Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

Never Let Me Down Again 1987-1988, és egy "something went wrong"!

2022. augusztus 25. - Szigi.
És akkor következzék a Never Let Me Down Again legendás 101-es változata, ahol meg lett örökítve az a pillanat, amikor Dave először kezdi el a legendás "karlengetést". Dave és Andy szerint is a DM egyik legnagyobb pillanata ez...
 
Dave: ""Számomra ez az egyik legintenzívebb pillanat a koncert során, először is azért, mert ennek a számnak nagyon erős érzelmi töltete van, és minden alkalommal benne van a karlengetés is. Ráadásul ez a dal már a koncert vége felé hangzik el, amikor már teljesen meg van őrülve a stadion. Amikor Pasadenában láttam, hogy mennyi ember van ott, sírni támadt kedvem. Nagyon megható volt."
 
Érdekes, hogy Martin eredetileg nem volt oda a "karlengetéstől".: „Never Let Me Down Again - Ez az egész olyan érdekes számomra! Nem is értem..., mint zeneszerző beszélek a számokról és mégis a címek hallatán először a videóklip jut eszembe… Ez a szám egy klasszikus koncertszám... még a 101-ben is van egy rész, amikor Dave arról beszél, milyen érzés ezt a számot előadni. Amikor a közönség először kezdte azt a bizonyos 'karlengetős' dolgot csinálni én bizony mondom azt gondoltam: "Mi ez a hülyeség? Miért csinálja ezt a közönség egyáltalán?" De aztán felülkerekedtem ezen... Elkezdtem értékelni azt, hogy annyi meg annyi ember akarja, szereti és csinálja ezt a dolgot. Szerintem nincs kettőnél több ember, aki nem lengeti a karját a szám végén! Persze az is lehet, hogy csak én nem látom őket... Azt hiszem, a Never Let Me Down Again a nagy klasszikusaink egyike.”
 
Dave állítólag a közönség néhány tagjához csatlakozott a karlengetéssel. Dave: "Számomra egyértelműen egy kép ugrik be, a Rose Bowl. A 'Never Let Me Down Again' közepén észrevettem néhány embert, akik lengették karjukat... gondoltam csatlakozom hozzájuk... a végén pedig több mint 70.000 ember lengette a karját... lenyűgöző volt! Éreztem, amint a könnyeim végigfolynak az arcomon, de az öröm könnyei voltak azok... közben arra gondoltam: 'Ennél jobb már aligha lehet... a basildoni fiúk megcsinálták!'
 
A Music For The Masses Tour-ra készült koncertváltozat már magában hordozza a későbbi koncertváltozatok nagy részének alapsémáját. A "torzított gitáros" kezdés egy helyett négyszer csendül fel, majd viszonylag szokványosan folytatódik a dal, bár az elszórt pluszhangok nagyon sokat dobnak az összhatáson. A második versszak után jön a "középrész", amiben az Aggro Mix és a Split Mix "keveréke" hallható, és aztán tér vissza a zongorás-csilingelős-harsonás dallezárás, de az is jóval hosszabban, mint az albumváltozat. Csak hosszabb szünet után tér vissza Dave "never let me down" kérlelése; érdekesség, hogy ebben a változatban nem szerepelnek Martin "see the stars..." kezdetű sorai, noha a turné korábbi részén ez is a dal része volt - így tehát egy színpadi bakit sikerült megörökíteni, ami akár mehetne a "something went wrong" sorozatba is :) valószínűleg Dave túl sokat karlengetett és nem jutott már idő Martinra :D

És akkor a koncertverziók: Never Let Me Down Again, 1987 (Roxy fellépés)

Jó reggelt! Ma tehát akkor a Never Let Me Down Again (és a Pleasure, Little Treasure) koncertváltozatait vesszük sorra. Elsőként itt az 1987-es The Roxy fellépés, amelyről a tegnap esti posztban Dave McElroy olyan meleg szívvel emlékezett meg. Idézzük: "A felvételt elnézve mindössze 9 másodperc kell ahhoz, hogy számos kérdés felmerüljön. Először is Dave felsője. Az ember szeretné azt hinni, hogy a fekete póló, amit viselt, a színpadra menet beleakadt egy szögbe, így az képregényszerűen kibomlott és csak a fele maradt rajta. Pozitívumként nézzétek meg Alant. Ez itt Wilder csúcspontja. Házmagasságú haj, napszemüveg és 142,5% bőr. Dave aztán elrontja a hangulatot azzal, hogy léggitározak. Dave, hagyd abba ezt azonnal. A Jagger-féle csípőre tett kéz, amit másodpercekkel később felvesz, felfedi a felsőtestét teljes dicsőségében. Ez olyasvalami, amiről kész vagyok azt mondani a jóérzésem érdekében, hogy bizonyára csak viccből tehette. Csak egy teljes perc után látjuk meg Martint. Teljesen fel van öltözve és fehér ruhát visel. Ez valóban nagyon, nagyon furcsa. A nagy BONG megafonok a színpadon jól néznek ki. Fletch a színpad hátsó részén csinálja a jól ismert agresszív szintetizátorbökdösést."
 

Egy kiváló drum cover a Never Let Me Down Again-ből

Mai utolsó videónk már kicsit átvezet minket a holnapi nap bejegyzéseihez: ez egy kiváló "drum cover" a ma 35 éve megjelent Never Let Me Down Again-hez. Holnap pedig a dal koncertverzióit vesszük sorra. Jó éjt, reggel 7-kor indítjuk a napot :)
 

Dave McElroy szórakoztató írása a ma 35 éves Never Let Me Down Again kislemezről

Dave McElroy az Almost Predictable Almost blogon nagyon szórakoztatóan írt a ma 35 éve boltokba került Never Let Me Down Again kislemezről. Íme a fordítás:
 
"Mielőtt a Music For The Masses-ből ízelítőt kaptunk volna, a Depeche Mode kiadta az album második kislemezét, kétségkívül abban a reményben, hogy a Strangelove listás helyezése csak kisiklás volt.
 
Dübörgő dobok a Led Zeppelinnek köszönhetően, egy gitár típushibájából adódó zajos, erőteljes nyitás és egy dal, amiben magaslat magaslatot követ - nem vallhattak kudarcot, igaz?
 
Dehogynem. A tömegek, ahelyett, hogy meghajoltak volna a Never Let Me Down Again fenségessége előtt, inkább azt mondták: "házak és nadrágok? mivan?" és inkább elhúztak Wet Wet Wet és Bon Jovi lemezeket vásárolni.
 
Őszintén, mit kellett volna még csinálni a DM-nek?
 
A Never Let Me Down Again 1987 augusztus 24.-én jelent meg. A kislemez a szokásos vegyes kritikákat kapta. A Smash Hits-nek tetszett, mondván: "A Mode már sokszor kilépett a jó öreg szintisablonokból, de ez a mostani dal igazán emlékezetes, merthogy... nos, ijesztő. A szaggatott, baljós hangok végigborzongatják az ember hátát, a rémisztő refréntől be lehet rezelni és ehhez még vegyük hozzá az alábbi sort: "Azt ígéri, hogy biztonságban leszek, amíg el nem felejtem, ki viseli a nadrágot). A B oldal (Pleasure, Little Treasure) is egész jó diszkószám.
 
Az NME nem értett egyet: "A Never Let Me Down Again furán hagyományos, és nem lennék meglepve, ha valami köze lenne a drogokhoz. "Utazom a legjobb barátommal/Remélem, hogy soha többé nem hagy cserben.... Mindez nagyon imponáló... főleg Főtörzsnek, a drogkereső kutyának..."
 
A Melody Makerben Paul Mathur így írt: "Nem olyan perverz, mint a legjobb pillanataik (A Question Of Lust), de megvan benne a lehetőség, hogy a rejtett értelme túlzott, direkt harsányság nélkül is kihámozható legyen". Szóval a szokásos.
 
Németországban a Bravo magazin nagyon jó véleménnyel volt a dalról, különösen a Split Mixről: "A Never Let Me Down Again Split Mixe kilenc és fél zseniális percig tart a 12 inches maxin. Számomra ez a DM eddigi legizgalmasabb anyaga! Az új Depeche-hangzás - csakúgy, mint a dallam - verhetetlen." Igazuk is volt.
 
Ez egyszer a Depeche Mode nem szerepelt a Top Of The Pops-ban. Ehelyett az az ITV rövid életű (és a Top Of The Pops-hoz képest nem túl jó) The Roxy című műsorában lépjen fel. A felvételt elnézve mindössze 9 másodperc kell ahhoz, hogy számos kérdés felmerüljön. Először is Dave felsője. Az ember szeretné azt hinni, hogy a fekete póló, amit viselt, a színpadra menet beleakadt egy szögbe, így az képregényszerűen kibomlott és csak a fele maradt rajta. Pozitívumként nézzétek meg Alant. Ez itt Wilder csúcspontja. Házmagasságú haj, napszemüveg és 142,5% bőr. Dave aztán elrontja a hangulatot azzal, hogy léggitározak. Dave, hagyd abba ezt azonnal. A Jagger-féle csípőre tett kéz, amit másodpercekkel később felvesz, felfedi a felsőtestét teljes dicsőségében. Ez olyasvalami, amiről kész vagyok azt mondani a jóérzésem érdekében, hogy bizonyára csak viccből tehette.
 
Csak egy teljes perc után látjuk meg Martint. Teljesen fel van öltözve és fehér ruhát visel. Ez valóban nagyon, nagyon furcsa. A nagy BONG megafonok a színpadon jól néznek ki. Fletch a színpad hátsó részén csinálja a jól ismert agresszív szintetizátorbökdösést.
 
A kislemez slágerlistás szereplése újabb bizonyíték arra, hogy a brit közönség átmenetileg elvesztette az eszét a 80-as évek végén. Ahelyett, hogy a Never Let Me Down Again az első helyen került volna, és a Split Mixet az új nemzeti himnusszá nyilvánították volna, szeptember 5-én a 22. helyen lépett a slágerlistákra, majd a 26., a 29. és végül az 55. helyre esett vissza, mielőtt felhúzta volna a slágerlisták nadrágját, és végleg elhagyta volna a slágerlisták házát (ööö...). Így van, a legmagasabb helyezés a 22. volt. Feladom.
 
Nem kell bizonygatnom, milyen jó dal a Never Let Me Down Again. Ez egy elképesztően jó szám, olyan hangos és viharos és erőteljes, mint amilyennek a Depeche addig a pontig hangzott. Egy hatalmas, dübörgő, dübörgő vadállat, ami garantáltan minden élő show egyik csúcspontja. Furcsa módon a zenekar ezzel nem értett egyet, mivel csak egyszer játszották élőben, Zürichben, a Hallenstadionban, 1987. november 12-én.
 
Természetesen csak viccelődöm. A Depeche Mode minden egyes koncertjén eljátssza ezt a dalt, ez a legtöbbet játszott DM dal koncerteken - miért is ne játszanák? A karlengetős rész, ahogy a dal a crescendójához ér, az egyik legnagyobb koncertélmény, és az utóbbi évek néhány kissé furcsa feldolgozása ellenére, különösen az Exciter turné verziója (2001 még mindig friss - hagyjatok békén) mindig nagyszerű, egyesítő pillanat bármelyik Depeche koncerten. Úgy érzed, mintha a helyszín egy emberként mozogna, egy közös mámorban, ahogy a karok mindenfelé hullámoznak. A Never Let Me Down Again élőben nagyon, nagyon különleges dolog.
 
A B-oldal, a Pleasure, Little Treasure az anyukám kedvenc Depeche száma, az Enjoy The Silence mellett. Ezek olyan tények, amikkel tisztában kell lenned. Ez egy nagyon jó dal, de jogosan inkább B-oldal, mint albumszám, mert egy kicsit kilógott volna a lemezről. Az album turnéján 95 alkalommal játszották, ami szerintem elég bátor volt tőlük. Ahogy a Rose Bowl-felvételen láthatjátok, Dave ismét elkényeztet minket a léggitár mozdulataival. Ó, Dave.
 
Most pedig a klipről. Anton visszatért, és egy remek videót készített. Csodálatosan kezdődik, pont úgy, ahogy a Strangelove véget ért, a narancssárga Bong Megafonnal, ami elhalványul. Igen ám, csakhogy a négy szék, amivel Párizsban összebarátkozott, elhagyta, és egy dániai mezőn kötött ki. Ez bizonyára egy jó kis éjszakai buli lehetett. A narancssárga szín átkonvertálódik fekete-fehérré, és már indulunk is.
 
Egy elmosódott, művészies hangulatú mezőt látunk, mielőtt Dave-et egy asztalra hajtott fejjel találjuk, aki úgy néz ki, mintha a BONG Megafonnal töltötte volna az éjszakát. Egy idős férfi, valódi nevén Valdemar Christensen csatlakozik hozzá, aki élvezi a kávéját, nem törődve Dave-vel, aki továbbra is ül, arccal lefelé. Hirtelen azonban Dave életre kel, és elénekli, hogy "I'm...", mielőtt azonnal elfelejtené a mondat végét, és újra bánatosan nézne maga elé. Soha többé nem megy el inni a Bong Megafonnal. A második sort sikerül neki, mielőtt úgy dönt, hogy inkább kávézik, mint énekel, miközben Valdemar a saját dolgával törődik, nem törődve a mellette ülő könnyűsúlyú popsztárral. Dave-nek ekkor elege lesz, és beugrik a pici buborékos autójába, otthagyva a láthatóan megkönnyebbült Valdemart.
 
Ezután egy kis autózás következik, mielőtt Fletch hirtelen felbukkan egy mezőn. Helló Fletch. És nini, itt van Martin is, aki harmonikázik néhány rönk mellett, ahogyan azt Dániában nyaraláskor szokás. Dave mindkettőjük mellett elhalad, és ahogy garantálom, hogy mindannyian megtettétek már, a második versszakot énekelve, a kormányon dobolva halad végig. Ismerjétek el. Tudjátok, hogy így volt.
 
Alan felbukkan, 132,8 % bőrben, hátrafésült hajjal, (amit csak Alan tartott divatosnak), mielőtt a dolgok nagyon komolyra fordulnak. Látjuk, ahogy Martin megszabadul a rönktől és a harmonikától, és valahová mutat, és Fletch is a mezőn keresztül rohan, és szintén mutat valamit. Még Valdemar is beszáll a játékba, kiabál, mutogat és hadonászik a botjával. Mi folyik itt? Talán Dave elfelejtette megszerezni a műszaki vizsga dán megfelelőjét, és arra próbálják figyelmeztetni, hogy a dán közlekedési hatóság a nyomában van? (Ők foglalkoznak Dániában a járművek műszaki vizsgáival, és Faerdselsstyrelsen) Martin és Fletch folyamatosan fut (nagyon furcsa látni Martint futni), de Dave csak megy tovább. A 2 perc 25 másodpercnél van az egyik legendás Depeche videó pillanat, amikor Alan úgy fut a sarkon, mint egy fekete, bőrbe öltözött zsiráf, és szenzációsan néz ki. Dave-et azonban semmi sem állíthatja meg.
 
Hirtelen és megmagyarázhatatlanul Alan elesik egy mezőn. Talán annyira hátracsúszott a haja, hogy maga az idő is elcsúszott. A dolgok még rosszabbra fordulnak Alan számára, amikor úgy lebeg el mellettünk, mintha halott lenne, ami nagyon rossz hír a nemzetközi bőripar számára.
 
2 perc 50 másodperc múlva látjuk a búzamezőt hullámozni. Hirtelen egy rész egy klipből valami nagyon nagy dologgá válik a Depeche Mode világában. Itt álljunk meg, és emlékezzünk vissza, milyen érzés egy Depeche Mode-koncerten lenni. Egyszer még visszatérünk oda.
 
Térjünk vissza Dániába. Dave kiszállt a kocsiból, és egy furcsa feszületszerű pózt vett fel. Ennek ellenére van egy felvételünk a kocsi ajtajának kinyitásáról belülről. Miközben a folytonossági problémákon töprengünk, hirtelen besötétedik, és a már nem halott Alan és Fletch kiemelik Dave-et a vízből, amibe került, miközben Martin odajön, és nagyon furcsán néz be a kocsiba. Fletch futásáról van felvétel, majd Fletchről, amint Dave-et tartja, ami lenyűgöző munka Andy részéről. Ezután látjuk Martint, amint a Bong Megafonnal elindul egy éjszakai kiruccanásra, kétségtelenül készen arra, hogy megmutassa neki, hogyan kell rendesen inni. Ekkorra már a botorkáló, éneklő Dave-et már magára hagyta a banda többi tagja. Ahogy Martin lámpafénynél énekli a "see the stars..." kezdetű sorokat, látjuk, hogy Dave úgy elesik, hogy az a legtöbb focistát zavarba hozná. Alan és Andy ismét kimenti őt, mielőtt Dave ismét elmerülne, és miután az első merülésért már figyelmeztették, kap egy második sárgát, és így egy piros lapot. Ezt később megfellebbezték, ami azt jelenti, hogy a Behind The Wheel videó alatt már nem volt felfüggesztve.
 
Egyszóval ez egy kiváló videó, és megérdemli, hogy újra és újra megnézzük.
 

A The Smashing Pumpkins Never Let Me Down Again-je

A Never Let Me Down Again-nek van néhány híres feldolgozása. Talán a legismertebb a THE SMASHING PUMPKINS átdolgozása, az 1994-es Rocket kislemez B-oldaláról. A dalt aztán 1998-ban Billy Corgan előadta közösen a DM-mel is - talán azért is, mert ezzel a dallal kezdődött az 1998-as híres feldolgozáslemez, a For The Masses is. Kissé flegma átdolgozás, de működik :)
 

Egy kis hip-hop: a kölcsönös egymásra hatás gyönyörű példája

Itt pedig a kölcsönös egymásra hatás egy gyönyörű példája! Az amerikai hip-hop együttes, a 3rd Bass 1989-es "Wordz Of Wisdom, Pt. 2" című számához a Never Let Me Down Again nyitó gitárriffjét használta fel (állítólag forrásmegjelölés nélkül...). A DM olyannyira nem haragudott, hogy a dalból visszamintáztak részleteket a Never Let Me Down Again 1990-es koncertváltozatához (lásd holnap). De a dal nagyon ismerős lehet azoknak is, akik sokat hallgatták Recoil: A Strange Hour In Budapest című lemezét, mivel azon is feltűnt a dal részlete, a Never Let Me Down Again és az In Your Room között :)
 

És akkor mindennek az alapja: amikor átszakad a gát a Led Zeppelinnél

De hát mi is ez a dal, amelyek ennyire inspirálta Alant (és Dave Bascombe-ot), hogy több dalban is felhasználta? (a DM Live Wiki szerint a Never Let Me Down Again mellett a Nothing-ban, a Halo-ban és a Get Right With Me-ben, sőt a Nitzer Ebb: I Give To You és Trigger Happy című dalaiban is!) Következzék a nagyon is ismerős dobbal ellátott Led Zeppelin dal, a WHEN THE LEVEE BREAKS!
 

Elő a kasztanyettákkal!

A Never Let Me Down Again kislemez egy ekkor még kiadás előtt álló dal egy verziójával zárult: ez a TO HAVE AND TO HOLD (SPANISH TASTER)!. Ez tulajdonképpen a későbbi albumszám Martin által készített demója. Imádnivaló, latinos hangulat, kasztanyetta-hangok, ütős dobok - egy üde popos színfolt a kislemezen! Ugyanakkor nem tudjuk nem idézni Alan Wildert: "Martin a szokásos módon megmutatta a demóját a dalnak, és annak ellenére, hogy kedveltem a dalt, az eredeti ötlet az én ízlésemnek túl "könnyűsúlyú" volt (és úgy éreztem, hogy az albumhoz képest is), így hát sötétebb, hangulatosabb irányba toltam el. Ez volt az alapverziója a dalnak, amelyet mindigis az albumon akartam látni. Martin azonban nagyon ragaszkodott az ő poposabb demójához, és azt mondta, hogy azt is szeretné rögzíteni - ez lett tehát a "Spanish Taster" verzió. Nem volt szó harcról, vagy ilyesmiről, egyszerűen csak Martin máshogy látta a dalt, mint én. Nem hiszem, hogy lehetne tökéletesebb példa a zenei különbségre Martin és köztem."
 

A csujjogatós mix

Amikor nagy nevek összeállnak, gyakran nem összeadódnak az energiáik, hanem kifejezetten "furcsa" mixet csinálnak. Így történt ez a ma 35 éve megjelent Never Let Me Down Again kislemezen is: John Fryer, a korai DM lemezek hangmérnöke és Paul Kendall (!), a Recoil-féle Selected Tour-ról ismert csodabogár összeálltak, és elkészítették a PLEASURE, LITTLE TREASURE (JOIN MIX) című kis torzszülöttet. Különösen a mix első felének népies hangulata meglepő, később aztán elmarad a kezdeti erőtlenség, ezzel együtt nem mondanám, hogy túl sokat hallgatom ezt a mixet.
 

süti beállítások módosítása
Mobil