Ma 5 éve jelent meg a MODE elnevezésű 18 lemezes CD box. A kiadvány a 2019-es karácsonyi szezon sztárja lehetett volna, ám csúszott a kiadása, és csak 2020 január 24-én került a boltokba. A CD-ket egy gazdagon illusztrált könyv kísérte.
A 18 CD kevés újdonságot tartalmazott, de azt is figyelembe érdemes venni, hogy a DM nem igazán tudja különlegességekkel (pl. demók, akusztikus verziók, kiadatlan mixek) megpakolni a lemezeit, mivel - a bennfentes BRAT, azaz Daniel Barassi elmondása alapján - alig vannak nekik ilyenek.
A kiadvány tartalmazta az addig megjelent mind a 14 stúdiólemezt - az első tízet a 2006/2007-ben kiadott, remasterelt verzióban, a Playing The Angel-Sounds Of The Universe-Delta Machine-Spirit vonalat pedig változatlan formában. Figyelemre méltó, hogy például a Dreaming Of Me - helyesen - elkerült a Speak And Spell utolsó dalának a pozíciójából, ahová az említett Remaster Series-ben került; az első kislemez a 15. CD harmadik dala lesz. Az Everything Counts (reprise) nem szerepel a kiadvány dallistájában, de megtalálható a szokásos helyén, az And Then... után. Az Ultra esetében külön vették a Junior Painkiller-t az Insight-től, ami megint egy üdvözlendő dolog (nem volt nagyon könnyű dolga eddig, aki CD-ről akarta volna meghallgatni az Ultra hangulatos, bő 2 perces instrumentális lezárását). Érdekesség, hogy ugyanez nem történt meg a Sounds Of The Universe-t záró Wrong (reprise)-zel; ott tehát továbbra is elvileg a Corrupt utáni csend után kell keresnünk az album nagy slágerének a pár másodperces visszacsengő verzióját.
Az utolsó 4 CD egy B-oldalas és albumra nem került Singles-válogatás lett, ami valljuk meg, hogy elég gyakran szerepelt a rajongók körében a különböző kiadvány-kívánságműsorban. Ezúttal tehát megkapjuk ezt, szép akkurátus sorrendben, és első látásra teljesen korrektnek, ügyesen összeválogatottnak tűnik a lista, nincsenek érthetetlen kimaradások (pl. nem hagyták le az It's Called A Heart-ot, amit testületileg utálnak), és néhány különlegesség is helyet kapott. Az első lemez máris - nagyon helyesen - a Photographic Some Bizzare verziójával indít, amit persze ismerünk a The Singles 81-85 1998-as újrakiadásáról. Az időrend ezután kicsit megbicsaklik, hiszen az első lemez legnagyobb különlegessége, a Sometimes I Wish I Was Dead Flexipop verziója következik (pedig ez csak 1981 őszén, a Just Can't Get Enough kislemez után került kiadásra, tehát leginkább az Any Second Now után kellene szerepelnie), amely a Speak And Spell 12'' vinyl boxban került újra reflektorfénybe; ekkor megjelent digitális formátumban is (a vinyl box mellékleteként), de CD-n most lesz először elérhető. A Dreaming Of Me következik, mint lemezre rá nem kerülő első kislemez, majd szép sorban jönnek az első két lemez B-oldalasai (érdekes, hogy a Now, This Is Fun ismét vesszővel szerepel, mint az eredeti kislemezen - később a Singles Boxokban vessző nélkül jött ki a cím, és ugyanez igaz a Love, In Itself-re, és a Pleasure, Little Treasure-ra is, szerintem ez is örvendetes, hogy a Mode kiadványon az eredeti írásmódhoz ragaszkodnak) aztán némi meglepetésre mindkét Excerpt From: My Secret Garden rákerült a válogatásra, pedig különösebb különbség nincs a "sima" Excerpt és a Further Excerpt között. A Get The Balance Right! is itt van, mint albumra rá nem kerülő kislemez, és ez is az eredeti írásmódjával, felkiáltójellel, ahogy a The Great Outdoors! is; majd szép sorban jönnek az 1983-1985 közötti korszak dalai (az albumra rá nem kerülő Shake The Disease és It's Called A Heart is). Az első lemezt az It's Called A Heart B-oldalasa, a Fly On The Windscreen zárja (ami ugye eltér a Black Celebration-ön található albumverziójától).
A második lemez egy kissé meglepő különlegességgel kezdődik: itt szerepel ugyanis a Dressed In Black egy korai, Record Mirror EP-n megjelenő verziója. Ráadásul nem is pontosan az, mivel az egy lehalkuló, elég gyenge minőségű anyag volt, itt viszont egy teljes verziót hallunk - mindenképpen ez a lemez legnagyobb különlegessége! Persze, kérdés, hogy ha már két ilyen "korai" verzió idekerült, akkor kérdés, hogy az 1987-es karácsonyi különlegesség, a Never Turn Your Back On Mother Earth korai verziója miért maradt ki. Következnek a Black Celebration-korszak dalai, ahol megint lehet kicsit filozofálni, hogy a Breathing In Fumes, vagy a Black Day mennyiben felel meg külön dalnak, és mennyiben a Stripped és a Black Celebration "mixei", vagy "változatai", mindenesetre mindkét verzió megtalálható lesz a válogatáson. Az 1987-es korszak viszont kisebb meglepetéssel nem a Strangelove B-oldalán megtalálható Pimpf-fel kezdődik, hanem az Agent Orange-dzsel, viszont valamiért a Pimpf remixe, az eredetitől alig eltérő Fpmip meg szerepel itt - megint nem égbekiáltó hiba, de kissé furcsa akkor is. Lehet mondani, hogy a Pimpf később rákerült a lemezre - ezért nincs itt a B-oldalasok között például a One Caress, nagyon helyesen - de az albumverziós Pimpf eltér a kislemezen találhatótól, szemben a One Caress-szel. Ezután az 1987-es korszak B-oldalasai, majd szépen sorban a Violator B-oldalasai következnek - apró érdekesség, hogy a Kaleid nem az eredeti verzión szereplő '7'' version' néven fut, viszont a következő lemezt nyitó My Joy pedig megkapta a "Seven Inch Version" kiegészítést.
A harmadik lemez tehát a My Joy-jal indít, majd újabb érdekesség következik: a Death's Door-nak ugyanis - DM hanghordozón most először - kiadásra kerül a "soundtrack version"-ja is, de rögtön utána itt van a "Jazz mix" is, amit ismerhetünk a Condemnation maxiról. Tekintve, hogy a két verzió a megszólalásig hasonlít egymásra, csak a Jazz mix hosszabb, kissé érthetetlennek tűnik mindkét verzió szerepeltetése - ennyi erővel a Work Hard vagy a Fools is szerepelhetne a hosszabb verziójával is. Az Ultra korszak egy furcsa cserével kezdődik, ugyanis először az It's No Good B-oldalán található Slowblow szerepel a válogatáson, és csak utána jön a Barrel Of A Gun B-oldalasa, a Painkiller - pedig egyértelmű, hogy a Barrel Of A Gun a korábbi kiadvány. Ezután az 1998-as három dal következik, természetesen az albumra fel nem kerülő Only When I Lose Myself vezérletével, majd pedig az Exciter korszak lemaradó dalai következnek - érdekes, hogy az Easy Tiger-nél nem szerepel a "Full Version", noha természetesen a Dream On B-oldaláról származó teljes verziót hallhatjuk itt, nem az Exciteren szereplő nyúlfarknyi változatot. A harmadik lemez a Playing The Angel korszak B-oldalasaival folytatódik, ami egy teljesen tiszta időszak ebből a korszakból: a lemezt a Playing The Angel-re fel nem került Martyr kislemez zárja.
A negyedik lemez szintén egy érdekességgel kezd, ugyanis CD-n most először jelenik meg az Oh Well megvágott (edit) verziója, ami a Wrong vinyl maxi B-oldalán volt megtalálható. Kis meglepetésre ezután akkurátusan a hosszabb Oh Well következik, amit jól ismerhetünk a Sounds Of The Universe bónusz CD-jéről - ha szigorúan ragaszkodunk a koncepcióhoz, akkor valószínűleg elég lett volna az editált változat, hiszen az az "igazi" B-oldalas (ráadásul itt is eléggé hasonlít a két verzió egymáshoz). Ez után ugyanis - az All That's Mine kivételével - már nem is igazi B-oldalasok szerepelnek, hanem a Sounds Of The Universe és a Delta Machine bónusz CD-jén szereplő dalok. Óriási hiányérzetünk lehet viszont itt, ugyanis ismét nem jelent meg DM hanghordozón a 2011-es So Cruel, azaz a U2 Achtung Baby-jéhez készült szépséges feldolgozás. Azzal semmiképpen sem lehet érvelni, hogy nem fért volna fel a CD-re, hiszen az utolsó, 18. lemez mindössze 11 dallal szerepel. A válogatást az egyetlen "újdonság" zárja: a Spirit-időszak emblematikus David Bowie-feldolgozása, a Heroes szerepel itt, a Highline Sessions-változatában - ez azóta megjelent a Spirit 12'' Singles Boxon is.
Itt egy unboxing videó a kiadványról: