségben élvezhessem.
És hogy milyen is ez a régóta várt lemez? Úgyis tudod rá a választ..."